Az RMDSz villámgyors társadalmi kiágyazódásáról

Az RMDSZ villámgyors társadalmi kiágyazódásáról

Amilyen hosszas és fáradtságos dolog egy új terméket és márkanevet elfogadtatni, bevezetni egy régi/új piacra, vagy beágyazni egy fogyasztói/társadalmi környezetbe, kialakítani egyéni arculatát, stílusát, ellátni a brand name minden kellékével, aminek következtében vonzó, és elfogadottá válik, stb., éppen olyan nehéz karbantartani azt. Ha nincs állandó megerősítés – nemcsak elméleti, vagy reklámfogások szintjén, hanem gyakorlati (a puding próbája szerű), megtapasztalható módon egyaránt – az egyszer beágyazott termék, a környezet legkisebb változására „kiágyazódik”, és elveszti fogyasztói értékét, elveszti arcát, karakterét. A történet szabadon átvihető a fogyasztói társadalom részévé tett, magyarán elpiacosodott/elnéppártosodott/elmediatizálódott (kartellesedett) politikai pártokra és azok márkanevére, hiszen manapság a politika piacán éppen olyan adok-veszek, versengés és tülekedés, kínálat-keresleti szabályozások, stb., érvényesek, mint minden más fogyasztásra szánt termék piacán: nemcsak a politikusokat építik fel és mosóporként árulják arculatukat, hanem a pártokat is (jó esetben valóban szabad, a liberális demokrácia elvárásainak megfelelő) piaci versengésre szánják. A piaci hasonlat még inkább ül, ha a politikai formációkat sportvetélkedőn résztvevő csapatoknak képzeljük (amelyek nem mellesleg a valóságban is társadalmi viszonyokat, sőt kultúrát fejeznek ki), amelyek a sorozatos megmérettetésen, a „harcban” edződnek meg és nyerik el szimbolikus értelemben is közönségük elismerését, támogatását, sőt lelkesedését, azt, hogy nemcsak anyagi, hanem „érzelmi befektetést” is eszközölnek a megszállott/elcsábított drukkerei. Nos, a rendszerváltást követően egy ilyen rommagyar politikai márkanév emelkedett fel, mérettetett meg és megfelelő súlyunak találtatott. Létrehozott „rajongói kört”, csapatot, programot és vitte részsikerre a közösség elvárásait, nevezetesen az RMDSz – amelyik viszont mára minden jel szerint – a társadalmi „kiágyazódás” szélére sodródott, leépül és elveszíteni látszik vonzerejét. Régóta mondom, és mondja azt más is, hogy a márkanév megkopott, és ennek számtalan okát lehetett és lehet fölfedezni, a politikai, és rommagyar közélet szinte minden területén. Meggyőződésem és tapasztalatom, hogy sokan és sokféleképpen igyekeznek nemcsak átérezni, hanem jelezni, kommunikálni, hogy a szervezet válsága már nem feloldható tüneti kezeléssel, hogy azok a máskor mozgosító/lelkesítő hívószavak, amelyek elegendőek voltak egy egy kérdésben, hozták a várt eredményt, ma már megkopottak, nem képesek felrázni, de tartalommal megtölteni sem a politikára még fogékony polgárokat célzó üzeneteket, radikális váltásra van szükség. Ilyen lehetőség kínálkozott (nevében éppen erről kellett volna szóljon) a (rebranding-re) márkanév megújítására, az önkritikára, és az új terv bemutatására, stb., az idei kongresszuson. Viszont egy félév távlatából bizton állítható, a megújulás elmaradt, sőt a kiágyazódás, a hitel és arculatvesztés fölgyorsult, a szövetség és vezetői képtelenek a választókat megszólítani, nincsenek programjaik (néha „kicsit autonómiáznak még”), nincsenek új és karakteres arcok, sőt a legtöbb politikai kérdésben még vélemény, saját és hiteles értelmezése sincs a történéseknek. Nem áll szándékomban és terem sincs az okok fölsorolására (ezt megtettem alkalom adtán jegyzetekben is), csak a kiágyazódás legutóbbi jeleit sorolnám, röviden.

Azt hiszem a szövetség a kormányból való önkéntes, pontosabban a Fidesz elvárására történt kiválással, (nagy valószínűséggel végképp) kilépett az országos politikából, a márkanév többet nem fog szerepelni miniszterek és központi adminisztrációban dolgozók neve mellett (a még ki nem rugdosott közszolgák /sic!/ sunyítanak egy darabig bukaresti hivatalokban, de idejük gyorsan lejár). De ami ennél is rosszabb, mint egyre nyilvánvalóbb a vezérkar már nem is érti a bukaresti politika sajátos történéseit. Ezért történik meg nemcsak, hogy az új elnök üzenetét végzetesen félreértetteék (összetévesztve azt a budapesti ukázzal), hanem olyan nyilatkozatokat tesznek, úgy pozicionálnak, hogy pontosan látszik: egyszerre outsiderek lettek, jó esetben is mozgóhomokon járnak, de inkább kizuhantak a román politikai folyamból. Kelemen Hunor üzenete, hogy megszavazzák a bizalmatlansági indítványt, bár nem értenek egyet annak szövegével, majd a bosszúállást emlegeti egy eddig is láthatatlan hivatalnok leváltásakor, ezt a zavarodottságot és marginalizáltságot jól jelzik. Aztán a szövetség végzetesen félreértette a rommagyar szavazók szimbolikus „fidesz-pártiságát” is, amikor erre apellálva hajtott végre fordulatot és szegődött el a budapesti hatalom klienspártjának (hányszor elítélte ezért kisebb riválisait), lemondva gyakorlati (issue based), problémamegoldó potenciáljának jó részéről. Elhallgatják, de a dolog úgy föst, hogy a teljes rommagyar politikai mezőny viszonylagos autonómiáját áldozták be a remélt (apró)pénzért, hiszen eddig a kisebb pártokkal való versengésben, és a bukaresti pályán is önálló politikai programokkal léphetett föl a szövetség, most meg a kispályán is csak a Fidesz kegyeiért harcoló egyik klienspárt pozíciójába szorult (de még ott sincs kizárólagossága a támogatás megszerzésében). Ráadásul, amit a Fidesz követendő, és kötelező politikai vonalvezetésként kínál az követhetetlen: sem az EU-ellenes „szabadságharc”, sem a „keleti nyitás”, sem a menekültek kapcsán lezajlott gyűlöletkampány, nem járható út, és pengedrótkerítés sem építhető rommagyar módra, hacsak a lelkelkben nem.

Ugyanakkor elmaradt, illetve nem sikerült a választók (az istenadta nép) fele fordulás, hiszen a helyhatósági jelölések közeledtével egyre inkább úgy tűnik a szövetség franchize-rendszerben (leánykori nevén „gebinbe”) adja ki potenciálisan nyerő helyeit. A szatmári, de főként a vásárhelyi úgynevezett előválasztás pontosan jelzi ezt. A szövetségnek nincsenek húzónevei, a háttérből irányító befolyásosak pedig,  (illetve megvádoltságuk okán, mert a szövetség elmúlasztotta tisztázni álláspontját a korrupciós botrányokkal kapcsolatban is – ez ugye, már a fidesz-tempó) többé nem adják nevüket egy újabb boritékolható kudarchoz, így hát eljátszák a nyitott és demokratikus eljárást, csakhogy tartalmatlan és esélytelen a játszma. (Sikerként könyvelik el a nyilvánvaló kudarcot – ismétcsak van modell – hiszen 2012-ben a nagyon jól ismert és népszerű „öreg harcos,” Frunda György, hatvan százalékos részvét mellett 28 ezer szavazatot szerzett Vásárhelyen, a magyar voksok valószínűsíthetően 85-90%-át, és ez messze nem volt elég Florea legyőzéséhez. Pedig akkor még ott volt az országosan hetven százalékos USL jelöltje is. Az élőválasztáson a magyar szavazók, alig negyede regisztrált, akiknek negyven százaléka részt is vett a szavazáson, akiknek viszont a hatvan százaléka szavazott a kvázi ismeretlen és karizma nélküli RMDSz-es jelöltre, ez a Frunda legutóbbi szavazatainak mintegy 9%-át jelentette, hát innen lesz szép nyerni!).

És nem utolsó sorban az sem mellékes, hogy a szövetségnek, és a rommagyar politizálásnak nincs ma markáns, és még kevésbé van szerethető, az egységet megjelenítő arca. Az alapító atyák, a közelmúlt vezérei visszavonultak, illetve elbuktak, Markó hallgat, Tőkés külföldön, Frunda más csapatban játszik, Verestóy megfáradt, Borbély vádlott, és közben Göncz Árpád is halott. És adódik a tanulság, ahogy szabad román fordításban mondani szokás: „Akinek nincs Göncz Árpádja, az pedig vegyen magának”, határon innen és pengedrótkerítésen túl!