Székelyföld,
változó geográfiával
József Attila: „Valami
nagy -nagy tüzet kéne rakni,/ Hogy melegednének az emberek. /Ráhányni mindent,
ami antik, ócska,/ Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,/ Gyermekjátékot, - ó,
boldog fogócska!”
Minél nagyobb a kenyérnek hiánya,
annál nagyobb az igény a cirkuszra, és mert politikai kiáltványokból, de mégoly
fennkölt diskurzusokból sem lesz kenyér, hát a politikai osztály a(z ingyen, de
szigorúan lovas) cirkuszról gondoskodik gondolván, hátha műhold-távlatból ez
politikai cselekvésnek tűnik? És bár a legújabb SzNT-s akció alig érte el a
román sajtó ingerküszöbét – a román politikusok meg, egymás kinyírásával,
különösen el vannak foglalva, és Európa sem csendes – a számháború beindult, és
a sikerjelentések folynak (hol több
száz, hol 68 helyszínen égtek a tüzek egészen úgy, mint az a nagy
meneteléskor történt), a kezdeményező és a vele pecsenyéjüket sütőgető
politikusok szívesen veszik a gratulációkat: ahogy mondani szokás, jól meg azt
mutattuk ”nekik”, még egy-két ilyen erődemonstráció és megnézheti magát a gaz
ellenség, majd autonómiáról koldul. És tekintve, hogy csak a magyarnyelvű
médiák figyeltek az akcióra úgy tűnhet, Székelyföld leginkább a többi
magyarlakta vidéktől óhajt elhatárolódni, miközben határai nagyon is
elmosódottak (úgy látszik Székelyföld manapság Kököstől egészen Tőkésig, akarom
írni, Partiumig tart, sőt Magyarországra
is átnyúlik, ha igény van rá!). A saját tér újboli birtokba vétele, tűzzel
megszentelt újboli kisajátítása egy mindenestől premodern, és merőben
öncélú gesztus akkor, amikor a régiónak éppen hogy nyitásra, befektetők, technológia,
ipar és keresekedelem, turizmus, stb., odavonzására, régióközi együttműködésre,
jobb kommunikációra és infrastruktúrára lenne sürgősen szüksége. A vissza-
illetve befele fordulás egyáltalán nem csoda akkor, amikor a politikai
mainstream (a magát Bruxellbe-Strasbourgba ösztrakizáló Tőkéstől kezdve, Izsák
Balázson át, egészen Kelemen Hunorig) elméjében semmiféle kognitív
disszonanciát, belső ellentmondást, nem okoz a pengedrótkerítés
és a „határok légiesítésének” egyidejű támogatása, legalábbis jelszavak
szintjén való ismételgetése, mint ahogy az sem, hogy az euroszkeptikus Orbán
mellett ágáljon és közben mondatonként többször is európai segítségre apelláljon,
kisebbségi kérdésekben.
Nem szándékozom ünneprontónak
lenni (a szombati őrtűzgyújtás a halottak napi világítás főpróbája is lehetett,
kissé előrehozva), mert kétségkívül jó dolog tűz mellett, a szabad ég alatt
elbeszélgetni, énekelgetni és italozgatni, szalonnát sütni, közösségi érzést
erősítgetni, kicsit összehajolni, összemelegedni (persze, normális körülmények
között, ehhez nincs szükség politikusokra, de még klérusra se, sem
kiáltványokra, de hát, ha csak így megy, hát legyen). Viszont mégiscsak
különös módja ez az „erőt
mutatásnak”, ami a radikális székely szerveződés vezetőjének
kommunikációjában megjelenik, és azt a kérdést is fölveti, hogy egyáltalán
lehetséges-e olyan kisebbségi politizálás, mely az erőfitogtatásra épít, olyan
eszközzel kíván élni, amely helyzeténél fogva mindenkor defenzívába szorítja, amely
területen semmiképpen nem lehet sikeres? Izsák Balázs ezúttal arra mozgosított
székelyföldi (és nemcsak) embereket, hogy jelzőtüzeket gyújtsanak „Székelyföld
határán”, s ezzel mutassák meg – az űrből is látható módon (sic!) – hogy léteznek,
hogy elkötelezettek valamiféle
autonómia mellett, és így hívják fel a figyelmet ezirányú igényeik iránt. Nem
kétséges, hogy az SzNT vezére nyiltan is, az általuk eröltetett elképzelést
promózza az akcióval és nem azt a tervezetet, melyet – legalábbis elvben – az
RMDSz-MPP támogat. Ezért is meglepő és a dolog inkonzisztenciáját mutatja, hogy
az utóbbiak csatlakoznak a határtűzgyújtás haknihoz, és ezzel tulajdonképpen a „vetélytárs”
politikai elképzeléseihez, egyszóval ismét Izsák tematizálja a közvéleményt, a farok
csóválja a kutyát, és egyre világosabb, senki nem gondolja komolyan saját programját,
szimulál. Pedig a két tervezet radikálisan eltér, még abban is, hogy kik hol
szeretnék Székelyföld adminisztratív határát meghúzni. Az SzNT egy régi (alig
volt) adminisztrációt hozna vissza, és ehhez a mai megyerendszer, és a létező
statisztikai-pályázati régiók teljes átalakítását követeli, a tőle telhetően
elnagyolt módon, és ennek a hozzávetőleges határnak a kivilágítására, sőt „tűzfallal”
való körülzárására hívta a népeket szombaton. Ezzel szemben a legújabb – még vissza
nem vont – RMDSz-MPP
tervezet 3 létező megyére tejesztené ki a székely autonómiát, nemcsak megőrizve
a jelenlegi adminisztratív felosztást, hanem megnövelve a közigazgatást, és
kiterjesztve egy sajátos jogállású prefektus hatáskörét, másik 2 megyére is
(sic!). (Egyébként még azt az elképzelést is forgalmazzák, hogy a Székelyföld
Hargita és Kovászna megyére értendő, legalábbis annak gazdasági életképességét
latolgatják, nem sok meggyőző erővel, szakértők). Az autonómiázás
szemmel láthatóan egy sem határral, sem tartalommal nem rendelkező fogalmi
körülírása, de még inkább elrejtési kísérlete a nemlétező rommagyar politikai
projekteknek. Olyan politikai szerveződések, melyek egy másik hatalom,
nevezetesen a budapesti rezsim, klientúráját jelentik (ha ez nem lett volna
eléggé látványos, akkor most, hogy Izsák Balázst magas katonai kitüntetésben
részesítette a magyar honvédelmi miniszter: „A
honvédelem ügye érdekében huzamos időn át végzett, áldozatos munkája
elismeréseként"/sic!/, ez is világossá lett), ha nem teljességgel abszurd,
minden esetre hiteltelen vállalkozás autonómiát zászlajukra tűzni. Másrészt
pedig egy a valóságban ki nem dolgozott, nem létező projektnek – az autonómiázásnak
– tűzbe-füstbe csomagolása szalmaláng. Ez csak ideig-óráig takarhatja el azt,
hogy a rommagyar politikai osztálynak sem tudása (manapság egyre inkább csak a
hűségnyilatkozat számít szakértelemnek), sem igazi szándéka nincs valós tervek
kidolgozásához, és azok érdekében való hosszútávú, átgondolt, különféle
forgatókönyveket követő, stb., cselekvéshez. A szombat esti őrtűzek – politikai értelemben
– egyetlen dolgot dokumentálnak, illetve világítanak meg azt, hogy az
autonómiázás egyre világosabban csak egy abszurd színdarab, paródiája a valós
cselekvésnek, a politikai osztály ténykedése pedig szimuláció, ímmel-ámmal
előadott, menetközben íródó abszurd melodráma.
Még szerencse, hogy a de iure (papíron) nem is létező SzNT újabb
produkciója csupán néhány öl tüzifa elfüstölésében merült ki – mennyivel hasznosabb
lett volna, mondjuk a környezeti ártalmakra felhívni a figyelmet, összegyűjteni
az eldobált „ősi székely” pillepalackok bár egy részét, vagy fákat ültetni,
egy-egy letarolt erdő pótlására. Viszont most, hogy megalakult – persze nem a
szó valódi, azaz jogi értelmében, hanem bejelentés szintjén – a még
radikálisabb/autonomistább SzÖT,
egy nyiltan náci, önjelölt
vezér által kezdeményezett székely szervezet, az sem kizárt, hogy jövőre majd
azt fogja javasolni, hogy legyünk igazán bátrak, mutassunk még nagyobb erőt, és
autonómiánk bizonyítandó, gyújtsuk
magunkra a házainkat, attól biztosan jobb lesz. Hát így sütögetik előljáróink saját
pecsenyéjüket, és még azt is elvárják, hogy a piromán mutatvány a
csillagösvényről, az űrből is látható legyen, egy a gond, a mi fánkat égetik,
és közben minket vezetnek meg: nem minden tűz tisztít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése