Értelmes-e az értelmiség?

Értelmes-é az értelmiség?

Az értelmiség szerepvállalásairól, habitusáról és politikához való viszonyáról időről időre (és persze végeláthatatlan) viták bontakoznak ki. Nehéz a tisztánlátás a területen, hiszen maguk az értelmiségiek bonyolult és sokféle társadalmi mintázatot írnak le, illetve maguk rendelkeznek azokkal a szellemi és kommunikációs eszközökkel, amelyek segítségével, egyáltalán vizsgálhatók, felfoghatók. Minden értelmiségiekkel kapcsolatos elemzés, értelmezés, magyarázat egyben önreflexió is, hiszen értelmiség vizsgál intellektüelt. Ha új politikai szereplő, vagy a közélet megújítása, valamely terület reformja, vagy átalakítása, stb., kerül napirendre, akkor az értelmiségiek szerepvállalása, politikához való viszonyuk is terítékre kerül, azután a legtöbbszőr, a tisztázás, és főként a gyakorlati alkalmazást megelőzően, le is kerül napirendről. Magyarországon az új Momentum mozgalom, illetve párt jött elő egy ilyen, a közéleti értelmiségek politikai szerepvállalásával kapcsolatos elemzéssel és vízióval (itt), de szűkebb környezetünkben is föl-fölmerült, hogy mit kellene tenni az értelmiségieknek? Milyen szerepeket kellene fölvállalniuk, mennyire legyenek kritikusak, van-e lehetőség a politikai mechanizmusoktól való távolmaradásra? Hogyan viszonyuljanak a politikához, a közélethez, és a köznapi emberekhez, stb.? (itt, itt, itt és itt). Ezek a fölvetések és viták – melyek azért nagyon haloványak, vagy gyorsan kifulladnak, elhallgatódnak – általában olyan összemosással, és diszkurzív technikákkal dolgoznak, melyek nem engedik meg a tisztánlátást, vagy csak a dolog bizonyos részeit és dimenzióit érintik. Radnóti András publicisztikája jórészt kivétel, hiszen megítélésem szerint kritikusan és kellő árnyaltsággal veti fől a rendszerváltó értelmiségiek és a politikum viszonyának problémáit, és kapcsolja össze az értelmiségellenes populizmussal, mint a politika fölött uralkodni vágyó magas értelmiségiekkel szembeni, reakcióval. Az írás a közéleti értelmiség gyűjtőfogalmát használja, de meglátásom szerint, ahogyan azt maga is meghatározza, végül is a kritikai értelmiség szűkebb kategóriájára reflektál, de arra utal azzal is, ahogyan az „óértelmiségieket” jellemzi. És itt mindjárt egy átfogóbb kérdés is fölmerül. A rendszerváltás kudarca, az azt szorgalmazó – az előző rendszerrel kritikus – értelmiség politikával szembeni téves pozicionálásának és rossz magatartásmintáinak következménye, vagy maga  a „rendszerváltó” kritikai értelmiség is áldozat? Szerző az első, magam a második alternatívát, hogy t.i. az a rendszerváltó értelmiség kényszerből vállalt politikai szerepet, és a rendszerváltással együtt bukott, tartom valószínűbbnek. Problémás az is, hogy szerző mai ésszel úgy elemez, mintha a kilencvenes évek elején politikai szerepet vállaló értelmiségiek tudatában lettek volna annak, amit tettek,  látták volna magukat kívülről, stb., márpedig ez minden bizonnyal nem így volt. És az is részigazság, hogy azóta sem értelmezték volna újra akkori szerepvállalásaikat (persze vannak ilyenek is), és ne gyakoroltak volna önkritikát.

Miért fontos a különféle értelmiségiek és azután az eltérő elitek megkülönböztetése, mit eredményez az összemosás? Azért lenne fontos az értelmiségi magatartás-minták elkülönítése, mert – a kétségtelenül jó szándékkal, előre mutatóan és programatikusan fogalmazó szerző – maga is abba a csapdába esik, hogy arról beszél: a politika – már ha nem egyenesen érelmiségellenes, poszt-igazság és alternatív tények világában bolyong – „kiszolgáló (legjobb esetben pedig szak-) értelmiséget” akar. Olyant amelyik visszaigazolja döntéseit, álláspontját propagálja minden területen, és persze cserében hajlandó megfizetni érte, nemcsak jövedelmező stallumokkal és anyagi jutattásokkal, hanem kooptálással, hatalmi pozíció biztosításával, a számára. Az a paradox helyzet rajzolódik ki – és nemcsak Magyarországon, és nemcsak az újonnan megjelent politikai formáció esetében – hogy a politika ilyen szolgáló értelmiségieket keres, de azután – legalábbis a Momentum issue statement-jéből ez derül ki – olyan feladatokat róna ki rájuk, és elvárásokat fogalmaz meg velük szemben, ami a kritikai értelmiség sajátja. Az egyre inkább elharapózó igazság-utáni, illetve alternatív tényekre alapozot politikai kommunikáció világában, az értelmiség szerepe (globális értelemben is) megnő. T.i. az értelmiség képes összekapcsolni az igazságot, az igazmondással, azzal a morális dimenzióval, ami nélkül nincs demokratikus, sőt plurális közélet. A tények ellenében beszélni, morálisan is elítélendő, mint ahogy az igazmondás nem csak egy logikai követelménynek, hanem egy erkölcsinek való megfelelés is. És ezt felejtik el a hatalmasok szerte a világon, lehet homályos konteókra hivatkozni a tények helyett, vagy sunyi módon, post-truth-nak mondani a hazugságot, de az azért még hazugság.

A kritikai értelmiségiek új hullámára lenne szükség. Mert például a világháló, amiről azt gondoltuk a demokratikus kibontakozás, a szólásszabadság és a marginálisak, stb., megszólalási lehetőségét, a szólásszabadság kiteljesítését hordozza, éppen ellenkező irányba alakult. Addig sülyesztették, „ügyeskedő” politikusok és az őket kiszolgáló értelmiségiek, amíg a tudományosan igazolt/ható tények és az igazság diskurzusai eltűntek, addig relativizálták az igazságot, addig rontották a közéleti diszkurzus általános kereteit, hogy ma már x-Troll véleménye, a tudományos és kritikai értelmiség megalapozott tudásával került egy szintre. Ez a post-truth és alternative facts világa, csakhogy remélhetőleg még  törékeny konstrukció, ezért visszafordítható, hiszen egyik valódi problémára sem nyújt(hat) megoldást. Csak egy példa a terrorizmus elleni harc, amelynek területén a végletekig relativizált, lényegében a gyülöletbeszédre redukált, stb., diskurzusok nemhogy segítenék az ügyet, hanem egyenesen a terrorizmus malmára hajtják a vizet. De a gazdaság területén is a „makacs tények” uralkodnak, mint ahogy a hibrid háború időszakos és látványos „győzelmei” is csupán pyrrhosiak, ha valódi katonai fölkészültségre, és főként azt fönntartó techniológiákra, és reális pénzügyi eszközökre kerülne a sor. A kritikai értelmiség, a valódi értelmiségi, gazdasági, stb., elitek mostani háttérbe szorulása, a hamis politikai diskurzusok túlhatalma véget érhet, és akkor radikálisan megváltozhat a helyzet.  Jön/jöhet egy második hullám, amelyben a kritikai értelmiség újra vezető szerepet válla(hat), és ha képes volt tanulni az elmúlt időszak, a hibásan felfogott „történelem végének” narratíváiból, akkor sokkal sikeresebb is lehet, mint az első hullámban volt.

Ehhez viszont nemcsak a politika nagyobb toleranciájára, kritika iránti nyitottságára, hanem bátor  és kreatív értelmiségiekre, nem médiasztárokra, és nem kiszolgáló értelmiségiekre van sürgősen szükség. Az értelmiségellenes populizmus térhódításának visszaszorítására, a kritikai értelmiség képes, akik kívül állnak a politikai/hatalmi játszmákon, és össze tudják kötni a tényeket és tudományos igazságokat a társadalomismerettel és a szakpolitikákkal. Nincs más esély, mint visszafordítani a cinikus igazságellenes politikákat, a tényekkel nem számoló, azokat konteók mögé rejtő vagy elhallgató, hazugságokat sulykoló populista politikai kurzust. Ez az igazi kritikai értelmiséghez illő kihívás, ehhez kell bátorság és vízió, de gyakorlati érzék is, valamint türelem és önmegtartóztatás.