Tranzisztoros kütyük szép új világa

Tranzisztoros kütyük szép új világa

Forrongó világban élünk, akár kifele a nemzetközi helyzetre tekintünk, akár a belpolitikára irányítjuk figyelmünk, ez a bőség zavarát okozza, alig tudom miről is írjak rövid jegyzetet, a párizsi véres terrorról és várható következményeiről, vagy az itthoni „szekértőnek” mondott kormányalakítási kísérletekről. Olvasom viszont, hogy a technokrata kormány néhány óráig kijelölt egészségügyi szakminiszter-jelöltje, nemrég még manökenként, alsóneműt reklámozó modellként kereste zsebpénzét, aki egyébiránt rezidens sebész, mindenféle szakmai tapaszatalat nélkül. Ugyanakkor a  kormányprogramként bemutatott, amúgy már többszőr megváltoztatott, politikai krédónak is halovány szándéknyilatkozat szerint, az ífjú várományos, új egészségügyi törvényt lett volna hivatott kidolgozni; aztán az is kiderül a kijelölt kormányfő tranzisztorjavítás közben (hol vannak már azok a jó régi tranzisztoros kütyük?) csörgött rá az igazságügyminiszter jelöltjére, aki mérnökként gondolta az igazságügyi tárca vezetését átvenni, és meggyőződtem róla, erről érdemesebb ma írni/szólni. Mindkét jelöltet visszavonta Dacian Cioloș, viszont a rossz, ahogy mondani szokták, már megtörtént, és világosan mutatja: a politikai osztály hitelvesztése után a „szakértőiség” lejáratása szinte másodpercek kérdése, illetve máris megesett. A jelzett történetek, akár viccesek is lehetnének, ha nem lennének vészesen komolyak, nem mutatnák meg a romániai társadalom, és ugyanakkor a román állam létének és működésének vészesen gyenge alapjait, sebezhetőségét és tulajdonképpen kilátástalanságát is. (Ha percig is komolyan gondolja, vagy átlátja a helyzetet a kijelölt kormányfő, nagy valószínűséggel érdemes lett volna megfelelő pozícióba jelölnie a civil társadalmi háttérrel rendelkező, és fölöslegesen megalázott Cristina Guseth-et. Mondjuk létrehozva egy korrupcióllenes minisztériumközi államtitkárságot, akár az igazságügyi tárcán belül, akár mondjuk a miniszterelnöki titkárság keretében, ahol összehangolják az ilyen jellegű tevékenységeket. Jó és hatékony lehetne egy ilyenszerű intézmény mondjuk a közbeszerzések tisztaságának felügyeletére. Egy ilyen kormányszerv nemcsak hasznos lehetett volna, illetve lehetne, hanem jól kommunikálható és beágyazódhat további kormányok strukturális elemét, intézményét is képezheti, sőt az utca hangjára is válaszként értelmezhető/kommunikálható lett volna/lenne. Persze, ehhez nemcsak a hozzáértést, a szakszerűséget kellett volna komolyan venni, hanem magát a korrupció-ellenes föllépést is, ami ezúttal is elmarad, eltekintve attól, hogy egy szakértő-kormány el sem kezdheti a politikai pártok korrupciós hálózatainak fölszámolását, felhatalmazása és kényszerítő ereje sincs ehhez.) Miről is van szó? Előszőr arról a köztudott, de soha nem orvosolt problémáról, hogy a romániai demokrácia a legtöbbszőr csak formálisan működik a valós demokráciák szabályai szerint, hogy intézményi alapjai (és végső soron éppen a demokraták hiánya okán) nagyon is gyengék, a román politikai rendszer jó esetben is csak szimulákruma a liberális demokráciák intézményi és működési rendszerének. Az első kihívásra, mely ezúttal a „jól végzett munka” jelszavát rég elfelejtő elnök beintésére, és az utca hangjára reagálva lépett porondra, zátonyra futott a teljes politikai osztály, és visszahúzodott egy láthatatlan védelmi vonal mögé. Ez a sündisznóállás gyakorlatilag a demokratikus kormányzás (ha nem a mindenféle kormányzás – a „kormányozhatóság”) cserben hagyása mellett, egyetlen dologra jó, a politikai osztály saját, jól beágyazott, korrupt szerkezeteinek és hálózatainak, okkult érdekeinek a megvédésére/konzerválására. Szögezzük le, hiszen ez az új kormány létrejöttének alfája: a szakértői kormány nem a demokratikus folyamatok és működés szerves része, lehet átmeneti megoldás, mondjuk előrehozott választások megtartásáig, de nem rendezkedhet be, mint politikai kormányzások teszik, reguláris vezetési stílusra, egy ilyen formáció törékeny, és végső soron csupán „ügyintéző” kormány lehet.

Másodszor, ahogy a politikai pártok (mint civil társadalmi formációk) eltévesztették céljukat akkor, amikor lemondtak a közjó és annak különféle ideológiai/filozófiai irányzatainak fölvállalásáról, képteleneknek bizonyultak a választói akaratok artikulálására és képviseletére, stb., amikor zsákmányszerzésre szakosodtak, ugyanúgy a szakértőiség teljes félreértése mutatkozott meg a kijelölt kormányfő mostani vergődésében. A probléma addig a mélységig hatol, hogy kiderült sem az elnök, sem az általa kijelölt – és minden valószínűség szerint mandátumhoz jutó – miniszterelnök-jelölt nem érti a szakértőiség lényegét, sőt a politika és a tudás kapcsolatának bonyolult összefüggéseiről sem hallott. És a nagy kérdés az, hogy ilyen körülmények között (és amikor a világ szerencsésebb felén tudás-alapú irányításról, és döntéshozásról, valamint közcselekvésekről beszélnek), mit várhatunk az új kormánytól, képes lehet-e egyáltalán a hatalom gyakorlására, vagy háttérmanipulációk áldozatává válik, kezdettől fogva? A politikai döntéshozói mechanizmusok és a mögöttük levő tudásformák/kompetenciák bonyolultak, de nem átláthatatlanok. Cioloș viszont jelét sem adta annak, hogy szándékában állna akárcsak megérteni, hogy mit jelent a szakértői kormányzás. Jól jelzi ezt, hogy miután megbizatását megkapta nem szakszerű kormányprogram megírásával/összeállításával kezdte, majd szakmai testületekhez fordult a feladatokhoz igazítható, szakmai tudás birtokosainak a felkereséséért, hanem politikai támogatásért fordult. Szaktestületek helyett rögtön a pártokkal kezdett konzultálni – és föltehetőleg ilyesmivel fog kísérletezni minden további döntését megelőzően (a konszenzus és politikai támogatás megszerzése fontos, csak nem lehet előbbre való a szakmai megalapozásnál, egy technokrata kormány esetében) – akik sértődöttségből és frusztráltságból, önös érdekektől hajtva, bosszúból, stb., paradox módon, előzékeny támogatásukról biztosítva, gyakorlatilag visszautasították. Amit ma széles politikai támogatásként ért a kormányt alakító személy, és nem kétlem, az elnök mellett, a közvélemény nagyrésze is, az a valóságban arról szól, hogy a pártok kivárnak, és cinikus cinkossággal „ráhagynak”: hárítják a felelősséget. Nevezhet bárkit, bármilyen posztra, azt megszavazzák, (még tovább rontotta a parlament hitelét – ha ugyan van még lennebb – az a gyalázatos közjáték, melyen a kijelölt igazságügy-minisztert alázták porig az egyesített bizottságok, az érzéketlen szenátorok és képviselők, akik már-már kinevették a jelöltet, majd pártvezéri konzultációt követően, az egyébiránt a szakmai testületek szerint is alkalmatlan személyt és nem létező programját, végül „megszavazták) és várják a lejáratódást, a „szakértőiség” lejáratását, a pártpolitikusok megkerülhetetlenségének bizonyságaként értelmezhető bukást. Egy szakértői kormány legitimitását, csak az általa használt, működtetett, fölmutatott, kommunikált  „tudományos tudás” és annak hiteles hordozói/aktorai a szakértők/technokraták adhatják. Viszont sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy a kijelölt kormányfő maga értetlenül áll saját helyzete előtt, és nem látja sem bukásának előjeleit, sem a helyzetben rejlő előnyöket. Hogyan lehet legitim egy olyan szakértői kormány, amely nem egy szakmailag megalapozott, kivitelezhető, stb. kormányprogrammal áll elő (eddig már vagy 4 variáns készült belőle, és előzetesen módosították/kiegészítették, nem is egyszer), majd a közpolitikai területek szerinti szakmai testületek által hitelesített és elismert személyiségeket jelöl, hanem kezdőket, illetve a kijelölt tárca feladatainak szempontjából laikus/inkompetens személyeket?

Nem hiszek bennük és nem is keresem az összeesküvéselméleteket (azt sem, hogy Brüsszelből irányítanák majd a kormányt) a politikai attitűdök és gyakorlatok mögött (aki viszont szakértői kormányt készül vezetni annak figyelnie kell a munkatársai politikai hátterére, hiszen kötődéseik jogos bírálat, illetve rosszindulatú találgatások tárgyát képezik), én inkább azt látom, hogy a kijelölt kormányfő alkalmatlan (amúgy is zavaros hátterű, elnöki) megbízásának ellátására, kár illúziókat táplálni irányába. Cioloș maratoni úszóversenyre készült, de a parti fövenyben elakadt, és – észreveszi vagy sem – dicsőséggel és drukkerek százának óvációi közepette, megfulladt.

Országunk valóban kreatív a politikai vezetés terén (is, ahogy azt Iliescu mondta, mi itt „eredeti demokráciát” építünk!) előszőr a demokraták nélküli demokráciát „találtuk föl”, azt a szimulákrumot, mely kívülről jól néz ki csakhogy belülről üres és megtévesztő (Titu Maiorescu „forme fără fond” elméletének gyakorlatba ültetési kísérlete köszön itt vissza). Aztán a szakértői kormány fából vaskarikájával oda jutottunk, hogy a „szakértőiség”-et is lejáratjuk még mielőtt megtapasztalhattuk volna működését, esetleges előnyeit és hátrányait, stb. Ionesco és Caragiale kórusban röhögné halálra magát, ha láthatná, ahogy a minél nagyobb parlamenti támogatottság egyre inkább magányossá, magára hagyatottá teszi a kijelölt miniszterelnököt, aki ráadásul észre sem veszi mindezt: tipikus tragikomédia, könnyes bruhaha.