Előjelek
Túl vagyunk a tizenhármon – a vonatkozó
babona szerint ezen a szerencsétlen számot hordozó, jó, hogy csak évszázadonként
egyszer előforduló éven – és nehéz eldöntenünk, hogy a politikai folyamatok
terén, szerencsés vagy szerencsétlen, jó vagy rossz volt, ami történt. Így hát sokak
számára lehetetlen vállalkozásnak ígérkezhet, hogy előrelássuk, hoz-e jobbat a
boldognak kívánt, egész éves kampányt, politikai cirkuszt és felfordulást ígérő
új esztendő. Tekintve viszont, hogy „a politika mindenkor a lehetőségek
művészete”, vagyis az in statu nascendi állapotában
van, olyan folyamat, mely az állandó változás ellenére tovább visz valamit az
előzményeiből ez lehetségesnek tűnik számomra; a politika és annak nyelve végül bármennyire is
felforgató, egyszerre romboló és építő, rugalmas vagy merev, következetes vagy következetlen,
stb. lenne, szinte soha nem “abszolút kezdet” és nem is omegája a
valóságépítés diszkurzív eljárásának. Röviden, vannak, és mint ilyenek megérthetők,
kiolvashatók, azok az ELŐJELEK, melyek legalábbis trendszerűen, a kontextus
viszonylagos állandóságának feltételezése mellett, adnak annyi biztonságot az
elemzőnek, hogy szólhasson a várható fejleményekről, hogy analitikus értelemben
is “érvényes jóslatok”-at fogalmazhasson meg a politika várható alakulásáról.
Ezzel próbálkozom.
Megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy túl van-e
már a “világ”, s benne Európa, az évek óta húzódó egyre átfogóbb – a pénzügyi-gazdasági
szférából induló, de mára már egyre inkább morális, vagy létfilozófiai
mélységekig lejutó[i] –
válságon, s főként, hogy eredményes lehet-e az a minden bizonnyal tüneti
kezelés, melyet a nagyhatalmak ezidáig alkalmaztak a meghaladására? Az a
kérdés, hogy létezik-e még visszaút a szó globális értelmében ahhoz a
világhoz, mely röpke két évtizedre regiónk posztszocialista társadalmai számára
is a jóléti állam, a szociálisan érzékeny liberális demokráciák világának
ígéretét jelentette, és persze valóság volt a fejlett Nyugaton. De, nemcsak úgy, mint “létezett”
fejlett (posztindustriális, posztmodern, stb.) kapitalizmus, hanem úgy is, mint társadalmi-politikai
modell[ii],
melyhez a kevésbé fejlett régiók társadalmai igazodtak, amire mi magunk is
törekedtünk, nevezetesen az integrált, és főként a jóléti Európa. Nem lehet
kétséges, hogy egyre több a szkepticizmus és egyre nagyobb a bizonytalanok
aránya az európai jövőt illetően, ezért – és ne feledjük az EP választások éve
van – a kételkedők és az etnonacionalista, “kevesebb Európát” kiáltó[iii]
hangok felerősödése kézenfekvő fejleménynek tűnik, ebben a vonatkozásban: az
európai modell értéke egyre süllyed a versengő “világrendszerek” tőzsdéjén.
Fontos fejleményekre számíthatunk a mi szűkebb “társadalmunk”[iv]
tekintetében is, mely helyzeténél fogva mindig kétfele, azaz Bukarest és
Budapest irányában is igazodásra kényszerül. A magyarországi politika vonatkozásában
ma már arra a kérdésre szűkült az országos választások tétje, hogy lesz-e újabb
kétharmada a jelenleg uralkodó kormánypártoknak, és akkor kiteljesedik a rezsim[v],
vagy csupán egyszerű többséggel lesz kénytelen újabb kormányt alakítani a
mostani vezér, és akkor homok kerülhet a gépezetbe? Meglátásom szerint nincs
más alternativa, tertium non datur.
Az első esetben a rendszer határon túlra ható expanziója, kiterjesztése
erőteljes, már-már kivédhetetlen lesz, a második esetben viszont legalábbis
ideig-óráig nagyobb mozgástér (autonómia) maradhat a határontúli szervezetek
számára, mérséklődhet
az igazodási kényszer.
Idehaza a kormányzásképtelen minősített többség belháborúja
és a kormányzó többség harca a hitelvesztett, de például az
(i)gazságszolgáltatás terén komoly pozíciókat ellenőrző elnök ellen, minden
bizonnyal uralni fogja a politikai mezőnyt és diskurzusokat. Még semmi sem dölt
el, sem a koalíció sorsát illetően – és ennyiben helyzet van[vi]
a rommagyar vezető politikai formáció számára is –, sem pedig az év végén
esedékes elnökválasztás terén. Eközben pedig, a román politikai szcéna egyre
több olyan területet is felfal, illetve mag alá gyűr, mely egyébként a
politikai csatározások terén kívül kellene hogy essen, és nemcsak az
(i)gazságszolgáltatás intézményeire gondolok, hanem a gazdaság, az oktatás, a
közigazgatás, vagy környezetvédelem, stb. területeire is, ahol a politikai
megszállás, az egyes területek belső gyarmatosítása gőzerővel folyik (ez
egyébként is a meg nem reformált, magát szociáldemokratának mondó utódpárt
sajátossága). A kiszorítósdi nagyobb fontossággal bír, mint maga a “jó”
kormányzás, miközben a vezérlő pultnál a nemzetközi intézmények, a hitelezők és
befektetők, stb. képviselői nyomkodják a gombokat.
Fentebb a rommagyar politikai mezőny kétfele való igazodási
kényszeréről beszéltem, arról, hogy autonómia harc ide vagy oda, a politikai
mezőny egészének autonómiája egyre szűkül, és ez azzal is jár, hogy alapvető,
hosszú távra meghatározó, döntéseket kell meghoznia az RMDSZ-nek (az aprópártok
még önmagukkal kapcsolatban sincsenek döntő helyzetben) vagy a magyar kormány
irányába igazodik, vagy pedig – egy esetleges bukaresti kormányban való
részvétel mellett – megpróbál tovább egyensúlyozni, megőrizni viszonylagos
önállóságát. Ez utóbbi fejlemény azért is kívánatos lenne, mert a tavalyi ki-
meg felvonulások székelyzászló lengetések nyomán felszínre került (tagadják az
illetékesek, vagy beismerik[vii])
egy belső törésvonal és beindult annak politikai tematizálása – Széklerland versus
rest of the (micro)World. A (szub)regionális egyensúly fenntartására, a máris létező
árkok betömésére, csak egy önálló politizálásra képes szövetség, és annak
önállóan cselekvő vezetői lennének képesek. A történet központi momentuma a
nyár elői EP választás, és persze a következő heteket tematizáló listázás lesz[viii].
A mostani helyzet rossz előjeleket vetít előre, nincs társadalmi vita és
világos kritériumrendszer az EP-lista befutó helyeiről, a kulisszák mögött folyik
a belháború, a lökdösődés, a helyezkedés, az elvtelen, a suttogó propagandára
építő, politikai harc.
Rózsásak-e tehát a politikai élettel kapcsolatban racionálisan
megfogalmazható előjelek? Én azt mondanám a közelmúlt folytatódik: a
pesszimisták pedig, jól informált optimisták.
[i] A
kapitalista haszonelvűség morálját, véleményem szerint, még mindig Max Weber jellemezte a legjobban, aki
Benjamin Franklinra hivatkozva írta:”... általában az összes erények csak
annyiban erények, amennyiben konkrétan hasznosak az egyénnek, s helyettük a
puszta látszat is elég, ha megteszi ugyanezt a szolgálatot. Ez valóban
elkerülhetetlen következménye a következetes utilitarizmusnak. Úgy látszik itt
tetten értük azt, amit ... ’KÉPMUTATÁSNAK’ szoktak érezni”. (M.Weber 1995, A protestáns
etika és a kapitalizmus szelleme, Cserépfalvi, 42 p.). A látszaterények
utilitarista, és már-már cinikus eluralkodása csak fokozódott a kapitalizmus
történetében, a mai gazdasági válság ezért tart a morális krízis fele.
[ii] Francis
Fukuyama ’90-ben a
liberális-demokrácia modelljének uralkodóvá válását jósolta és írta le a „történelem
végeként”, hol vagyunk már ettől a naiv diagnózistól? (lásd. F. Fukuyama 1994,
A történelem vége és az utolsó ember, Európa Kiadó)
[iii] Különösen
föltűnő és új fejlemény a magyarországi politikai jobboldal és nyomában a
közvélemény fokozódó euroszkepticizmusa, a szélsőjobb szinte gyűlölködő Európa-ellenessége.
(lásd.http://www.poltudszemle.hu/szamok/2010_4szam/duro.pdf).
[iv] Némi
nosztalgiával beszélek a rommagyar társadalomról, mert talán inkább kérdeznem
kellene: társadalom-e még a
rommagyar? Vajon – a sok autonómiázás ellenére – vagyunk-e annyira önálló
közösség a szónak szociológiai értelmében, hogy társadalomnak tekintsenek
minket, illetve, hogy mi magunk akként gondoljuk el sajátmagunkat? Én
szkeptikus vagyok e tekintetben, és nemcsak a demográfiai folyamatok miatt, de
a rossz politikai berendezkedés, az önálló országos politizálás, a hosszútávú,
a megvalósítható és fenntartható progresszióval kecsegtető tervek hiánya, a
rezignáltság, kiábrándulás, a szolidaritás eltűnése, stb., is azt sugallja:
lehet már el is enyészett a kilencvenben újrafelfedezett rommagyar társadalmiság!
[v] Továbbra
is úgy vélem, hogy a Magyar Bálint és
tsai által kifejtett „posztkommunista maffiállam”, illetve a „magyar polip” jó
megjelenítői, vagy legalábbis heurisztikus értékkel bíró „allegóriái” annak a
rendszernek (NER), mely Magyarországon a mostani kormány alatt épül. A rezsim
megerősődése, kiteljesedése egy esetleges újabb kétharmados mandátum elnyerését
követően azzal a veszéllyel jár, hogy – legalábbis az elfogadott demokratikus
eszközökkel, azaz szabad választások útján – a „polip” leválthatatlanná lesz
(lásd. Magyari Nándor László 2013, A magyar polip természete, In: Beszélő,
november 19.).
[vi] Alig
mondta ki Kelemen Hunor szövetségi
elnök, hogy „nincs
helyzet”, máris egyre nyilvánvalóbb a kormányzó koalíció krízise, Ponta és
Antonescu élet-halál harca. Eltekintve az elnök nagyon rossz politikai
intuíciójától, a szövetség kormányzás-esélyes lehet akár a közeljövőben is
(legvalószínűbb, hogy az EP választásokat követően, de nem függetlenül azok
eredményétől).
[vii] Markó Béla
egy elemző írásban veti fel a kérdést (melyet magam
már hamarabb megfogalmaztam), mégpedig a Székelyek Nagy Menetelése kapcsán, Kelemen Hunor
viszont – megjegyzem mindenféle érv nélkül, kijelentő módban, ráadásul RMDSz-en
kívülinek aposztrofálva a volt elnököt – tagadja
az ellentét létét is.
[viii]
Az EP-lista körüli adok-kapokban
ezidáig az körvonalazódik, hogy nincs semmiféle elvszerűség, befutó helyen az „elnök
embere”, illetve a „politikai alelnök embere” van. A további helyek sorsa
bizonytalan, hiszen még maga az öt százalékos küszöb megugrása is kérdőjeles,
nemcsak a politikai szervezet erodálódása, mozgósító képességének lehanyatlása,
hanem az általánosabb közömbösség és kiábrándultság okán is. Amennyiben a
szövetségnek nem sikerül EP helyeket szereznie, minden bizonnyal, a kialakuló
politikai helyzet elsöpri a jelenlegi vezetést is, számukra ez próbakő, az eredmény pedig
kétesélyes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése