Haditudósítás-féleség
Hogyha a háború a politika nagyon
sajátos, és fájdalmas eszközökkel való folytatásának módja, akkor a politika
maga még innen van a gyilkos fegyverek, halálhörgés és menekülés, stb., a pusztítás
apokaliptikus képeinél, de ami a jelenleg kibontakozó „paloták
harcát” illeti az indulatok lassan éppen olyan gyilkosak, mint háborúban
szoktak. A decemberi választásokat követően a háború, olyan lendülettel indult,
mely lendület megbénítja már-már a teljes ügyintézést, a kormányozhatóságot
fenyegeti; felforgatja a törvénykezés megszokott
ritmusát és átírja a prioritásokat; olyan manőverekbe, állásfoglalásokba,
stb., kényszeríti bele az igazságszolgáltatás, szereplőit és intézményeit, mely
békeidőben nem sajátja annak, és következésképpen hadi üzemmódra állították át
az összes föllelhető és működtethető erőforrást, egyik és másik oldalon is.
Mind az elnök és a neki, ha nem is föltétlenül formálisan, de legalábbis a
lojalitások kialakult rendje szerint alárendelt intézmények, és ellenzéki pártok,
mind a kormány és a mögötte álló pártok – és itt csak a rend kedvéért, hadd
monjduk el, hogy nemcsak a formális koalíció pártjai és képviselői, hanem az
RMDSz testületileg[1], míg a
többi ellenzéki párt egy-egy esetben vagy képviselő által – háborúban állnak
egymással. És mint ahogy az várható volt a kiterjedt és gátlástalan, olykor
nemtelen eszközökkel vívott háború tétje a korrupció, illetve a
korrupció-ellenes politika. Annak újratervezése, átalakítása, illetve
napirendről való gyors levétele, másfelől meg annak folytatása, sőt már bevett
formában és módszerekkel történő
megerősítése. Mindkét fél átlépett már több Rubicont is[2],
polarizálták és radikalizálták, egymás ellen fordítottak minden olyan –
egyelőre a törvényhozással, kormányzással, igazságszolgáltatással, és persze általában
politikával foglalkozó – intézményt, melyet a háború szabályai szerint, egymás
ellen fordíthattak és harcra foghattak. De, mint minden háború katonákat
követel az egyszerű emberek köréből és az utca hangját, a vox populit, mindkét
fél megszólította, állásfoglalásra kényszerítette. Első körben az elnök és
holdudvara volt
sikeresebb a mozgosítással, azután a kormánypárt
próbálkozott több-kevesebb sikerrel. A tüntetéssorozatnak nincs vége, bármikor újra
mozgosíthatók az egymásnak feszülő csoportok, a harci cselekményeket
figyelemmel követik és minden bizonnyal be fognak avatkozni, ha szükségét
érzik, illetve ha szólítják őket. Más kérdés, hogy egyik oldalon a korrupciót
nem lehet szászlóra tűzni, a korruptak fölmentését (márcsak a szövetségi
rendszerből EU, és NATO, jövő erős nyomás hatására sem) nem lehet jelszavakba
foglalni, ezért olyan módon kell megfogalmazni, hogy az még valamelyest a nép
számára is érthető legyen és ezért aztán végtelenül lebutított, a
nacionálkommunista jelszavakat idéző módon vetik föl és hirdetik transzparensek.
A másik oldal bátran és határozottan előáll a korrupció-ellenes föllépés
megvédéséért, másik irányba eltúlozva és kritikátlanul elfogadva a bűnüldöző
szervek ténykedését, mely a maga során egyáltalán nem mentes a politikai
befolyásoltságtól és korrupt föllépésektől. A csatát
pusztán az utcán, a vox populi egymást túlkiabáló jelszavaival nem lehet
eldönteni, jogi kompetenciákra, politikai intelligenciára,
kompormisszumkészségre és főként a legnagyobb hiánycikkre, hitelességre és
tisztességes politikusokra/politizálásra lenne szükség ahhoz. A nagyméretű
spontán tüntetések és képviselőiknek igaza van abban, hogy a „korrupció öl” és
határozottan föl kell lépni ellene, de érzéketlenek a túlkapásokkal szemben,
melyek végső soron szintén korrupciós termékek, idegenek a megvédeni óhajtott
demokratikus, a fékek és ellensúlyok, a hatalommegosztás elveinek tiszta játékszabályaitól.
Az ártatlanság vélelme, az ügyészség túlkapásai elleni hatékony védekezés
lehetősége, az egyéni szabadságjogok védelme, éppen úgy a liberális demokrácia
intézményi működésének a feltételei, mint ahogy legitim a korrupció ellenes
föllépés követelése is. Ez nem választás kérdése, hanem is-is (win-win) kérdés,
csak mindkét alapelv-csomag tiszteletben tartása vezethet el azoknak az
eszméknek az uralmához, melyeket egyébként a vox populi határozottan kifejez.
Ezt a tisztességes és szabad
sajtó nagyban segíthetné, ha a média meglévő fórumai és intézményei képesek
lennének kivonni maguk a harci retorikából és logikából, ha független hangként,
el nem kötelezett félként kezelnék az ügyet, de erről a legtöbb esetben szó
sincs. A médiák – kialakult táncrendjük szerint – pillanatok alatt maguk is
polarizálódtak, egyik vagy másik fél érdekei szerint termelik a torz és hamis,
azt is mondhatnám korszerű, hiszen az alternatív tények és posztigazságok
korában, ez már így dukál, tartalmaikat, szinte instant működtetni kezdték manipulatív
álhírgyáraikat. Az elektronikus csőcselék is csúcsra járatja bevett, elfogult
és kizárólagos, türelmetlen és irracionális kliséit (a bulshitgenerátorokat), gyülölködik,
uszít és lehurrog minden kompromisszumos megoldási lehetőséget. Így alakul a
háborús hisztéria, így szabadulnak el az indulatok és radikalizálódnak az
álláspontok, merevednek meg az állóháború frontjai, mélyülnek az árkok, válnak
kibékíthetetlenekké, amúgy kompromisszumos, és ésszerű módon megoldható ügyek.
Egyik oldalon egyre hangosabban követelik a még csak meggyanusítottak, vagy megvádoltak
azonnali meg- és elítélését, és végső soron a teljes politikai osztály
korruptként való megbélyegzését, másik oldalon akár a bizonyítottan korruptak
fölmentését is, a további korrupció-ellenes föllépés törvényi
ellehetetlenítését.
Egyre inkább, haditudósító
szerepbe kényszerült, elemző legyen a talpán, aki el tud igazodni a csata
állását, és még inkább kimenetelét illetően. Az Alkotmánybíróság döntését
és indoklását követően úgy tetszik, hogy az önmagát nemrég agyonfényező, DNA és a legfőbb ügyész – ergo
az elnök – térfelén pattog a labda. És az sem túlzás, hogy a tévedést követően,
a két vezető ügyész lemondását kérje a kormány, és az őt támogató parlamenti
többség. (Hivatali visszaélés és szabálytalan eljárás volt, az ominózus
kormányrendelet keletkezéstörténetének DNA-s kivizsgálási kísérlete, hiszen a
kormánynak jogában áll egy-egy – akár sürgösségi – rendelet időszerűségének, hasznosságának
mérlegelése és szabályba foglalása, kihírdetése, stb. Ezt csak a parlament a
maga politikai eszközeivel bírálhatja fölül, illetve, amennyiben
törvénytelenség gyanúja merül föl az Ab dönthet felőle. Ha az ügyészség a
kormány politikájának tartalmi részével kapcsolatban is eljárást indíthat mi
értelme még a demokratikus választásoknak? Hogyan viheti véghez bármelyik párt,
vagy parlamenti többség választásokkor megígért politikáját? A DNA az ügyészállam
képviselőjeként lépett föl az ügyben, meggondolatlanul és nyilvánvalóan
politikai indíttatásból próbált vizsgálódni és büntetőjogi ügyet kreálni, az
amúgy elhibázott – még egyszer a parlament által elvetett – rendelettel,
illetve meghozásának körülményeivel kapcsoaltban, és ezt mostmár az Ab megfellebbezhetetlenül
kimondta és részletesen meg is indokolta. Mint, ahogy túlzás és fölösleges
fenyegetés volt az elnököt elítélő/fenyegető parlamenti állásfogalás, hiszen az
elnök az Ab-hez fordult normakontrollt kérve, amihez joga volt, és felhatalmazása,
ezt megtagadni nem lehet tőle, és ezzel nem is befolyásolta az alkotmánybíróság
döntését, stb.) Ráadásul (szinte azt mondtam normális körülmények között, de
hát hol és mikor vannak „normális körülmények”?), ez nem kellene az elv- és
szabályszerű korrupció-ellenes politika végét jelentse. Azután meg a volt igazságügy-miniszter
is lemondott, stb. A parlamenti többség is fölhagyhatna a már leszavazott
ominózus 13-as sürgösségi Kormányrendelet tartalmának más formában való visszacsempészéséről
a törvénykezés szintjén, a parlamentben, sőt, úgyszintén lemondhatna, egyéb még
radikálisabb korruptmentegető törvény és paragrafus-javaslatok gyártásáról.
Szép lassan a háborúnak több a nem
szándékolt áldozata (colateral demages), mint a politikai hozadéka, mindkét fél
számára: ceterum censeo, most kellene leállni, de hát, csodák márpeniglen
nincsenek!
[1] Korrupciós ügyben sem látok jobb lokuszt,
politikai értelemben vett regisztert, az RMDSz számára, mint megpróbálni a
lehető legkisebb komrpomisszum árán középen maradni, nem elköteleződni a harcbn
álló felek egyike mellett sem. Ehhez viszont abból kellett volna/kellene
kiindulni, hogy a romániai korrupció
ügye, nem etnikai kérdés, és ezért egy semleges, közbülső álláspont az
RMDSz részéről nagyon is legitím és tisztességes. Csakhogy ez az amit a
szövetség – elhibázott
módon – késlekedik kimondani, és követlezetesen etnikai keretben értelmezi
saját meggyanusított, vagy megvádolt, sőt már véglegesen elítélt korruptjainak
ügyét. Ezzel együtt sokáig úgy tűnt – következetlenül ugyan – , de ezt a középső
helyet választották, igyekeznek a kiegyensúlyozó, még vállalható politikát
folytatni, de ez már a múltté. A szövetség magatartása az elnök-ellenes
parlamenti nyilatkozat megszavazásakor, illetve saját törvény-,
illetve módosító
javaslatai a korrupció büntethetőségével kapcsolatban egyértelműen a PSD térfelére
lökték a szevezetet. Nehéz, nagyon nehéz lesz visszatalálni középre, ha a
reakciós és visszafele mutató álláspontokat nem csak pillanatnyi kényszerűségből
tolerálja, hanem az ilyen szabályozásoknak és politikának maga a szövetség a kezdeményezője!
[2] Nem állítom, hogy mindkét fél ne lenne
következetes, abban a harci logikában és retorikában, amit követ, azt viszont
igen, hogy ennek a logikának és retorikának a meghaladására lenne szükség, a
feszültség oldása, a tisztes kompromisszumok megtalálása érdekében. És azt is,
hogy ez utóbbi áll legközelebb ahhoz, amit közérdeknek nevezhetünk. Úgy tűnik
az elnök és harcostársainak áll a zászló, ami a korrupció valós tényének és
felszámolási igényének kérdését illeti, és ő az, aki a nemzetközi, pontosabban
a politikai nyugat regiszterében képes megfogalmazni a problémát – és ez nagy
előnnyel jár a parlamenti többséggel szemben akár. De a DNA visszaélései is
reálisak, védhetetlenek azok a túlkapások, és titkosszolgálati összefonódások,
elfogultságok és a politikai befolyásoltság, melyek az utóbbi időben lelepleződtek,
égbekiáltóak. Igaz ugyan, hogy Dragnea és társai (intellektuális restségből?,
tudatlanságból?, rossz politikai számításból? – ez nem világos) képtelenek
pontosan, és árnyaltan, a politikai nyugat számára is érthető/értelmezhető
módon, stb., megfogalmazni kifogásaikat, kialakítani politikai álláspontjukat. De
az ügyészi túlkapások szintén korrupciós ügyletek és mint ilyenek megszüntetésén
munkálkodni legitim. Ha nem a hivatali visszaélés büntethetőségének a fölszámolását tűzték volna
zászlójukra – és persze, ha az „altő űntrébáré” miniszter és apparátusa
kommunikálni tudott volna – , hanem ama paragrafus egyértelművé tételét, pontos
definícióját az Ab értelmezésének megfeleleőn, próbálták volna módosítani, talán
a háború sem robban ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése