Tele van-e már a pohár?

 Tele van-e  már a pohár?

Az a jó, illetve a másik oldalról, az a rossz a politikában, hogy az agytrösztök (think tank), bár rengeteg dolgot ki tudnak következtetni, ami a politikai cselekedetek közvetlen következményeit illeti, valamit nagyon nem tudnak. Mégpedig azt nem, amit köznapi nyelven úgy mondanánk, hogy „mikor telik be a pohár?”, vagy „mikor pattan el a húr?”. Ehhez nélkülözhetetlen a (szociológiai ismeretek mellett) politikusi intuíció, bátorság és – tudom, hogy manapság ez sem erény – de a következetesség is. Megtudni, hogy a sok egyformának tűnő csepp közül, melyik az utolsó, amitől már túlcsordul a pohár, hol van az a pont, ahonnan már nincs visszaút (point of no return, ahogy azt ánglisul mondanák)? És vannak politikusok, vagy mögöttük pártok is, akik igen sokszor és hosszú ideig feszítik a húrt, minden következmény nélkül, jó az intuíciójuk, nem vétik el a sort, tudják mennyi cirkusz mellé, mennyi kenyér jár, gyakran megérzik mit is „akar a nép?” Amúgy is a populistáknak kedvez a korszellem, azoknak akik csak a virtuális nép hangjának rezdüléseit hallgatják/hallgattatják (le), más krédójuk nincs is, mint megfelelni a vox populi mégoly balga elvárásainak, s azután hatalmuk kiépítésére, megerősítésére használni azt. Márpedig a politikai időjárásban soha sincs szélcsend, nem lehet elbizakodottan babérokon pihenni, kiengedni és hagyni a dolgokat a maguk útján, mert éppen akkor fognak a „nagy dolgok”, a hirtelen támadt cunámik mindent elsodorni. Nem hallottunk még olyanról, hogy a hajtó úgy nyert volna versenyt, hogy elengedi a gyeplőt, mert ilyenkor a ló vágtába kezd, vagy éppen a közönség közt végzi, és a politikában sem lehet bedobni a gyeplőt, aki így tenne kisodródik a pályáról.

Tagadhatatlan, hogy a jelenlegi magyar kormányfő (és a hatalmi csoport, mely körülveszi) igen jó intuícióval manőverezett hosszú ideig, és sikerült az utolsó pillanatban elkerülni kritikus helyzeteket, visszavonulót fújni, vagy továbblendülni, és megelőzni az összeomlást, hatalmának meggyengülését. Sőt, sikerült pártján és holdudvarán belül is bevakolnia minden hajszál, vagy mélyebb repedést (már-már a G-napot is túlélte), és egyszerre tenni azért, hogy ellenzéke megosztott maradjon. Jól manöverezett – na nem az ország és a nemzet, hanem a saját és klientúrájának érdekében – a nemzetközi mezőnyben is. Jószerével foglyul ejtette az EU-t, amelynek nem volt és továbbra sincs hatékony szankció-rendszere az elhajlók ellen, maga fizeti az ellene meghírdetett „harcot” („Állítsuk meg Brüsszelt!” – ja, szigorúan az ő pénzén). Sikeresen zsarolta az EPP-t, mert szükség volt a fideszesek szavazataira, az EP-ben. Kihasználta a politikai nyugaton szerzett pozícióit, EU és NATO-tagság, hogy keletre nyisson, hogy legalábbis bomlasztóként „érdekes legyen” Putyin számára, stb. Csakhogy azt hiszem túlságosan is a hatásmodellek, a médiahatás eltúlzása volt az, ami eddig Orbán politikusi intuícióját segítette, és mostanra derült ki, hogy ez így nem tartható. Hiszen, ha rossz a diagnózis, ha tévesek (azt is mondhatnánk stílusosan posztfaktuálisak) a kiindulópontok, a hatásvadászat, az utólagos meg-, illetve kimagyarázása a dolgoknak csak esetenként lehet sikeres, de előbb-utóbb csődhöz vezet. A dolog lényegéhez tartozik az is, hogy a mediatikus tér teljes kisajátítása kezdettől fogva hibás elképzelés, eddig sem sikerült senkinek, ezután sem fog. Különösen nem, ha a médiák globalizációját tényként kezeljük. Nem lehet elszigetelni egy egész országot a világtól, még kemény cenzúrával, erőszakos fellépéssel és fenyegetéssel, a sajtószabadság teljes eltörlésével sem, a világ hír- és kommentfolyama tényszerűen globális. Ergo nem játszható az, amit a volt szocialista blokk (mára már jószerével csak É-Korea játszik) megkísérelt, hogy elszigetelni a világ többi részétől egy-egy országot, régiót vagy kontinenst, és ott új „valóságot” hirdetni, „sajátosat”. Ezért az a naiv népies játék, hogy mindig mindenre azt mondjuk: „mindenki hülye, csak mi vagyunk helikopterek” nem ér, önmagát leplezi le.

Kontextusba helyezve a CEU körüli botrányt azt hiszem a kormánytámadás több elhibázott föltételezésen alapult és ezért ma egyre inkább úgy tűnik, ha nem is utolsó, de egyik utolsó csepp egy alig láthatón teldegélő pohárban. Ha pedig a következő ügyet a civilek elleni támadást is folytatni fogják könnyen előállhat egy olyan konstelláció, amely már kezelhetetlen lesz Orbán és tsai számára, bukáshoz vezethet.

A belpolitikai számítás arra alapozhatott, hogy a CEU egy elit-egyetem, aminek nincs erős beágyazottsága a magyar társadalomba (melynek egyre inkább csak a szakiskolai szintet ajánlják), sőt ellenszenvet válthat ki, hiszen jól előkészített támadássorozat igyekezett Sorost (az alapítót) minden lehető és lehetetlen rossz forrásaként föltűntetni. Az egyetemi társadalom autonómiájának folyamatos megnyirbálása az anayagi kiszolgáltatottság meg azt sugallhatta, hogy elaludt bennük a szabadságvágy és eluralkodott a félelem. Az „akadémia” halott, az universitas lélegeztetőgépen, ráadásul élére politikai komisszárok kinevezve, tehát kuss lesz. Nem kétlem, hogy azzal is számoltak cinikus spin doctor-ok, hogy az akadémiai mezőnyön belül is, az irigység erősebb lehet a szolidarításnál, úgyhogy neki lehet rontai a CEU-nak.

Ami a nemzetközi helyzet értékelését illeti, bár minden józan ember látta/látja, hogy Trumpnak egyetlen tulajdonsága biztos, az hogy nála semmi nem biztos, azaz teljességgel kiszámíthatatlan. Orbán, az amerikai elnök „személyes barátságával” (hol van már az a bizonyos telefonbeszélgetés a választások utóestéjén?), sőt putyinpártiságával számolt (ebben bizony a nagy KGB-s gurú is tévedett, a sziriai blitzkrieg alaposan megcsúfolta. De az is ellenjavallott, hogy atomerőműfejlesztésről aláírni közös egyezményt Iránnal, éppen akkor, amikor ez Oroszó.val együtt éppen háborúval fenyegeti az EÁ-kat, Magyarország legfőbb NATO szövetségesét. Kínos az a magyarázkodás is, amibe csak egyedül az Orbán-rezsim kényszerült, amikor a szíriai vegyifegyverek használata ellen föllépő Egyesült Államok mellett kell, NATO és EU tagként, egyértelműen kiállni). És persze arra is, hogy nem fogja megvédeni a CEU-t, hiszen Soros a demokratapárti elnökjelöltet támogatta.

Nos, a mai valóság úgy föst, hogy a miniszterelnök és kamarillája alaposan elszámolta magát: a CEU-ért Magyarországon is sokkal többen – köztük egykori fidesz-szavazók és diploma nélküliek is – fölléptek és hallatják szavukat; a legtöbb egyetem (kevés a kivétel) és akadémikus kiállt a megtámadott egyetem mellett, szolidarizált annak tanáraival, diákjaival; a sorosozás hatása kisebb, mint elindítói hitték volna, a tények utáni világ – legalábbis egyelőre – még törékeny /ellen vagy alternatív/ „tényeken alapul”, az összeesküvés-elméletek, bár népszerűek, mégis lebonthatók; az akadémiai életet nem lehet nemzetközi környezetéből kiszakítani, elszigetelni, Nobel-díjas tudósok és minden rangú külföldi értelmiségi tiltakozott a CEU-t ért támadás ellen stb. És „a nemzetközi helyzet is fokozódik” a Trump-féle Amerika, éppen olyan jól fölismeri és megvédi külföldi érdekeltségeit, mint eddig tette bármelyik másik adminisztráció, s a „barát – ellenség” detektor Putyint az utóbbi oldalon érzékeli.

Lehet, hogy a civil társadalom megzabolázási kísérlete lesz az utolsó csepp a pohárban, a miliméter, ami miatt elpattan  húr?