Ez van?
A demokrácia létének vagy
nemlétének kérdése végső soron a demokraták társadalmi arányának,
elköteleződésének és politikai aktivizmusának kérdése, hiszen ad absurdum, ha hiányzik vagy nagyon
alacsony arányban vannak jelen a demokratikus elkötelezettségű, politikailag
aktív polgárok egy társadalomban, a demokrácia – jó esetben is – csak formális, üres keret lehet. Olyan polgárok tehetik
tartalmassá és működőképessé a demokratikus politikai rendszert, akiknek egyben
identitásuk, nyilvánosan vállalt azonosságtudatuk magját képezi a demokratikus
rendszer melletti elköteleződésük. Továbbá – mint tudjuk – a rossz dolgok akkor
történnek, amikor a „jó emberek” éppen nem figyelnek oda, amikor nem emelik fel
szavukat, amikor elbátortalanodnak, érdektelenek és passzívak lesznek. És ne
feledjük a demokrata egyben toleráns is a mindenféle kisebbségekkel szemben,
legyen szó véleményekről, vallási, etnikai, nemzeti, szexuális, stb. identitásokról,
elfogadja a másság létét, és nem tekinti sem árulásnak sem fenyegetésnek azt.
Mi magyarok szívesen és gyakran
idézzük Bibót, hogy „demokrata az,
aki nem fél” (persze a legtöbbször így a kontextusától megfosztva, de
általánosan érvényesnek tekintett aforizmaként), csak éppen komolyan nem
vesszük azt, azaz folyton szorongunk és fenyegetve érezzük magunkat,
bizonytalannak identitásunkat, és ezért aztán egyfajta ál-demokratákként
viselkedünk: egyszerre aggódjuk halálra magunkat és közben intenzíven várjuk a
csodát. Türelmetlenek vagyunk és mégis passzívak, intoleránsak, de ennek alapja
az, hogy magunkkal is békétlenek, elégedetlenek vagyunk, erőt mutatunk, de
gyengének érezzük magunk. Egyre kevésbé a valós világhoz, és egyre inkább
csupán sajátmagunkhoz mérjük magunkat, belső árkokat ásunk és melldöngető,
értelmetlen és tartalmatlan vitákat, sőt már-már totális belháborúkat vívunk,
persze magunk között, az „akol melegének” megtévesztő biztonságában. Egyszóval
magyaros-huszáros lendülettel vágjuk magunk alatt.
Közben érdekes gondolatot
fogalmaz meg Vintilă
Mihăilescu, antropológus és neves román értelmiségi, aki arról beszél,
hogy a románok többsége egyfajta „aktív megengedő”, pontosabban megbékélő
magatartást mutat. Nem arról van szó, írja, hogy a többség passzívan elnéző lenne,
hanem arról az igényről, hogy a megbékélést akarja. Véleménye szerint a
december elsejei békés ünneplés, és főként a közvéleménykutatás által jelzett
83%-os aránya azoknak, akik büszkék
románságukra, egy jó kezdet a románok önmagukkal való megbékéléséhez. Nem az
önelégültség, nem, mint „a legszeretettebb halandók”, hanem a békességre, az
önmagukkal való megbékélésre való törekvésben alakul pozitívan a jelenkori
román identitás; „És nem valós arról a napról álmodozni, amelyen németekké
válunk. Nem leszünk azok! De kortársaik
lehetünk, vagyis az emberi sokféleség asztalához ülhetünk – ami önmagában is jó
dolog.”
Úgy vélem ez a magyar-rommagyar-román
szétfejlődés („elkölönböződés”), amennyire meglepő, éppen annyira jellemző[i],
közös csak az, hogy egyelőre kevés a demokrata itt is, ott is. Szemmel látható
viszont, hogy – bár még „törpe kisebbség”
– a román(iai) progresszív civil társadalom mozgósul, és aktív a demokratikus
intézmények és értékek érdekében való fellépésben. Pártsemleges módon próbálja
számonkérni a hatalmon (mely ugye szocialista-liberálisnak mondott politikai
elköteleződése ellenére süket a szociális, környezetvédő, stb., követelésekre) a
demokratikus jogokat, éles és érdekes vitákat gerjeszt a demokratikus
intézmények működéséről, hiányosságairól, stb.
Ma Magyarországon a demokratikus
intézmények működéséről és a magyar demokrácia állapotáról nem folyik nyilvános
vita, nincs közös nyilvános okoskodás, nincs politikai pártok fölötti, hallható
és látható civil társadalmi mozgalom, a politikai lövészárkok mögül tüzelnek
egymásra a két politikai oldal bozótharcosai. És ezt a modellt követi a
rommagyarság, a belháborút, a demokratikus politikai elköteleződés hiányára
épülő zsarolást, a többségi szövetség egy kisebbség és néhány főkolompos
(fideszes hátszéllel persze) hangos és tartalmatlan nemzeti populista és
etno-nacionalista jelszavait visszhangozza. A politikai osztály, a rommagyar (és
általában magyar) belháború szabályait próbálja, a román közélet és társadalom
vonatkozásában is működtetni. Az „új”,
konfrontatív politikai eszköztár, a ki- és bevonulós, zászlólengetős,
nagyot mondós, agresszív magatartás pedig, nem vezet eredményre, sőt lehetetlenné
teszi, hogy „az emberi sokféleség” asztalánál saját jogon helyet foglalhassunk[ii].
Advent van, és most végre azt
tehetjük, amiben világelsők vagyunk (na, megengedem, egyike az elsőknek), patópálosan várjuk a csodát, azt
amelyik nélkülünk, és titokban készül, de persze – türelmetlen elvárásunk
szerint – a mi hasznunkra, amelyik csak úgy spontánul hozza el a „rendes”
megváltást. Márpedig ez a forgatókönyv egyáltalán nem életszagú ...
[i] Ha valaki néhány éve azt mondta volna,
hogy Magyarország keletre fordul, és nem
a nyugati demokráciák mintáját tekinti feltétlen követendő mintának, miközben
Románia – alap szinten és nyögve-nyelve, de mégis – konszenzuálisan nyugatra
tart, biztosan őrültnek nézik. Ma ez van, a két ország két fele tájékozódik, s
a volt „legvidámabb barakk” néz keletre! Lásd. http://beszelo.c3.hu/onlinecikk/a-magyar-polip-termeszete
[ii] Pedig a párbeszéd és az etnikumközi
együttműködés kifizetődő, ezt Kolozsvár példája mutatja, a Funar-korszak
lejártával, történelmi léptékben, szinte pillanatok alatt javult meg a város
közérzete és ez komoly energiákat, és motivációt ad a fejlődéshez: http://www.romanialibera.ro/actualitate/locale/clujul-mai-apropiat-de-paris-si-bruxelles-decat-de-bucuresti-si-iasi-319527.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése