2014/02/04

Közelgő fülkeforradalmak



Közelgő fülkeforradalmak

A politika, illetve a közélet tulajdonított fontosságának, a benne zajló folyamatok jellegének és működési mechanizmusainak meghatározó vonatkozása a társadalom többi részével való kapcsolat, magyarán a fölötte gyakorolt kontroll kérdése, pontosabban annak erőssége. A politika, különösen a mediatizált, a médiák közvetítésével zajló, mintegy természeténél fogva törekszik arra, hogy uralja a közbeszédet, hogy (el)felszabaduljon a külső kontroll, a civil társadalom, vagy egyéb instanciák ellenőrzése alól és önálló életet kezdjen, a maga – diszkurzíven körülhatárolt – világában, saját autonóm szcénáján belül játszódjék. A politikai szereplők (ágensek) igyekeznek sajátmagukat (mindenekelőtt a médiák, és ismétcsak a retorika, illetve a diskurzusok segítségével), olyan “szakrális” erőtér képviselőinek föltűntetni, mely fölötte áll a köznapoknak. A politikai mezőny szakrális jellegét azután arra használják, hogy csatározásaik során, maguk is a “fel-, illetve megszenteltség” vértezetében lépjenek fel; személyükben is sérthetetlenek, érinthetetlenek legyenek. Paradox módon, a politikai szcéna civil társadalomtól való elszabadulását a visszájáról mutatja meg Markó Béla minapi interjúja[i] , amikor az immár “több lépcsőben”, fokozatosan visszavonuló politikai vezető, aki elnöki szerepét gyakorolva maga is hallatlanul érzéketlen volt mindenféle kritikára, aki a politikai mezőny hatalmasaként, határozottan kiállt a politikai döntések és politikai osztály szuverenítása mellett, ma a politikai tevékenység profánságát, a “kívülálló értelmiségiek” beavatkozási, tanácsadási, stb. jogának, a politika feletti kontrolljának a hívévé vedlett át.
Nem célom elméleti fejtegetésekkel kitölteni e nagyon szűkre szabott teret, de érdemes egy gondolat erejéig felvetni, azt hogy a politikai mezőny önállóságának és egyben átláthatatlanságának, és a más valóságsíkoktól való elrugaszkodásának elemzésekor a legtöbbet talán Erving Goffman (kanadai szociológus) éppen negyvenéves keretezés elmélete és módszertana (frame analysis) segíthet[ii]. Az eredeti helyen Goffman abból a feltételezésből indul ki “keretezés”-elméletének és módszerének kialakításakor, hogy “egy helyzet meghatározása azokon a szervezési elveken épül, melyek az eseményeket irányítják /../ és a mi szubjektív érintettségünkön ezekben; a keret kifejezést arra használom, hogy ezekre az alapvető elemekre utaljak, amennyire képes vagyok beazonosítani azokat”.  A szerző arra használja a kifejezést, hogy megnevezze az interpretációs sémákat, melyek lehetővé teszik egyének és csoportok számára, hogy „elhelyezzék, felfogják, beazonsítsák és cimkézzék” az eseményeket és azok megjelenésének körülményeit, a dolgok értelmének megragadásától, a tapasztalat megszervezésén át a tevékenységek irányításáig terjedően. Azt már George Lakoff (kommunikáció professzor) teszi hozzá a jelenkori politikai életre vonatkoztatva, hogy miután felépül egy „keret”, azt arra használják, hogy megismeréskor ne térjünk többet vissza az eredeti rációhoz, hanem mintegy automatikusan alkalmazzuk a „mélyebb keret” sémáit, metafórák és anekdoták segítségével értelmezzük a valóságot, mégpedig az egyszer felépített kereteknek megfelelően[iii]. Lakoff, azokat a mélyebb kereteket, metaforikus modelleket  kutatja a kognitív nyelvészet eszközeivel, melyek  a politikai meggyőződések mögött vannak/lehetnek és amelyek segítségével rekonstruálható, megérthető a különféle politikai alapállások „racionalítása”. Nem mellesleg Lakoff a konzervatív-progresszív oldal amerikai párharcát elemzi, kijelentve, hogy a liberálisok teljesen félreértik a framing-et, illetve számukra nincs is ilyen meghatározó keret, ezért nem igazán vesznek részt a politikai csatákban, ez azért különösen Európából nézve meglehetősen nehezen védhető álláspont.
Az élet valóságától „eloldott” (saját keretben folyó) politikai vita így a legtöbbször nem is értelmezhető, úgy mint a politikán kívüli józan észt és rációt megtestesítő, különösképpen nem morális értékeken alapuló, diskurzusok vetélkedése, hanem olyan „hadjáratoknak” értendők, amelyekben egyik vagy másik fél a maga kialakított „kereteit” megpróbálja „A” józan észként ráeröltetni politikai ellenfelére. A legképtelenebb ötletek, igazolhatatlan feltevések, és kijelentések is „elmennek”, ebben az igyekezetben, hiszen lényegük, hogy megfeleljenek a saját „mélyebb keret” kérdőre nem vont eljárásainak, elvárásainak, megerősítsék az azonos meggyőződésűek hitét saját dogmáik, metafóráik, sztereotípiáik, és anekdotáik érvényességében. A mediatizált politikai hadjáratok értelme gyakran nem több, mint megerősíteni az „eredeti” kereteket és kiterjeszteni azokat, minél többet elfoglalni az ellenfél térfeléből, a „mieink” számára. A látszólag értelmetlen és értelmezhetetlen diskurzusok, az egymásnak ellentmondó cselekedetek és üzenetek, stb. ezt a célt szolgálják.
Minden esetre, tagadják vagy sem az egyes politikai aktorok, egyfelől a magyarországi, másfelől a rommagyar politikai szcénán is lényegig hatoló „átkeretezés” (reframing), de legalábbis arra tett határozott kísérletek folynak.
Magyarországon az „unortodoxia”, NER, „centrális erőtér”, stb. néven futó újrakeretezés[iv] arra utal, hogy egy magát konzervatívnak mondó hatalom számára minden eszköz (történelem- és emlékezet hamisítás, illetve átírásától, köztéri műemlékek giccses átlényegítésén át, a művészetek és tudományok kontrollján, a „rossz ízlés” promócióján át, a szociális problémák kriminalizálásáig) megengedett, erősen kétes autoritér, illiberális, stb. hatalmának kiépítése, fenntartása, és kiterjesztése érdekében. Érdekes fejleménye az átállásnak, ami a paksi atomerőmű orosz bővítésének szerződése körül történik. A kormánypártok – minden valószínűség szerint a téma fölötti hatalmuk legitimálása érdekében  – pusztán azért vetették be most (az idő technikailag nem sürget), hogy a közelgő választásokat egyfajta népszavazásként tüntessék fel az ügy kapcsán; a „keleti nyitás”, illetve a (hanyatlónak ábrázolt) nyugat elleni fellépés metafórájaként, a magyar nemzeti szuverenítás „visszaszerzésének” szimbólumaként: jön az új fülkeforradalom, ha a Fidesz győz a választásokon (ami több, mint valószínű), akkor azt a „keleti nyitás” politikájának elfogadásaként, legitimálásaként fogják értelmezni. (Csodálom, hogy alig akad elemző, sőt bíráló ellenzéki is, aki ezt pontosan érzékelné!).
A politika újrakeretezése folyik a rommagyar mezőnyben is, mégpedig átmenet van a kollektív kisebbségi jogok politikai keretéből, melyhez a „kis lépések”, a tárgyalások és kompromisszumok rendszere tartozott, a székelyföldi etnoregionális autonómia kerete fele, mely radikális fellépéssel, utcai tüntetésekkel, ki- és felvonulásokkal operál. Tagadják vagy sem a szereplők, az átállás költségeit könnyen midannyian megfizethetjük, hiszen az átsorolás, egyfelől a Székelyföld kontra más régiók magyarsága közötti ellentétek elmélyítésével jár, másfelől pedig eszközváltást ígér, radikális politikai fellépéssel kíván eredményt elérni, és éppen ezért, könnyen kudarccal zárulhat. És akkor még nem is szóltam a magyarországi politikai (reframing) átrendeződés itteni kiterjesztésének, expanziójának erőteljes beavatkozásáról. Ha nem sikerül a szövetségnek, az EP választásokon átugrani az 5%-os küszöböt, akkor minden bizonnyal nálunk is bekövetkezik az első fülkeforradalom és egyre nehezebb lesz megjósolni is, hogy hogyan tovább.


[i] Markó Béla most azt mondja a „politika nem szakrális mesterség” és, hogy  „Ellenőrzés nélkül hagyni a politikát, rendkívül veszélyes dolog”. Mélyen egyetérthetünk ezzel a(z utólagos) bölcsességgel, ha elfelejthetnénk, hogy nemrég még a beleszólás jogát nemcsak kívülállóktól, hanem „bévülálló” politikai harcostársaitól is megvonta a vezér, mondván, hogy akinek nem tetszik az álláspontja, az „veheti a kalapját”.
[ii] Erving Goffman, Frame Analysis, London, 1974.
[iii] George Lakoff, Moral Politics. How Liberals and Conservatives Think, University of Chicago Press, Second Ed. 2002.
[iv] Magyar Bálint és tsai ezt az új keretet nevezik „magyar polipnak”, poszt-kommunista maffia-államnak. Én egyetértek az ők megnevezésével, még akkor is, ha tudatában vagyok annak, hogy esetleg nem ez a cimke ragad majd rajta az új paradigmán.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése