„Colectiv” sokk, és újra előlről?
Mekkora megrázkodtatásra van
szüksége egy mély álomba szenderült társadalomnak, ahhoz hogy felébredjen, hogy
végre észhez térjen? Hogy ne utóbb keseregjen tragikus események fölött, hanem
felelősen, sőt éberen figyeljen arra, ami körülötte történik, hogy a
szolidaritás ne a temetőkapuban, hanem a hétköznapokban „jusson eszébe”? Mekkora
tragédia kell ahhoz, hogy valahogy kibéküljön magával, sőt megszeresse
sajátmagát, egy elidegenedett társadalom, hogy ne a képmutatás, hanem a valódi
együttérzés vezesse? Milyen mélységig kell szétrágja a korrupció egy amúgy is vulnerábilis
társadalom szövetét, hogy a sarokba szorított köznép fellázadjon, a hatalmasok,
a profitálók, a mindent és mindenkit kizsákmányolók ellen forduljon, megálljt
parancsoljon, és azt mondja: ez nem mehet így tovább? Mi kell történjen,
mekkora tragédia ahhoz, hogy a gátlástalan politikusok magukba szálljanak és ne
reflexszerű gesztikulációval, sztereotípiákkal, üres frázisok pufogtatásával, mesterkélt
és teatrális hajlongással, szolidarítást szimulálva, de közben a helyzetet
kihasználva, olcsó népszerűséget hajhászva manipulálják a népeket? Meddig mehet
a politikusok cinikus hatalmi játéka, miért tűrjük, a felelősség elhárítását az
áldozatok hibáztatását? Mi kellene történjen ahhoz, hogy a nekivadult
kommentariátus, minden terribilis és agyament ötletet, és a realitástól elrugaszkodott
összeesküvés-elméletet ne honoráljon, hogy egyáltalán leálljon, egyperces néma
csendet tartson, a kegyeleti jogot gyakorolja? Az ég mekkora szelete kell ránk szakadjon,
hogy a médiák
és celebjei, ne ratinget, nézettséget, és persze tulajdonosaik elvárásainak
való megfelelést lesve, eligazítást várva, manipuláljanak, hanem valódi
kérdéseket tegyenek föl, valódi felelősöket keressenek, és egyáltalán valóságot
közvetítsenek? Mennyi drámai mozgóképet kell látnunk, hogy rádöbbenjünk:
mindnyájan egy nagy és düledező romkocsmában, lármás őskori barlang-klubban élünk,
háttal az egyetlen kijáratnak, melyet gomolygó füst és felhalmozódott szemét
torlaszol el, év(ezredek)tizedek hordaléka? Ki juthatunk-e még a fényre, és nem
vakít-e az meg, ha mégis kijutunk? Meddig tűrjük, sőt támogatjuk, hogy az
egyházak okkult vállalkozások, profitot termelő részvénytársaságok legyenek és ne
önzetlenül lelki vigaszt, erkölcsi megigazulásunk ígéretét nyújtsák?
Naphosszat sorolhatnám a
kérdéseket, melyek a tragédia képeinek látványára – felteszem – minden épeszű
emberben fölmerülnek, és persze ha percig is elgondolkodtatnak, érdemes lenne
folytatni. Talán fontosabb ennél, hogy a péntek esti tragédiának, legalább egy
aspektusát megpróbáljuk előnnyé változtatni, és azt hiszem, az elnök megadta
ehhez az alaphangot, amikor a hozzá nem értést, de főként a
korrupciót tette felelőssé a bukaresti klubban történtekért. Szerencsés
lenne, ha a korrupcióellenes hangulatot, sőt határozott kiállást erősítené a
kollektív döbbenet, a bukaresti memento mori, esélyt és lehetőséget teremtve – legalább
a 24-ik órában – a társadalmiságunkat rákos daganatként ellepő, a közbizalmat
fölszámoló, „társadalmi patológia”
legyőzéséhez. A mégoly fertőzött társadalmat sem lehet „leváltani”, de a
korrupt hatalmasokat és ügynökeiket a szervezeti szinten eljáró korrupt
hivtalnokokat felelősségre lehet- és kell vonni. És ehhez jó alkalmat jelent(het)nének
a jövőben esedékes választások, szigorú etikai kódot kelle(ne) elfogadtatni és
betartatni a pártokkal és az egész politikai osztállyal, hiszen másként nem
megy. Az újraválasztott korrupt előljárók csak a korrupció mindent beszippantó
örvényébe viszik a társadalmat. Ezért is olvasom meglepődve Kelemen
Hunor minapi interjúját, melyben az összeférhetetlenség, tehát a korrupció
kapcsán, arról beszél, hogy az RMDSz-nek (és implicit a rommagyar
politikusoknak – illetve a rommagyar vezér így érti az új elnök szavát!) nincs
szüksége erkölcsi kódexre, nekünk a mi korruptjaink továbbra is jók, bátran,
sőt büszkén újrajelölhetők, hiszen magyarok nemde?, a korrupció meg köztudottan
román, sugallja a vezér.
Elítélhetjük, és bizonyára a
bíróság is hasonlóan elítéli a közvetlen felelősöket, a klubot tulajdonló és
működtető vállalkozókat, vagy akár az engedélyeket felelőtlenül kibocsájtó
hivatalnokokat, stb., de a kérdés az, lehet-e
ma ebben az országban valakik lefizetése nélkül, korrupciós hálózatokba való
belépést megkerülve bármiféle vállalkozást működtetni? Vajon nem könnyebb a
törvények betűjét és szellemét megkerülni, mint a korrupt hálózatokat
kijátszani, csúszópénzt, védelmi pénz megfizetését, miegymást, megúszni?
Tapasztalat szerint, összeköttetés, kenő-csúszó és védelmi, stb., pénz
megfizetése nélkül lehetetlenség ma Romániában vállalkozásba kezdeni, sőt akár
a legegyszerübb bürokratikus ügyet elintézni sem lehetséges. A korrupció –
annak minden műfaja, formája és mechanizmusa – párhuzamos, a valós és látható,
legális és morális társadalomhoz képest, láthatatlan, alternatív társadalmat
alakított ki magának, mely a bűnöző alvilágtól a politikai/kormányzati
felvilágig, mindent megdupláz, sőt ellenőrzése alatt tart. A korrupt
párhuzamos világ viszont kegyetlenebb a láthatónál, nálunk nem „a halál és az
adóhivatal” a biztos, ahogy azt mondani szokás, hanem a „halál és a
behajtó-fiúk”, az okkult valóság zsoldosai jönnek el biztosan. És itt ne csak a
fekete bomberdzsekis, kigyúrt és kopasz verőlegényekre gondoljanak, hanem
minden olyan helyzetre és szereplőre, mely duplán fizettet meg velünk, egyszerű
halandókkal, szinte mindenféle szolgáltatást. Mert hiába fizetünk
egészségbiztosítást, ha betegek vagyunk, még egyszer zsebbe kell nyúlnunk,
anélkül nem megy. Hiába ingyenes – költségvetésből finanszírozott – az oktatás,
azért az még egyszer pénzbe kerül. Hiába fizetünk útadót az üzemanyag árába
foglalva, még egyszer megfizettetik velünk. És hogy hányszor fizetünk és mibe
kerülnek luxusautóikon szírénázva furikázó, márkás gúnyájú politikusaink, a
dícsőséges felvilág, azt már föl sem vetem.
A Colectiv-gyász elmúlik, el
kell, hogy múlnia, és tartok tőle, hogy vele együtt a részvét, a törődés és
odafigyelés is, de marad még legalább két nyomasztó kérdés: Mikor heverjük ki
sajátmagunkat, gyávaságunk, nemtörődömségünk, nyegleségünk és felelőtlenségünk?
Meggyógyulunk-e egyáltalán?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése