Közelgő fülkeforradalmak
A politika, illetve a közélet tulajdonított fontosságának, a
benne zajló folyamatok jellegének és működési mechanizmusainak meghatározó
vonatkozása a társadalom többi részével való kapcsolat, magyarán a fölötte
gyakorolt kontroll kérdése, pontosabban annak erőssége. A politika, különösen a
mediatizált, a médiák közvetítésével zajló, mintegy természeténél fogva
törekszik arra, hogy uralja a közbeszédet, hogy (el)felszabaduljon a külső
kontroll, a civil társadalom, vagy egyéb instanciák ellenőrzése alól és önálló
életet kezdjen, a maga – diszkurzíven körülhatárolt – világában, saját autonóm szcénáján
belül játszódjék. A politikai szereplők (ágensek) igyekeznek sajátmagukat (mindenekelőtt
a médiák, és ismétcsak a retorika, illetve a diskurzusok segítségével), olyan “szakrális”
erőtér képviselőinek föltűntetni, mely fölötte áll a köznapoknak. A politikai
mezőny szakrális jellegét azután arra használják, hogy csatározásaik során,
maguk is a “fel-, illetve megszenteltség” vértezetében lépjenek fel;
személyükben is sérthetetlenek, érinthetetlenek legyenek. Paradox módon, a
politikai szcéna civil társadalomtól való elszabadulását a visszájáról mutatja
meg Markó
Béla minapi interjúja[i]
, amikor az immár “több lépcsőben”, fokozatosan visszavonuló politikai vezető,
aki elnöki szerepét gyakorolva maga is hallatlanul érzéketlen volt mindenféle
kritikára, aki a politikai mezőny hatalmasaként, határozottan kiállt a
politikai döntések és politikai osztály szuverenítása mellett, ma
a politikai tevékenység profánságát, a “kívülálló értelmiségiek” beavatkozási,
tanácsadási, stb. jogának, a politika feletti kontrolljának a hívévé vedlett
át.
Nem célom elméleti fejtegetésekkel kitölteni e nagyon szűkre
szabott teret, de érdemes egy gondolat erejéig felvetni, azt hogy a politikai
mezőny önállóságának és egyben átláthatatlanságának, és a más valóságsíkoktól
való elrugaszkodásának elemzésekor a legtöbbet talán Erving Goffman (kanadai szociológus) éppen negyvenéves keretezés
elmélete és módszertana (frame analysis) segíthet[ii].
Az eredeti helyen Goffman abból a
feltételezésből indul ki “keretezés”-elméletének és módszerének
kialakításakor, hogy “egy helyzet meghatározása azokon a szervezési elveken
épül, melyek az eseményeket irányítják /../ és a mi szubjektív érintettségünkön
ezekben; a keret kifejezést arra használom, hogy ezekre az alapvető elemekre
utaljak, amennyire képes vagyok beazonosítani azokat”. A szerző arra használja a kifejezést, hogy
megnevezze az interpretációs sémákat, melyek lehetővé teszik egyének és
csoportok számára, hogy „elhelyezzék, felfogják, beazonsítsák és cimkézzék” az
eseményeket és azok megjelenésének körülményeit, a dolgok értelmének
megragadásától, a tapasztalat megszervezésén át a tevékenységek irányításáig
terjedően. Azt már George Lakoff (kommunikáció
professzor) teszi hozzá a jelenkori politikai életre vonatkoztatva, hogy miután
felépül egy „keret”, azt arra használják, hogy megismeréskor ne térjünk többet
vissza az eredeti rációhoz, hanem mintegy automatikusan alkalmazzuk a „mélyebb
keret” sémáit, metafórák és anekdoták segítségével értelmezzük a valóságot,
mégpedig az egyszer felépített kereteknek megfelelően[iii].
Lakoff, azokat a mélyebb kereteket,
metaforikus modelleket kutatja a
kognitív nyelvészet eszközeivel, melyek
a politikai meggyőződések mögött vannak/lehetnek és amelyek segítségével
rekonstruálható, megérthető a különféle politikai alapállások „racionalítása”. Nem
mellesleg Lakoff a konzervatív-progresszív oldal amerikai párharcát elemzi,
kijelentve, hogy a liberálisok teljesen félreértik a framing-et, illetve számukra nincs is ilyen meghatározó keret,
ezért nem igazán vesznek részt a politikai csatákban, ez azért különösen
Európából nézve meglehetősen nehezen védhető álláspont.
Az élet valóságától „eloldott”
(saját keretben folyó) politikai vita így a legtöbbször nem is értelmezhető, úgy
mint a politikán kívüli józan észt és rációt megtestesítő, különösképpen nem
morális értékeken alapuló, diskurzusok vetélkedése, hanem olyan „hadjáratoknak”
értendők, amelyekben egyik vagy másik fél a maga kialakított „kereteit”
megpróbálja „A” józan észként ráeröltetni politikai ellenfelére. A
legképtelenebb ötletek, igazolhatatlan feltevések, és kijelentések is „elmennek”,
ebben az igyekezetben, hiszen lényegük, hogy megfeleljenek a saját „mélyebb
keret” kérdőre nem vont eljárásainak, elvárásainak, megerősítsék az azonos meggyőződésűek
hitét saját dogmáik, metafóráik, sztereotípiáik, és anekdotáik érvényességében.
A mediatizált politikai hadjáratok értelme gyakran nem több, mint megerősíteni
az „eredeti” kereteket és kiterjeszteni azokat, minél többet elfoglalni az
ellenfél térfeléből, a „mieink” számára. A látszólag értelmetlen és
értelmezhetetlen diskurzusok, az egymásnak ellentmondó cselekedetek és
üzenetek, stb. ezt a célt szolgálják.
Minden esetre, tagadják vagy sem
az egyes politikai aktorok, egyfelől a magyarországi, másfelől a rommagyar
politikai szcénán is lényegig hatoló „átkeretezés” (reframing), de legalábbis arra tett határozott kísérletek folynak.
Magyarországon az „unortodoxia”,
NER, „centrális erőtér”, stb. néven futó újrakeretezés[iv]
arra utal, hogy egy magát konzervatívnak mondó hatalom számára minden eszköz
(történelem- és emlékezet hamisítás, illetve átírásától, köztéri műemlékek
giccses átlényegítésén át, a művészetek és tudományok kontrollján, a „rossz
ízlés” promócióján át, a szociális problémák kriminalizálásáig) megengedett,
erősen kétes autoritér, illiberális, stb. hatalmának kiépítése, fenntartása, és
kiterjesztése érdekében. Érdekes fejleménye az átállásnak, ami a paksi
atomerőmű orosz bővítésének szerződése körül történik. A kormánypártok – minden
valószínűség szerint a téma fölötti hatalmuk legitimálása érdekében – pusztán azért vetették be most (az idő
technikailag nem sürget), hogy a közelgő választásokat egyfajta népszavazásként
tüntessék fel az ügy kapcsán; a „keleti nyitás”, illetve a (hanyatlónak ábrázolt)
nyugat elleni fellépés metafórájaként, a magyar nemzeti szuverenítás „visszaszerzésének”
szimbólumaként: jön az új fülkeforradalom, ha a Fidesz győz a választásokon (ami
több, mint valószínű), akkor azt a „keleti nyitás” politikájának
elfogadásaként, legitimálásaként fogják értelmezni. (Csodálom, hogy alig akad
elemző, sőt bíráló ellenzéki is, aki ezt pontosan érzékelné!).
A politika újrakeretezése folyik
a rommagyar mezőnyben is, mégpedig átmenet van a kollektív kisebbségi jogok
politikai keretéből, melyhez a „kis lépések”, a tárgyalások és kompromisszumok
rendszere tartozott, a székelyföldi etnoregionális autonómia kerete fele, mely
radikális fellépéssel, utcai tüntetésekkel, ki- és felvonulásokkal operál. Tagadják
vagy sem a szereplők, az átállás
költségeit könnyen midannyian megfizethetjük, hiszen az átsorolás, egyfelől a Székelyföld
kontra más régiók magyarsága közötti ellentétek elmélyítésével jár, másfelől
pedig eszközváltást ígér, radikális politikai fellépéssel kíván eredményt
elérni, és éppen ezért, könnyen kudarccal zárulhat. És akkor még nem is szóltam
a magyarországi politikai (reframing) átrendeződés itteni kiterjesztésének,
expanziójának erőteljes beavatkozásáról. Ha nem sikerül a szövetségnek, az EP
választásokon átugrani az 5%-os küszöböt, akkor minden bizonnyal nálunk is
bekövetkezik az első fülkeforradalom és egyre nehezebb lesz megjósolni is, hogy
hogyan tovább.
[i] Markó Béla most azt mondja a „politika nem
szakrális mesterség” és, hogy „Ellenőrzés
nélkül hagyni a politikát, rendkívül veszélyes dolog”. Mélyen egyetérthetünk
ezzel a(z utólagos) bölcsességgel, ha elfelejthetnénk, hogy nemrég még a
beleszólás jogát nemcsak kívülállóktól, hanem „bévülálló” politikai
harcostársaitól is megvonta a vezér, mondván, hogy akinek nem tetszik az
álláspontja, az „veheti a kalapját”.
[ii] Erving Goffman, Frame Analysis, London, 1974.
[iii] George Lakoff, Moral Politics. How
Liberals and Conservatives Think, University of Chicago Press, Second Ed. 2002.
[iv] Magyar Bálint és tsai ezt az új keretet
nevezik „magyar polipnak”, poszt-kommunista maffia-államnak. Én
egyetértek az ők megnevezésével, még akkor is, ha tudatában vagyok annak,
hogy esetleg nem ez a cimke ragad majd rajta az új paradigmán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése