Közép Európa - egyetem

 Közép Európa – egyetem

Végül semmi meglepő nincs abban, hogy a magyar kormány – természetesen Orbán szándékának megfelelően, akár Putyin sugallatára, akár anélkül – megpróbálja ellehetetleníteni a CEU budapesti működését. Ez az egész illiberális demokráciára való átállásból, a keleti nyitásból, az autokratikus rezsim kiépítéséből, és azután a sorosozásból világosan következik, mondhatnánk azt is, a kormány (ebben) következetes. A szellemi élet, az oktatás és annak szabadságát tekintve viszont mégicsak mérföldkő, ha úgy tetszik a bizonyosság mérfőldköve, hogy egyre kevésbé lehessen visszatérni ahhoz, amit a rendszeváltáskor (nemcsak a politikai és értelmiségi elitek, hanem – szemben a ma divatos „emlékezetkieséses” politikai kommunikációval – a köznépek is akartak, hiszen pl. símán megszavazták az EU-hoz és NATO-hoz való csatlakozást régiószerte) a jövőnkről gondoltunk, a politikai nyugathoz való fölzárkózáshoz. Az orbán-rezsim (NER) alapja az a valós vagy (és véleményem szerint) téves, minden esetre dominánsá tett diagnózis, hogy nem a rendszerváltás bukott meg, amikor az átmenet két-két és fél évtizede sem volt elég a várva várt fölzárkozáshoz, hanem hogy „savanyú a szőlő”, a politikai nyugat bukott meg, nevezetesen, amit liberális demokráciának nevezünk. S, ha még nem látnánk, mert alig is látható, vagy kételyeink lennének a diagnózis igazában, akkor jött a magyar kormány és autoritér gesztusokkal megáldott „harcos” vezére, és tesz azért, hogy a valóság igazodjon elképzeléséhez, mindegy is milyen áron. Ennek az illiberális menetelésnek, a magyar társadalom gazdasági elitjének és erőviszonyainak gyökeres átalakítását célzó, puhán erőszakos, nyomulásnak az eredménye a CEU jelenlegi ellehetetlenítése is. Ugyanis az egyetem – és annak szellemisége, hiszen a „nyitott társadalom” popperi eszméjének terjesztését vallja krédójána – ergo, a nyugati demokráciák és szabadság, a tolerancia, az emberi jogok és multikulturalizmus szóvívője, lényegében minden, amit a magyar kormány (és a hozzá hasonló régióbeli fél-despota, vagy alt-right rendszerek) eltörölni akar. A folyamat következetes és kegyetlen, olyan mellékáldozatokkal jár, melyek hosszú távon hatnak és nagyban akadályozzák majd a jelenlegi illiberális rezsimek sokféle rombolásának megfordítását, a jelenlegi hatalmasok pozíciójának bebetonozását segíti ugyan, rajtuk kívül viszont senkinek sem jó.

A dolog szimbolikájához hozzátartozik, hogy a CEU-val együtt Közép-Európa is a mentális felszámolás küszöbére kerül: az a Közép-Európa, amely Kelet és Nyugat között, viszont erősebb nyugati szálakkal, és főként a nyugatra való fölzárkózás erős akarásával (vagy legalábbis projekciójával) volt jellemezhető. Ha nincs Közép-Európa, akkor viszont csak Nyugat és Kelet (az EU és Oroszország, a volt szovjet térség, Törökország) van. Még pontosabban a köztes zóna „Balkán” (itt kifejtésre való hely hiányában, csupán a jól bevált – de persze jogosan bírálható – módon és értelemben használom a kifejezést), annak minden politikai rákfenéjével, a formálisan demokratikus, lényegét tekintve autoritér és paternalisztikus (a „demokrácia meghamisítása”), konfliktusos szürke zóna. Ha nincs Közép-Európa, akkor csak az egymásra acsarkodó antidemokratikus /etno/nacionalizmusok (a „kis eltérések narcizmusa”), az instabilitás és kilátástalanság (igen, kilátástalanság, hiszen keletre nem terem vízió, akármennyit is szidjuk a politikai nyugatot, sem jólét, sem stabilitás, sem technológiai vagy más természetű progresszió nem jön a keleti birodalmak felöl, nincs minta, nincs példakép, nincs hosszútávú motiváció sincs, stb.), a ressentiment, a sérelmi politizálás, a szétaprózódás és bezárkózás, területi viták, az egymás kölcsönös akadályozása van: a Közép-, Kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Különös, hogy – míg Bíbó elképzelése szerint az eltorzult és maga ellen forduló Közép-, Kelet-európai nyomorúság forrása a hatalmasoktól való szorongás, a szuverenítás elvesztése fölött érzett félelem – most „békeidőben” és önként vállalja föl, elsősorban a magyar politikai mainstream (de éppen a lengyel is, a román szélsőjobb meg most próbál összeállni ugyanilyen célokért), de a régió más országai is, a leszakadás megideológizálását. A magyar kormány legutóbbi lépésével, amellyel a CEU-t támadja tulajdonképpen beismeri: már távlati célként sem hisz és nem is támogatja a felzárkózást a fejlett politikai nyugathoz, még a szellemi téren való versenyképesség építgetését sem. Nem az egyetem és a körülötte intellektuális pezsgést hozó tanárok, diákok és volt diákok, kutatók, és potenciális diákok, stb. kapitulálnak, adják föl, hanem a magyar politikai establishment tesz végzetes beismerést: veszítettünk, így hát pusztuljon a világ! (A primitív szabályozási kísérlet, a hazudozás, hogy a CEU, olyan szabályozásoknak nem felel meg, melyeket ezután hoznak meg, ennek a nyomorúságos beismerésnek a pontos lakmuszpapírjai. Nem mintha a tehetetlen rezignációt, a célokról való lemondást – pillanatnyi hatalomért, gőgből és a nemzeti érdekek figyelembe vétele nélkül elkövetett „történelmi” felelőtlénségből, stb. – lehetne elegánsan csinálni, nem nem lehet.) És nem az egyetem esetleges költözése a legnagyobb gond itt, hanem az üzenet: Magyarország feladta! Már távlati, sőt már pusztán szellemi/intellektuális törekvésként sem követi évezredes célját, mégcsak nem is kompország, hanem keleti csatlós (ez különösen fájdalmas, ha kiderül, hogy igaz, amit hiteles források Putyin-i sugallatról mondanak CEU ügyben), elfordult a fejlett világtól, beletörődött sorsába, néhány hatalmas kénye-kedvének kiszolgáltatva várja, ... mit is? Mi jöhet még?

Abszurd és méltatlan dolog, ha egy rektor, vagy akár egyetemi vezető/tanár, arra kényszerül, hogy kilépve eredeti szerepéből, az universitas fölöttébb hasznos voltáról kelljen nyilvánosan beszéljen, és főként politikai támogatást kelljen keresni intézménye megszüntetési kísérletével szemben. Fölöttébb kínos lehet a CEU rektorának, Michael Ignatieff-nek, megvédeni azt az intézményt, amely természeténél fogva legitim, akkreditált és szabályosan működő, beépültsége, eredményei, elismertsége, stb. okán a stabilitás szigetének tűnhetett föl, a közelmúltig.

De a többi most sunyító, vagy éppenséggel rossz lelkiismerettel, „maga alatt vágó” egyetemi vezetőnek sem lehet könnyű, megvédeni a védhetetlen támadási kísérletet, közben arra gondolva, hogy ki lesz a következő áldozat. A debreceni egyetem szolgalelkű vezetője, aki a konkurencia potenciális fölszámolása miatt örvendezik, egyedi eset. Ettől is rosszabb a mi kis magyar állami pénzen tartott „magánegyetemünk” a Sapientia rektorának (és vezető tanárának) kicsinyes és kontraproduktív állásfoglalása. T.i. azzal, hogy azt bizonygatják, hogy a lex CEU nem vonatkozhat a Sapientiára, vagy PKE-re (abszurd is lenne, hogy egy Magyarországon hozott törvény itt fejtse ki hatását), éppen magukra huzzák a dolgot. A CEU-t mondvacsinált szabálytalanságokra való hivatkozással próbálják kicsinálni, mégpedig olyan szabályokra való sunyi és hazug utalással, melyeket a jövőben szándékoznak meghozni (a jövő az akár holnapot is jelenthet, ez esetben), miért ne lehetne úgy igazítani egy jövőbeli román szabályozást, hogy az a Sapientia és a PKE ellehetetlenítését ne hozza? Ahogy mondani szokás, igény az rengeteg lenne rá a román politikum részéről, a szemfüles Ponta (mint már jelezte is), kapva kap majd az alkalmon, efelől kétségünk nem lehet. És egyáltalán, hogy lehet az, hogy egy magát universitásnak nevező intézmény, nem szolidáris egy másikkal, amikor azt méltatlan és igaztalan vádak alapján támadnak? Tudom, hogy költői a kérdés, mégis fontos, hiszen most látszik csak igazán: az irigység és a kapzsiság még szellemi téren, az akadémiai életben is előbbre való a tisztességnél.

Azoknak jó most, akik bár pillanatnyilag vesztésre állnak, de az „I stand with CEU”-jelszóval tüntetnek, peticióznak és szervezkednek, az ők lelkiismerete tiszta, ők felelnek meg az universitas és a fölzárkózó Közép-Európa eredeti és tisztességes tervének.