Viták, kultúra nélkül
Elvárni, hogy minden nyilvános vita, minden apró-cseprő
kérdésben az ókori görög bölcs Protagórász
szellemében és javaslatának megfelelően zajlodjék, merő balgaság lenne.
Feltételezni, hogy egy-egy témához hozzászóló, másokat vehemensen meggyőzni
vagy legalábbis letorkolni, maguk alá gyűrni, akaró különféle rendű-rangú
emberek, abból indulnak majd ki nyilvános vitájuk során, hogy minden éremnek
két oldala van, hogy az érvek és ellenérvek gondos egymás mellé helyezése,
mérlegelése, ha kell, ütköztetése és a köztük való racionális választás, vagy a
kompromisszum megvalósítása mindenkor bekövetkezik, naiv remény. Már az is jó
lenne, ha politikusaink beszédei, meggyőzésünkre tett kísérletei, nagy
mértékben Protagórász, vagy Arisztotelész
mérlegelő, érveket és ellenérveket felsorakoztató eszményére épülnének, és nem
inkább olcsó portéka reklámszövegeire hasonlítanának. De, mint tudjuk ez is
többé-kevésbé hiú ábránd, hozzátéve azt is, hogy ehhez értő és kritikus
közönség, olyan polgárok kellenének, akik pontosan tudják, hogy az érvek és
ellenérvek, az ellentétes nézetek jelenléte és ütközése a demokratikus
társadalom lényegéhez tartozik.
A társadalmunkban zajló nyilvános viták színvonala – hamisan érvelő
vagy egymást letaglózó, sértegető, becsületbe gázoló, és végső soron megalázó
módja, a maguk vélt igazát hajtogató, agresszív és egyoldalú volta, az
argumentációs készség szinte teljes hiánya, stb. – igen
alacsony vitakultúrát jelez. Itt és most, eltekintve a kisebbségi
léthelyzet traumáitól és azoktól a félelmektől, melyek a közösség jövőbeni sorsának
alakulásával kapcsolatosak, két alapvető összetevő, illetve társadalmi jelenség
áll(hat) a dolog mögött: egyfelől a rossz szocializáció, pontosabban az, hogy a
legtöbb ember soha sehol nem tanult(hat) a racionális érvelés és vita
szabályairól, így aztán még hallomása sincs a vitakultúra rendjéről (a
pedagógia csődje); másfelől pedig a tömegkommunikáció és különösen az
interaktív nyilvánosság szerkezete önmagában sem kedvez a mérlegelő
érvelés elterjedésének –
gondoljunk csak arra, hogy mindenki minél rövidebb (adás)idő alatt, és minél
gyorsabban, valamint szűk felületen akar kommunikálni, instant üzenni; a
kommentelők-vitázók csak úgy cikáznak a különféle felületek között, melyek
között elmosódik a határ, nincsenek már jól elkülönülő sajtótermékek, a bulvár
betüremkedik, sőt elárasztja a „komoly”, egyébiránt mérvadó portálokat, stb.,stb.
Rátevődik erre még az
is, hogy – meglátásom szerint – a legtöbb kommentelő-vitázó félreérti az
interaktív nyilvánosság jellegét, nem érzékeli annak nyilvános voltát. Olyan
emberek (némi meglepetésre idősek is), akik a sarki boltba való kilépés előtt
is gondosan felöltöznek, fogat mosnak, megfésülködnek, másképpen fogalmazva
megtervezik nyilvános megjelenésüket, a kifele mutatott arcukat (Goffman), kijutva cybertérbe, minden további nélkül
elkezdenek hazaárulózni, anyázni, másokat a legkülönfélébb, gyülölettől izzó
jelzőkkel teleaggatni, csupa mosdatlan és fésületlen trágár és sértő kifejezést
zúdítani ellenfélnek vélt vitapartnereikre. Teszik mindezt a szólásszabadság, a
szabad véleménynyilvánítás magasztos eszméjének nevében, melyet a végsőkig
torzítva úgy értelmeznek, hogy csak rájuk vonatkozik, másoknak meg kuss. Sőt ha
mások már kinyilvánították véleményüket, akkor azt eröltetik, hogy azt rögvest
és azonmód vonják vissza, közben meg kérjenek bocsánatot, hogy egyáltalán léteznek,
stb. különben meg a magukat toleránsnak (sőt érzékeny lelkű nevelőnek) gondolók
leordítják a fejüket.
Egy példátlan vehemenciájú és alacsony szinvonalú “vitának”
(még inkább balhénak) adott teret és ezzel emelt be a közbeszéd perifériájáról
a nyilvánosság centrumába egy ismert
hírportál a napokban és ezzel, azt hiszem rekordokat döntögető mélységig
sülyesztette az amúgy is sovány vitakultúrát képviselő hazai és anyaországi
virtuális térben zajló viták és kommentvilág szintjét. A büntetőjogi
feljelentésig és kíméletlenül trágár, valamint (kölcsönösen) dehonesztáló,
egymást vegzáló, vérig sértő határtalan “veszekedés”[i]
egy korszerűtlen, pedagógiai célzatú “magánfilozófia” kapcsán indult (ha még
van aki emlékszik a “kezdetre”), hogy t.i. hatékony és kívánatos módszer-e a
testi fenyítés a(kis)gyerekek nevelésében, hogy áldásos-e az atyai pofon, no
meg a “gyerekkel való kiabálás” és elfogadható-e a feleség arcán csattanó (“nevelő”
szándékú – sic!) férfiúi pofon, úgy is mint egy felsőbbrendű (vagy legalábbis primus inter pares) patriárcha “jogos”
elvárásainak kifejezése? A nagyon kemény indítást (háborús üzeneteket) még
elvtelenebb és totális letámadást ígérő fordulatok követték, a “veszekedés”
eszkalálódása, olyan lefele húzó spirálba torkollott, mely teljesen
kontrollálatlanná vált, azáltal is, hogy egyszerre több fórumon és két ország
eltérő vitakultúrájú közegében, valamint különböző virtuális felületeken
zajlott (illetve egyes helyeken tovább zajlik). Végletesen torz képet teremtett
a félelmetes vehemencia, az egymást kicsinálási szándék, mely minden
megszólalót rögtön sarokba próbált szorítani és letaglózni, úgy hogy végül azt
gondolom, jóérzésű ember mégha lett volna is (lenne) véleménye az eredeti
témáról, biztosan nem merne beleszólni a balhéba, biztosan nem kockáztatná jó
hírnevét, beállva a gyalázkodók közé (aki tisztességgel és racionálisan érvelve
próbált közbelépni, hát mind “megkapta a magáét”, legfennebb az okosabb enged
jelszóval érvelve volt képes kihátrálni a kialakított keretből).
Ha ugyan van bármiféle tanulsága az “esetnek”, már az
elrettentő példán túl az, hogy milyen
módon nem szabad nyilvánosan megszólalni, illetve az, hogy a közbeszédben milyen
gyorsan, szinte néhány perc alatt, képes kialakulni egy olyan beszéd-keret (discursive
frame), még pontosabban kommunikációs zárvány, mely intoleranciájával,
erőszakosságával, a trágár és gyalázkodó stílusával felépíteni vélt autoritásánál
fogva lehetetlenné teszi a józan ész közbelépését. Ha, kihasználva a virtuális háló
adta technikai lehetőségeket, egy olyan felületet hozunk létre, melyen a
szabály az, hogy nincs szabály, a dolgok félelmetesen, mindenkit fenyegetően el
tudnak mérgesedni. És ismételten ne legyenek illúzióink az emberi agresszivitás
(még szerencse, hogy esetünkben “csak” – legalábbis egyelőre – a verbális
agresszivitás játszik közre) a végsőkig fokozható, ha nincs határ, nincs
megállás: a felek a végsőkig harcolnak, a lefele tartó eszkaláció a Mariana-árokig tart és még tovább…
Ceterum censeo, a
kommentvilágnak, a parttalan és elvtelen nyilvános vitáknak határt kell szabni,
formát, keretet és struktúrát kell adni, ha nem másért hát, mert “kampányév”
van, és holnap már késő lehet.
[i] A vitát és főként a kulturáltat, azaz adott
céllal, megadott keretben és morális szabályok által vezérelt
véleményütköztetést, meg kell különböztetnünk a „veszekedéstől”, mely
érzelmileg túlfütött, személyeskedő, és a másik(ok) „kikészítésére”, a
feszültség levezetésére és ennek érdekében a „végső győzelemre” tör.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése