Mintha csak ...
Platón ideatanának aktualitása (melyet persze Szokrátészzal mondatott el), a mediatikus,
azaz sokszoros áttéten át közvetített
politikai szcéna és kommunikációs hálózatok világában válik köznapi tapasztalattá.
Úgy tűnik az ógörög mester barlang(kép)-hasonlata – mindnyájan barlanglakók vagyunk,
nyakunk és lábunk lekötözve, bámulunk a barlangbejárat fallal elkerített
világán kívülre, miközben a tárgyaknak csak a hátunktól jövő tűz megvilágította,
sejtelmes és pislákoló képét látjuk a barlang falán, valóságnak hitt világunk árnyékvilág
a barlang boltozatán; és
az ideák tökéletes világára való halovány és egyre halványuló emlékezésünk – a
tanulás anamnézis, visszaemlékezés születésünk előtti tudásunkra[i]
– tézise, közéleti diskurzusaink valós keretévé lett. Ilyen, egyre halványuló,
hova tovább elmosódottabb barlangépekre látszik hasonlítani nemcsak a román
vagy a magyar, hanem a rommagyar átpolitizált közélet és annak diskurzusai is:
a nagyobb barlangok és tűzhelyek kisebb ürege, és kevésbé fényesen pislákoló
tűzhelye a mienk, nagy vakságok, sűrű sötét előképek sajátossá tett, és igénytelen
nádfonattal körülbástyázott világtalanságok (büszke) kis tárháza.
Platón kétezerötszáz év előtti, bonyolultnak
tűnő, látomásának felelevenítése – úgy látszik
– a lehető legszabatosabb, és eredetibb kifejezési módja lehet az összekuszált
közéleti-politikai valóságunkra való reflektálásnak. De legalábbis arra
sarkall, hogy ráfigyeljünk arra a jelenségre, mely a minket körülvevő, sőt
elárasztó, és már-már fojtogató közéleti megnyilatkozásokat, és mindenekelőtt
a politikai diskurzusokat jellemzi: a tartalmatlanságra és sekélyességre, hogy
semmi nem az, aminek látszik, és végképp nem klappol azzal, aminek a józan ész
fényénél, mondjuk a társadalomtudományok legjobb ismeretei szerint lennie
kellene.
A szakmai ismeretek és tudás
ellenében kialakított úgynevezett közpolitikák és látszat tervek minden
vonatkozásának kielemzésére sem tehetségem, sem terem, ezért csak jelzésszerűen
utalnék néhány ilyen területre: Emlékezetpolitika
címszó alatt ma egyre inkább történelemhamisítás,
sőt a történelemnek, mint tudománynak a teljes tagadása, zavaros ügyek és hiteltelen
etno-nacionalista jelszavak oltárán való elveszejtése folyik, nemcsak
Bukaresben, hanem Budapesten és szűk pátriánkban is. Amit ma szociálpolitikának
mondanak, nem kis cinizmussal a szegények és hátrányos helyzetűek társadalmi
szolidarításon alapuló megsegítéseként árulnak az (legbotrányosabb
eleme a hajléktalanok kriminalizálása, ami lassan hungarikum), a vonatkozó szociológiai
ismeretek megbecstelenítése, de legalábbis felfüggesztése, ellenkezőjére
fordítása. A gazdaságtan elemi téziseinek ellentmondó gazdaságpolitikák – lásd,
egyfelől ott van az „unortodoxia”, másfelől a gazdasági-pénzügyi folyamatok alakulásának,
az ilyen jellegű döntések meghozatalának teljes kiszolgáltatása a nemzetközi hitelezők
és érdekeltségi köröknek – e tudományág létjogosultságát és hitelét kezdik ki. A
politikai zsargonban oktatáspolitikának
mondott intézkedések ellentmondó halmaza nemcsak a diák-, szülő-, és
tanártársadalom érdekeit sérti, hanem a pedagógiai tudományok érvényes
ismereteinek ellentmondva, az egész társadalom jövőjét veszélyezteti, a
fejlődés alapjait rombolja. Amit ma
(i)gazságszolgáltatásnak neveznek, az, köszönő viszonyban sincs sem
jogelmélettel, sem törvényes előírások szabályos és következetes alkalmazásával,
a politkai megrendelésre és korrupcióra alapozott rendszer nem több, eredeti
funkcióiból és jelentéséből kiforgatott szimulákrumnál. A nemzetpolitikai
intézkedéseket úgymond megalapozni kívánó, egyre szaporodó nemzetpolitikai
intézmények, közönséges, és egyoldalú, politikai műhelyek (ha ugyan ennél
is nem kevesebbek: klientúrának létrehozott kifizetőhelyek), illetve ellenségkép-gyárak.
Azzal, hogy a kulturális és politikai értelemben vett nemzeten belül húznak meg
és erősítenek szimbolikus határokat, termelnek ellenfeleket, vagy legalábbis
idegeneket, nem építik, hanem rombolják, szétszabdalják, a megóvni és „felvirágoztatni”
hirdetett, nagybetűs nemzetet. Hosszan sorolhatnám tovább azokat a kulisszákat,
annak a széles vetítővászonnak a képeit vagy a barlang boltozatát szabdaló
repedések és dudorok leírását, amelyből kialakított színpadon, illetve emelynek
előterében a politikusok és közéleti szereplők silány darabjaikat előadják. Fontos
ez azért is, mert a látszat drámai fordulatok és katarktikus élményt ígérő „megoldások”
is rendre ezen kulisszák zátonyain végzik. A szereplők nyelvezete, a bármikor
bármit és annak ellenkezőjét is nyugodt lelkiismerettel előadó és visszhangzó
diskurzusok, a vakság dialógusai és monológjai: üres és tetszőleges értelemben
használt szavak (és „csak” szavak), melyek nem valóságra, de mégcsak nem is
idólumokra-ideákra, hanem barlangképekre utalnak. A politikai diskurzusok
nyelvezetének tapasztalható csődje abból származik, hogy a(z eredeti)
tartalmuktól megfosztott szavakat és kijelentéseket pusztán reklámhordozó, vagy
jobb esetben pr értékükön használják.
Annyit nyomnak a latban, amennyi ratinget,
nézettséget, hallgatóságot vonzanak. Rációt keresni ott, ahol csak kétes minőségű
virtuális termékek reklámhadjárata folyik, merő balgaság. A hiba, éppen ezért,
gyakran a „mi”, a közönség, a hallgatóság készülékében van, olyan mércével
próbálunk mérni, illetve olyan értelmet próbálunk tulajdonítani a közéleti
szereplők hadovázásának, mely eleve nincs belekódolva a szövegekbe: nem a
fényre vezetnek, hanem a barlang megszokott vakságában tartanak, miközben még kollektíven
aggódunk is, nehogy megvakítson a fény!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése