A vox populi lassan hazaszivárog
(Long live: tévé-sör-új zakuszka!)
Agorának, a közösségi politizálás
megszentelt terének indultak a Colectiv-klubbeli gyász és változtatni akarás
elemi felindultságából induló tüntetések, de mára már kiégtek a megmozdulások. A
hirtelen fellángolt „forradalmi hangulat”, és az utcai megmozdulások nagyon
gyorsan elvesztették dinamizmusukat, egyfelől, mert a kezdeti követelések „megvalósultak”,
a legtöbben csak Victor Ponta és Gabriel Oprea távozását akarták; másfelől meg a
bejelentett és hőn vágyott új kurzus, a politikai osztály megtisztítása, várat
magára – érdeklődés híján elmarad – és mert végiggondolni is nehéz a sok-sok
elégedetlenséget, nemhogy rendszerbe szervezni és lépésről-lépésre
megváltoztatni a politikai felvilágot. A megmozdulások haszna, hogy legalább sokan
megálltak egy pillantra és talán el is gondolkodtak azon, hogy mi lenne a
teendő, egyáltalán mi a baj a társadalommal és főként a politikai élettel az
országban, miért történnek a jelenlegi katasztrófához hasonló dolgok, miért nem
„jó irányba mennek a dolgok”, ahogy azt a közvéleménykutatások mérik és mutatják?
És bár az utca népe, a
tüntetés-sorozatok, az elmúlt bő 3 évben harmadszor
buktatnak kormányt, érzi/sejti azt mindenki, hogy valahogy mégsem jut
előbbre a „civil társadalom” azon napirendje, hogy „leváltsa” a korruptként
percipiált politikai osztályt, hogy érvényt szerezzen integritás,
feddhetetlenség iránti vágyának, elhozza a „normalitást”. És jól érzi a
közvélemény, hogy kormányok, és adminisztrációk jönnek és mennek, a korrupció
marad. Hiába a mediatizált DNA-s föllépések, a leleplezések és (azért csak ritkán)
bírói ítéletek: a régi undokokat/korruptakat újak váltják, akik semmivel sem
tisztességesebbek elődjeiknél, a közélet nem tisztul, csak a korrupció
abisszális mélysége, elborzasztó elterjedtsége tárul föl. A sikertelenségnek
számtalan oka és körülménye van, megpróbálok két összetevőt vázolni itt és
most. Először, arról van szó, hogy nemcsak az utca hangja, a fölháborodott nép,
nem érti a strukturális közéleti
korrupció természetét, és félreérti annak működési mechanizmusait, hanem a
politikai osztály és a szakértők nagy része sem. A strukturális politikai
korrupció román változata rövid távon leválthatatlan, ha valamilyen csoda
folytán sikerülne az összes korrupt politikust, közszolgát, hivatalnokot, de
még az utcai szintű bürokratákat (street level birocrats) orvosokat, forgalmi
rendőröket, vámosokat, kalauzokat és jegyárusokat, stb., is elzavarni: az
ország kormányozhatatlanná válna! (A kormányozhatóságot itt a Foucault által a
fogalomnak tulajdonított értelmeben használom[i]).
A bürokrácia egészét átszövő és eredeti rendeltetésétől eltérítő korrupció
ugyanis, nemcsak néhány (vagy akár a legtöbb) politikus korrupcióra való
személyes hajlamán, megvesztegethetőségén és meggazdagodási vágyán, morális
gyengeségén áll, hanem az apparátus sajátos kompetenciáin, az adminisztratív
tapasztalaton, ami már a rendszer működtetését biztosító tudás megszerzésének
és tapasztalatának kezdetein eltéríti a „közjó” iránti elkötelezettséget és
ténykedést. Éppen két
magyar kutató – egy dijazott tanulmányban[ii]
– mutatta ki, hogy a politikusok önmagukban nem is tudnak korrupt hálózatokat
működtetni, ebben a közép és alacsonyabb színtű hivatalnokok a „szakértők”, és
rendre rájuk is bízzák a feladatot (és a kockázatot is). Azt állítom, hogy ma a
román adminisztrációban az egyetlen hiteles és megbízható tudásnak, és a
tapasztalati tudást mindennél magasabban értékelik, a korrupciós kiskapúk helyének, a
lefizetendők, a jattok, csúszó és kenőpénzek, és nem hivatalos „vámok”, stb.,
nagyságrendjének, illetve a nyomok eltűntetésének a technikái alkotják (ez
utóbbi képesség egyenesen a siker legfontosabb kritériuma!). Az „ügyeskedés” („a
fi descurcăreț”, vagy „a înțelege șmecheria” – mondják rá) szocializációs
tényező azok számára, akik hivatalnokok akarnak lenni, akik muszáj megfeleljenek,
illetve belenevelkedjenek a korrupt intézményekbe/szervezetekbe, másképpen vagy
be sem kerülhetnek, vagy kitaszítja őket a rendszer. (Következésképpen egy „szakértői
kormány” semmit nem tehet – és nem is fog tenni – a helyzet tisztázásáért, a
korrupciós hálózatok felszámolásáért).
A másik félreértés, ami miatt az
utcára vonulók hangja nem sokat változtathat a dolgok állásán (nem a hiteles
vox populi), hogy szervezetlenségében és heterogén elvárásrendszere, valamint
befolyásolhatóságának és kisajátíthatóságának következményeként (a teljes
politkai osztályra kiterjesztett korrupciós vád alapján meg sem fogalmazhatók
reális elvárások, nem tisztulhat a kép) nem, vagy legalábbis még nem, politikai
szubjektum (ismét Foucaultra kell hivatkozni ennek megértéséhez[iii]).
Nincs meg sem a legitimitása, sem a hitelessége ahhoz, hogy a politika asztalához
ülhessen és érdemben befolyásolja a politikai vitát, versengést. Ezért még
mielőtt azt kérdeznénk: mit akar az utca (hangja)?, azt kell kérdeznünk ki, és
mi az utca, hogyan válik/hat politikai értelemben szubjektummá? Johannis
elhibázott kísérlete, hogy meghívjon és asztalához ültessen úgymond az utca
hangját kifejező – csak általa ismert kritériumok szerint kiválasztott (kontesztálják
is rendesen) – személyeket („civil társadalmi képviselőket”), nem lehet
demokratikus legitimitás és hitelesség forrása, és nem teremt politikai
szubjektumokat a civil oldalon. A szuverén elnök legitimitása nem átruházható,
más jellegű, mint ami a civil-társadalmi szubjektummá váláshoz kell, ezért az
elnök lényegében csak megosztja, illetve kompromittálja az amúgy is gyenge
(rommagyar vonatkozásban egyáltalán nem létező) civil társadalmat, leereszkedik
hozzájuk, hogy politikai céljainak kisajátítsa, rátelepedjen, felhasználja
indulataikat. (Nem mellesleg a média többet tesz és tett a korrupció leleplezéséért/fölszámolásáért - már itt is a rommagyar média lényeges kivételétől eltekintve -,
mint az „utca hangja”, az elnöknek az ők föltáró tevékenységét kellene
támogatnia, csakhogy éppen ő volt az aki helyeselte, hogy a titkosszolgálatok
emberei szerkesztőségekben húzódjanak meg, mégha elfelejtettük is e gesztusát).
A valódi és legitim civil
társadalmi szerveződések nagyban segíthetik a korrupció-ellenes harcot azzal,
hogy lusztrációs szabályokat kérnek, az összeférhetetlenségek körének
tisztázását és szigorú ellenőrzését, mandátummaximálást, az immunitások eltörlését,
nyomást gyakorolnak az ügyészség és bíróság szakszerű tevékenységéért, hogy a
médiákban megjelenő korrupciós ügyeket kivizsgálják, hogy semmilyen formában,
szavazataikkal se, támogassanak korrupció-gyanús politikusokat/hivatalnokokat,
stb., stb.
A pártok most kivárnak, és
remélik megússzák az átvilágítást és nem kényszerülnek igazi változtatásokra, élükön
az RMDSz-el, amelyik ellenáll mindenféle változtatási kísérletnek, (éppen a
válság közepette választották újra a régi, és korrupció gyanújába keveredett,
SZKT elnököt, meg is üzenték urbi et orbi, hogy lassan a testtel, csak
apránként és majd, és ha... lesznek változások. Hol van már az utolsó kongresszus jelszava az újratervezésről? És egyáltalán, kinek mi köze a
politikus urak/hölgyek viselt dolgaihoz? Majd, ha az urnákhoz kell járulni,
akkor majd kötelező feladat lesz újraválasztásuk), korrupcióellenes
föllépésnek. Ma ez a párt a mezőny legreakciósabb és mindenféle megújulást
ellenző alakulata, ennek kifejtése megér egy újabb jegyzetet.
[i] A Foucault-i „kormányozhatóság” –
azaz a „gouvernamentalité”, egyszerre a kormányzás elvi/eszmei és ugyanakkor
gyakorlati jellegű – keretébe tartozik. Lásd. Michel Foucault, A „kormányozhatóság”,
In: Fantasztikus könyvtár, Pallas-Attraktor, Bp. 1998, 106-123 p.
[ii] Lásd.István Jávor-Dávid Jancsics: The
Role of Power in Organizational Corruption: An Empirical Study, In:
Administration and Society, XX(X), Dec., 2013.
[iii] A szubjektum keletkezése foglalkoztatta Foucault-ot
szinte minden írásában az, ahogy a kormányzatok, a politikai establishment
különféle eljárásokkal, kényszerekkel és intézményes besorolással, kontrollal
és jutalommal, stb., is létrehozza a kormányozható polgárt, a politikai
szubjektumot. Az utca hangja, mint amorf és meghatározhatatlan akaratok
vektora, „még nem” szubjektum – nem test és lélek, a hatalom által megmunkált,
sőt létrehozott polgár – ebben az értelemben. Lásd. Michel Foucault:
Felügyelet és büntetés, Gondolat, Bp. 1990.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése