Terror(izmus) van, de legyőzhető

Terror(izmus) van, de legyőzhető

A szélsőséges iszlám, politikai terrorizmus létező globális kihívás, amelynek fenyegetése, sőt gyakorlata  – annak egy nagyon erőszakos újterrorista formája az Iszlám Állam – az Al-Kaida vérengzéseit követően, ismét felütötte fejét Nyugat Európában. A kalifátus megteremtésére törekvő terrorszervezet taktikát váltott és nem csak az általa uralt, illetve leigázni próbált területeken gyilkol és terjeszti a terror és félelem minden formáját, hanem Iraktól Szíriától, és Libanontól, illetve Jementől vagy Egyiptomtól, stb., messzire eső európai célpontokat keres magának, miközben Amerikát és Ororszországot is fenyegeti. Az ISIS minden olyan jellemvonással rendelkezik, mely a regionális, illetve globális terrorizmust jellemzi, mint az erőszak kultusza és gyakorlata, a gátlástalan gyilkolás, a rettenet terjesztése, az illegitim tevékenység és elfogadhatatlan politikai célkitűzések, áldozatai pedig szinte minden esetben ártatlan civilek, legyenek azok síiták, alaviták, keresztények, vagy vallástalanok (Lásd. Péter László TP 5.0 Elmélet és empíria öt globális társadalmi probléma vizsgálatában, Kriterion Kvár, 2009, 165/209 old.). Atipikus benne nem is önmagában a kegyetlenkedés, hanem az elrettentő lefejezések szinte egyidejű közvetítése, a világháló használata propagandájának és elrettentő tetteinek „népszerűsítésére”, de az is, ahogyan nyugati fiatalokat képes rekrutálni, meggyőzni elfogadhatatlan céljairól, és még botrányosabb/bűnösebb módszereiről, és terrorakciókba küldeni őket. Nehéz felvenni ellene a harcot, és senki nem garantálhatja, hogy további véres terrorakciók nem zavarják meg a közel keleti, vagy afrikai társadalmak életét éppen úgy, mint a fejlett Európa, vagy általában a Nyugati világot és nem lesznek képesek megfélemlíteni sok-sok embert, egész országok népességét. Ezért nemcsak a pillanatnyi válaszreakciók megtervezése és gyors kivitelezése fontos, hanem az is, hogy összehangolt és hosszú távon is működőképes terrorellenes föllépés stratégiáját dolgozzák ki és kövessék a fenyegetett államok, mindenekelőtt az EU. Nem számolhatunk azzal, hogy az elvetemült banditák módjára viselkedő terroristák hirtelen megjavulnak és felhagynak céljaik követésével, és főként véres és elrettentő antihumánus tevékenységükkel – terrorcselekmények minden bizonnyal ezután is lesznek –, viszont összehangolt biztonságpolitikával ezek közül sok meghiusítható/megelőzhető és a legitim katonai föllépés ellenük, mindenben indokolt.

Ugyanakkor átfogóbb és átgondoltabb társadalompolitikai lépésekre van szükség azért, hogy a kór, a terrorizmus mételye ne terjedjen és az utánpótlása kifulladjon, illetve a terrorizmust életben tartó társadalmi közegek felszámolódjanak. Ebben a vonatkozásban a mostani párizsi eset a „marginális integráció” sokfele divatos európai gyakorlatának elhibázott voltára világít rá (a francia multikulti bukását vizionálók csak arról feledkeznek meg, hogy Franciaórszágban soha nem volt multikulti), arra, hogy a Párizs környéki banlieue-k muszlim gettóit, akárcsak a Molenbeek-it, stb., föl kell számolni. A másod-harmad generációs muszlim fiatalokat be kell integrálni a társadalomba, tanulással és munkával, a többségi társadalom normáinak elfogadtatásával, és ez gettókban nem sikerül(het), csak ha a térbeli szegregációt megszüntetik. A kutatások és a gyakorlat mutatja, hogy a mai nagyvárosi muszlim gettókból nincs kijárat, az integráció, a fölemelkedés fele, olyan emberi életnek alig nevezhető, kilátástalan emberi parkolópályák, egyre inkább iszlamizálódó underclass (társadalmon kívüli, az alatti osztályok) kialakulásának társadalmi/kulturális közegei, melyek erősen kedveznek a radikalizálódásnak. A sikertelen integráció legbiztosabb jele, hogy az első muszlim bevándorló generáció tagjai – lényegében, akik még emlékeznek a nyomorra/terrorra, ami elől elmenekültek, akik féltve dédelgetett fölemelkedési terveiket áldozatok és lemondás, stb., árán is követik – a középosztályba való fölemelkedés lehetősége nélkül is, az akkulturáció árán is,  marginálisan, alacsony társadalmi státusokban, de valamennyire integrálódnak. Ha úgy tetszik látszólag asszimilálódnak, nyelvet és szakmát tanulnak/váltanak, kényszerűen, anélkül, hogy belső normává tennék és ilyenként átszármaztatnák a következő generációnak, kelletlenül is, de elfogadják a többségi társadalom szabályait, stb. A marginális integráció kudarca aztán a következő generációk esetében válik nyilvánvalóvá, akik szegregációban, társadalmon kívül, sőt anómiás (szabályok nélküliség), végzetesen elidegenedett, reménytelen helyzetben találják magukat. Paradox módon a gettók népének semmi mása nincs, csak a „rendezetlen szabadsága”, amivel nincs amit kezdenie, és a valahova tartozás erős vágya, ami a radikális csoportokhoz való csatlakozást motiválja (NB nemcsak radikális iszlamizálódás van/lehet, hanem egyéb szélsőséges csoportokhoz való csatlakozás is, bár manapság a többi forma egyre elfogadottabb, háttérbe szorul az előbbi túlmediatizáltsága miatt).

Tudom, hogy ma a közvélemény, a lelátók népe, már a kommentariátust nem is említem, bosszút és erőszakos terrorizmusellenes föllépést követel, mégis azt mondom: a siker hosszútávú garanciáját csakis a társadalmi inklúzióra, a szegregáció megszüntetésére, stb., irányuló tettek, kitartó és következetes erőfeszítések, az ennek megfelelő közpolitikák jelenthetik. Lehet, hogy méretét, sőt erőforrásait tekintve is kicsi, alulméretezett ez a sárgolyó a hatalmasan megnövekedett emberiség számára, viszont mégiscsak együtt kell élnünk, a másik alternatíva a totális háború, a civilizáció eltűnése, úgyhogy meg kell tanulnunk, különbözőségeink ellenére is együttélni.

A kialakult helyzet rendkívüliségének túlhangsulyozása a morális pánik fokozását, az esetleges vagy máris tervezett válaszreakciók eltúlzását, agresszivitásának indokolatlan mértékű növelését támogatja. Akárcsak a menekültkérdésnek a terrorizmussal való eröltetett és indokolatlan összekapcsolása (persze, ha egyszerre több problémát kell az EU-nak megoldania, még kevésbé boldogul, mintha sorra és nyugodtan tehetné, de ez a kihívás most) az egyre radikálisabb, szabadságjogainkat nagymértékben megnyirbáló (fedőneve, illiberális demokrácia) megoldások szolgálatába állított politikai manipuláció eszköze. Nem kétlem, hogy most a szabadságjogok és  biztonsági intézkedések – akárcsak az USA-ban történt a 9/11-et követően – bizonyos értelemben szembekerülnek egymással, úgy tűnnek föl, mint a mérleg két nyelve, melyet ki kell egyensúlyozni: le kell mondanunk nehezen kivívott szabadságunk egy részéről cserében a nagyobb (de nem örökre tartó és nem teljes) biztonságunk érdekében. A terrorizmus ennyiben elérte célját, éppen ezért nem az előítéletességre, hanem a realitásokra kellene biztonságpolitikát építeni, a szabadság vs. biztonság mérlegének nyelve csak jó kompromisszumokkal egyensúlyozható ki. Aki ezt akadályozza, aki a morális pánikot növeli, az EU egységes fellépése és egyre magasabb szintű integrációja ellen agitál, az akarva akaratlanul, a terroristák malmára hajtja a vizet, és menthetetlenül elbukik. Nekünk európaiaknak egyre több Európa kell, hogy szembeszálhassunk a terrorral, de ha egységesen lépünk fel, minden esélyünk megvan a győzelemre.