Bízik, nem bízik?

Tessék mondani, Ön ma reggel éppen bízik, vagy nem bízik az (i)gazságszolgáltatásban?

Egy demokratikus jogállam jogrendszerét, a jogalkotástól egészen az igazságszolgáltatás és végrehajtás legutolsó momentumáig, az adott társadalmi, politikai, illetve kulturális mezőny veszi körül, annak kontextusában működik. Éppen ezért a jogi kultúra[i] állapota, a jogrendszer formális, írásban rögzített, „instrumentalizált” vonatkozásai mellett, arra irányítja a figyelmet, hogy végső soron a jog és az igazságszolgáltatás, nem légüres térben, hanem élő társadalmi szövetben lehet értelmes, mégpedig a civil társadalom, a polgárok közösségének nyilvánossága és hozzáértő értelmezéseinek, a közös és nyilvános okoskodásnak, stb., a révén. Enélkül a hozzáértés, tapasztalati, és kulturális tudás nélkül következhet be az, hogy a politikai hatalom önös szándéka szerint, pontosabban kénye-kedvének megfelelően alakíthatja a jogrendszert, az igazságszolgáltatást, anélkül, hogy a társadalom reflektálhatna a folyamatra, anélkül, hogy bármiféle civil társadalmi kontroll működhessen ezen az életbevágó területen. Azt gondolom, hogy legáltalánosabb értelemben a jogi kultúra lehet az, amelyik megvédheti a jogot a politika túlzott beavatkozásától, a törvényhozók és alkalamazók részrehajló, saját-, párt-, vagy csoportédeknek alárendelt ténykedésétől. Az érem másik oldala pedig a jogi kultúra nagyon alacsony szintje, vagy egyenesen hiánya, mely – tisztelet a gyér kivételnek – társadalmunkra nagyon is jellemzőnek tűnik (ezúttal magamat sem vonom ki a jogi kulturálatlanság ódiuma alól) tág teret nyit a jogi köntösbe bujtatott demagóg, populista diskurzusoknak, a megtévesztésnek, a manipulációnak; aztán az is jellemző, hogy a politikai vitákat rendre bírósági úton próbálják megoldani, ezzel is kompromittálva a bírói intézmény hitelességét[ii]. A jogi kultúra hallatlanul alacsony szintje magyarázhatja nemcsak az utóbbi héten – az egyre inkább „fekete kedd”-ként elhíresülő jogalkotási ámokfutást követően[iii] – kirobbant politikai botránysorozatot, melynek még koránt sincs vége, hanem általában a jogról és (i)gazságszolgáltatásról zajló nagyon alacsony színvonalú és alig kontextualizált, velejéig átpolitizált közbeszédet is. Nálunkfele a jogrendszer és annak minden intézménye és vetülete látszólag légüres térben lebeg, ugyanis nem működik (nem létezik?) olyan jogi kultúra, mely összekapcsolhatná a jogot a társadalommal, mely beágyazhatná a jogalkotás és az (i)gazságszolgáltatás egészét a társadalmi környezetbe, mely megakadályozhatná példának okáért azt, hogy a honanyák és honatyák közvetlenül törvényerőre emelhessék saját érdekeiket, egyéni ízlésüknek, érdekeiknek rendelhessék alá a jogalkotási folyamatot. A jog világa legjobb esetben is csak valamiféle lebegtetett EU-s elvárásnak akar megfelelni, de ez a vonatkozás is zavaros, a közvélemény számára beláthatatlan dolog, az (i)gazságszolgáltatással kapcsolatos viták és felvetések, a nyilvános beszéd pedig, szeretem nem-szeretem (like-dislike), éppen előnyösnek, vagy számomra hátrányosnak tűnik egyik vagy másik jogi intézkedés, hiszek-nem hiszek benne, stb. alapon működik. Az alacsony jogi kultúra teszi, hogy nem is tudjuk hogyan viszonyuljunk a felmerülő, közérdeklődésre érdemes „esetekről”, egyáltalán még értelmes és racionális választ igénylő, azt feltételező kérdéseket sem tudunk megfogalmazni a jogalkotással és (i)gazságszolgáltatással kapcsolatban.

Ott tartunk, hogy horkolós, hosszúra nyúlt jogi demagógiával próbálják, nyilvánvalóan érdekelt, sőt érintett, előljáróink kimagyarázni a kimagyarázhatatlant, palira vesznek, mert felültethetők vagyunk, mert jogi kultúránk igen alacsony, mert nem tudunk még a szövegértés szintjén sem megbirkózni egy közepesen bonyolult törvényi szöveggel, vagy bírói indoklással, mert ráadásul a társadalmunk általános bizalomhiánya okán, semmit és senkinek nem hiszünk el. Egyébként erre jó okunk is van, hiszen nincs már olyan közszereplő (főképpen pedig politikai ágens), akinek manipulatív szándékáról tapasztalatot ne szerezhettünk volna a „szép új világ” beköszönte óta. Az (i)gazságszoláltatás meg csak úgy ontja az ellentmondó, gyanús, kellőképpen nem indokolt, stb., döntéseket, fittyet hányva minden precedensre, ellentmondva a józan észnek, stb.

Felsorolni is nehéz lenne, hogy hány politikus, képviselő, szenátor (országosan állítólag legkevesebb hetvenen vannak ilyenek), polgármester, tanácsos, stb. lett meggyanúsítva, vagy megvádolva, vagy immár jogerősen elítélve és fogalmunk sincs, melyik ügyről mit gondoljunk. És egyre sűrűsödnek azok a jogi, illetve (i)gazságszolgáltatási problémák, melyekben a rommagyar közösség (pontosabban a hangadó politikai elit) érintett és egyre nagyobb a tanácstalanság ezekkel az ügyekkel kapcsolatban. Most már napi rendszerességgel szolítanak fel a meggyanúsított-megvádolt, rommagyar politikai elit tagjainak megvédésére, a velük való szolidarításra, csak azt nem tudjuk valóban mit is kellene gondoljunk az ügyükről, tényleg csak azért kerülnek meggyanúsításra, megvádolásra, mert úgymond „magyarok”, vagy valóban korruptak (csalók, visszaélnek hatalmukkal, stb.)? Közben érintett jogász-(sic!)képviselőink rendre megmagyarázzák a lehetetlent is, a korrupt ügyeik kivizsgálása elé egyre több akadályt gördítő törvényi módosításokat, mint egyedül lehetséges, sőt EU-s elvárásnak megfelelő, „jogi tisztázást” tűntetve fel, amit aztán nemzetközi felháborodás és elnöki intés, politikai visszakozás követ, de sebaj mi majd a „magyar” jogi nyelvnek tűnő demagóg szövegekben fogunk hinni, na meg a rommagyar előljárók örök feddhetetlenségének. Nemrég a szövetségi elnök jelentette be, hogy ő, most éppen nem hisz az (i)gazságzolgáltatásban, máskor meg ő is, és különösen a meggyanúsított-megvádolt politikusok fejezik ki „bizalmukat a rendszerben”, persze egészen addig, amíg ítéletet nem hoznak ügyükben, akkor hirtelen elpárolog a rendszerbe vetett bizalom és magyarellenességet, politikai megrendelést és beavatkozást kiáltanak. Már-már azt gondolhatnánk, hogy a meggyanúsított politikusok azzal kezdik a napjukat, hogy a borotválkozó tükör előtt eldöntik, hogy ma (vagy mondjuk legalábbis délelőtt!) éppen hisznek vagy nem hisznek, bíznak vagy nem bíznak az (i)gazságszolgáltatási rendszerben, addig egy tapodtat sem mozdulnak. A végletekig kiélezett politikai harc[iv], ami a mostani jogalkotási akciót övezi, de azoknak az ügyeknek a napirenden tartása, persze homályos és kusza érvekkel, jogi demagógiával vagy populizmussal, stb. melyek különösen a korrupció kapcsán vetődnek fel (és nálunk arra az elsöprő többség mérget venne, hogy korrupció van, ja konkrét, megnevezhető, felelősségre vonható, stb., korruptak nélkül), nem fogják erősíteni a jogi kultúrát, sőt tovább züllesztik azt. Azt hiszem itt (is) évtizedekre lesz szükség, ma Brucan jóslata ebben is túl optimistának tűnik.

---

[i] A fogalom egy meglehetősen összetett jelenséget jelöl, mely a könyvekben lefektetett jogi normáktól a jogtudatig, a jogilag releváns magatartásokig, illetve a laikusok és a jogászok sajátos, joggal kapcsolatos, tudásáig terjed. Szakértői elemzések azt mutatják, hogy a posztszocialista térségre jellemző jogi kultúrát, a végletes viszonyulások, egyfelől a szabályozásba vetett túlzott hit és bizalom, másfelől a teljes bizalmatlanság jellemzik.  

[ii] Hogy nemcsak a politikai hatalom avatkozik bele, közvetlen és demokratikus jogállamban megengedhetetlen módon a jogi intézmények, az (i)gazságszolgáltatás ügyeibe, hanem a politikai ügyeket bírósági úton intézik, illetve próbálják elintézni, szintén meg nem engedett módon, arra a legjobb példa a tavaly nyári elnök leváltási  referendum ügye. A végső döntést az elnök hivatalban maradásáról az Ab hozta meg semmibe véve a „népakaratot”, fiktív választói jegyzékekre való hivatkozással, lásd. : http://systemcritic.blogspot.ro/2012/07/tokkelutott-orszag.html. Ilyesmi látszik kibontakozni a Borboly-ügy hátterében is, ti. a megyei tanácsban lefolytatható politikai vita helyett, a tanácselnök arra szólította fel politikai ellenfeleit, hogy „forduljanak a bírósághoz”, aki majd eldönti a vitát. Nos, azt tették, s ma folyik a leárulózásuk, megbélyegzésük, kiközösítésük, jellemző módon pedig ők maguk sem vállalják feljelentő tettük következményeit, lásd.: http://www.maszol.ro/index.php/belfold/22393-szasz-jenoek-juttattak-ugyeszkezre-borbolyt

[iii] A felmerülő probléma és az elfogadhatatlan Btk módosítás(i kísérletről)ról eligazító és világos kifejtést Eckstein-Kovács Péter tett közzé, mondván „Az elfogadott módosítás szerint az államelnök, a parlamenti képviselők, a polgármesterek nem tekinthetők köztisztviselőknek, így nem esnek azon a BTK által büntetendő bűncselekmények hatálya alá, amit csak köztisztviselők követhetnek el (megvesztegetés, hivatali hatalommal való visszaélés, stb.).
Szűken értelmezve, az államelnök, vagy képviselő nem köztisztviselő, hanem választott képviselő, akinek eltérő a jogállása. A jelenlegi jogi szabályozás, a büntetőjog szempontjából hasonló elbírálásban részesíti a köztisztviselőket és a tisztségviselőket, véleményem szerint nagyon helyesen, hisz a tisztségviselők is nagy befolyással bírnak anyagi jellegű kérdésekben. A Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) és az Összeférhetetlenséget Vizsgáló Ügynökség (ANI) hihetetlenül nagy számban leplezett le befolyásukkal visszaélő tisztségviselőket, az esetek döntő többségében bírósági itéletekkel szentesítve. “ (Lásd: https://www.facebook.com/Eckstein.Kovacs)

[iv] Ebbe a botrányba és politikai válságba robbant bele Kelemen Hunor „autoritér” (sic!) hangja, hogy ti. „most éppen nincs helyzet”, pontosabban, nagyszerű politikai érzékről téve tanúbizonyságot, azt mondja az előljáró: ” Az én részemről úgy néz ki a dolog, hogy nincs helyzet. És amikor nincs helyzet, úgy tenni, mintha lenne, az részemről nem indokolt.” (http://www.erdelyiriport.ro/a-takar%C3%ADt%C3%A1s-r%C3%A1nk-h%C3%A1rul-erdelyiriport-1296.html)