Fura hadjáratok

Fura hadjáratok

Rendhagyó választási kampánynak nézünk elébe az éppen aktuális EP választásokat megelőzően, mind országos, mind pedig rommagyar téren. A kampányindítás és a kommunikációs hadjárat megkésettségén túl, ez a rendkívüliség valójában a demokratikus folyamatokat fenntartó értékek melletti általánosan gyenge elköteleződést jelzi, a politikai rendszerbe, és az EU egészébe vetett bizalom alacsony szintjét mutatja meg. Azt, hogy a pártok és egyéb politikai aktorok még a retorika és politikai kommunikációs panelek szintjén is képtelenek felülemelkedni a belpolitikai színtér témáin és napirendjén.

Országosan kiszorítósdi és helyezkedések folynak minden lehetséges témában, a skála az időjárási viszontagságok politikai tematizálásával kezdődően, egy repülőszerencsétlenséget követő mentőakció hiányosságainak felelősségén át, az egyértelműen személyes ambíciók kiéléséig terjed. Ellenzék – gyakorlatilag – nincs a kormányzó pártok (cinikusan azt mondhatnám, mintegy kényszerűségből, hogy legyen kis cirkusz is) egymás közötti bakalódásai, kisebb nagyobb csörtéi lehelnek vajmi életet a pártcsatározásokba; no meg az elnök, az örök játékos, aki frontot nyit és erősít, árkokat ás minden lehető, és lehetetlen témában, minden adódó alkalommal tágítva, a kormánypártok közötti vélt vagy valós repedéseket, megkísérelve helyet és esélyt teremteni, viszont, jellemző módon, nem az amúgy is kétes és igen gyakran változó politikai nézeteinek, hanem kedvenc lányának és egyéb politikai családtagjainak[i].

Rommagyar keretben az üzengetés, a kiszorítósdi, az esélylatolgatás, az untig ismert jelszavak pufogtatása és a kulisszák mögötti helyezkedés, a látszatszabályok és személyes preferenciák zsibvására folyik, és mindenekelőtt a kivárás. Ez utóbbi minden bizonnyal annak a jele, hogy Budapestről nem érkeznek világos és „értékes utasítások, meg eligazítások” Tőkés, és aprópártjának támogatási formáját illetően. Márpedig enélkül – futballzsargonnal szólva – csupán bokajáték folyik, kispályás cselezgetés, most még fogást keresnek egymáson a belső verseny szereplői, de tudják: a határozott anyaországi üzenet mindent boríthat, meglehet még az „összefogás” lesz az ukáz, és akkor majd meg kell feleljenek a fölsőbb utasításnak[ii]; jegelni kell a kölcsönös gyűlölködést és a versenyt egy időre: jó pofát vágni és egységet mímelni. A stand by-ra, a kivárásra való berendezkedést a leginkább az RMDSz furán hosszú listaállítási időszaka jelzi, mely időszak tartalmát, cselekvési programját nem kottázták le, a területi szervezetek és politikai hangadók ímmel-ámmal, belső demokráciát mímelve, ad hoc gyűléseket szerveznek, nem mintha tétje lenne, vagy lehetne, annak, hogy „minden jelentkező jelöltet támogatnak”, hanem időhúzásból. Az „ellenzék”, mely minden percen az uniót, ellenzéki pozícióinak feladását, a csúnyának-korruptnak-elvtelennek, stb. mondott ellenféllel való azonnali összefogást sürgeti, csak befutó helyen lássa „szellemi” atyját[iii], szintén üzenget, próbálgatja zsarolási potenciálját és minden bizonnyal magas budapesti hivataloknál kilincsel, politikai életet szimulál[iv].

Nem lehet belátni a kulisszák mögé, a képlet minden bizonnyal sokkal bonyolultabb, mint azt látni engedik, a háttéralkuk és viták, helyezkedések és a harc bizonyára folyik, csak éppen nem a szavazat maximálásért, nem azért, hogy biztosan legyen rommagyar EP képviselet, hanem a pillanatnyi, és rövidtávú (nem utolsó sorban anyagi) érdekekért. A versengés alapja nem valamilyen, az EP-ben megvalósítandó, politikai program (esetleg a /z „őshonos”, sic!/ kisebbségekre vonatkozó uniós szabályozás időnkénti belebegetetése lehetne ilyesmi), hanem a kinek a fia-borja kerüljön a lista – elvben – befutó helyére, ki, kit szorítson hátrább, stb. Ami most zajlik, az  kiválóan illusztrálja a teljes rommagyar politikai mezőny szimulákrum jellegének kiteljesedését. A politikai kampányból végképp eltűntek a szavazók, rájuk csak, mint biodíszletekre, felesleges, sőt idegesítő résztvevőkre tekintenek; mint, egyelőre, virtuálisan, majd persze valóságosan is pecsételni óhajtó „közönségre” számítanak a politikai aktorok; szemmel láthatóan még arra sem méltatják őket, hogy megismertessék velük a választási rendszert, a téteket, a várható előnyöket és/vagy hátrányokat, stb. Hogy fognak a biodíszletként, vagy jó esetben futball-, illetve pankráció-szurkolókként kezelt népek mozgosulni, miért is tennék, meddig még?[v] – ezekre a kérdésekre még a választ sem keresik megfáradt, fantázia, és tehetség nélküli vezéreink.

A parttalan és elvtelen viták semmiféle (political affinity) megfelelést nem mutatnak az EU-t érintő sarkalatos kérdésekkel; a politikai kampány napirendje sincs kijelölve, ezt a funkciót egyébként is  – agenda shaping – a médiák, ráadásul nem is a közmédiák, hanem a gazdaságilag mindenestől kiszolgátatott, lekötelezett, kereskedelmi (hír)médiáknak engedték át a politikai szereplők, köztük különös módon nemcsak a pártok, hanem maga a kormány is. Bizton állíthatjuk, hogy országos szinten és a rommagyar politikai mezőny esetében is, a politizálás szinte mindenestől a médiák terében zajlik, néhány hírstúdióban több eldől, mint minden egyéb csataterén a politikai küzdelmeknek. A politikai világ a mediatizált üzengetések világa lett, stúdiókban és virtuális térben zajlik, hitelét és népszerűségét nem a választók közvetlen meggyőzésével igyekszik megszerezni és növelni, hanem a mediatikus tér kisajátításával, a médiamunkások népszerűségének és tehetségének felhasználásával. A teljes politikai mezőny elfordult a választópolgártól, nem is fordít energiát arra, hogy üzenetei legalább az EU-val kapcsolatosak legyenek, sőt arra sem, hogy programokat juttasson el a szavazókhoz[vi], mindenki csak és kizárólag médiapolitizál.

Szűk harmadév múlva, EP választások lesznek.

---

[i] Az elnök minden témát és alkalmat, beleértve akár az (i)gazságszolgáltatással kapcsolatos EU-s elmarasztalások kérdését is, arra használ, hogy lánya és (volt) politikai klientúrája esélyeit növelje a választásokon. Mindazonáltal még nem világos, hogy valójában milyen felállásban képzeli új EP mandátumhoz segíteni EBA-t.

[ii] Alig pár hete még szinte biztosra vették a szereplők és elemzők jórésze, hogy a magyar kormánypártok “átvállalják” saját listájukon Tőkést, ma már egyre haloványabb erre a remény, az is lehet, hogy az RMDSz-lista befutó helyére való beeröltetése lesz napirenden, hogy ezt fogják “zsarolva támogatni”, persze azután, ha majd hagyták az ittenieket kis politikai pávatáncot eljárni. Who knows …

[iii] Tőkés máganéleti „közbotrányai” valószínű nem csak itteni zsebpártját és csatolt részeit, hanem a Fidesz-KDNP-t is zavarják, bár elkönyvelhető lenne, egyféle „unortodoxia”-ként az is, azért minden bizonnyal része a latolgatásoknak, esetleg mérik is hogy mennyit hoz, mennyit visz szavazatszámban.

[iv] Az EMNP élet-halál harcot vív, haláltusát folytat, hiszen szinte nincs is jó megoldás számára: ha Tőkés Fideszes listán indul, gyakorlatilag megszűnik a protektorátusa, és az aprópárt kifullad, leírható; ha Tőkést az RMDSz-listára kényszerítik, kénytelen lesz az ellenfélnek kampányolni, de legalábbis szokása szerint ímmel-ámmal csápolni; ha EMNP-s jelöltként lenne szándéka a legvalószínűbb, hogy még a kötelező aláírások sem gyűlnének össze (józan meggondolás szerint, és a rövid időre való tekintettel; aztán az RMDSz-es időhúzás is részben azért van, hogy sem Tőkés, sem senki más ne legyen képes százezer aláírás összegyűjtésével függetlenként indulni), illetve ha az mégis sikerülne, esély a mandátum megszerzésére alig van, no meg a bekövetkező EP képviselet nélkül maradás ódiumát is viselni kell.

[v] Nincsenek közvélemény-kutatások, ha lennének sem tudnák pontosan mérni a mozgosíthatóságot, a relatív részvételi szándékot, és főként nem a reálisat. Az eddig elért eredmények elemezgetése nem lehet mérvadó a megváltozott helyzetben: a politikában sem lehet kétszer ugyanabban a folyóban lábvizet venni.

[vi] A kormánypártok egyetlen, a mozgosítást szolgáló, gesztust tettek azzal, hogy összekapcsolják az EP választást (kifogásolható módon), az Alkotmányos referendummal, vagyis ismét egy nem EU-s témával. Ez viszont szelektív mozgosítást eredményezhet, a kormánypártok szavazói nagyobb arányban vehetnek részt a referendum okán, és ezzel tovább csökkentik az amúgy is passzív rommagyar résztvevők relatív arányát, nehezítve az 5%-os küszöb meghaladását.