Fecseg a felszín

Fecseg a felszín

A társadalomban és különösképpen a mediatizált politikai szcénán semmi nem az, aminek első látásra tűnik, vagy másképpen fogalmazva “senkinek nincs közvetlen hozzáférése a valósághoz, /…/ minden tény értelmezett tény” (Szabó Márton, Politikai idegen, L’Harmattan, 2006). Jó esetben viszont vannak, olyan a közönség által is könnyen felfogható fogódzók és markerek, vagy – ha úgy tetszik – sémák, “kényelmes igazságok”, melyek segítik a megértést. Ilyen összehasonlítási alapot jelenthetnek a különféle ideológiák, (még akkor is, ha maguk az ideológiák, akárcsak az utópiák, mint Karl Mannheim (Mannheim, Ideológia és utópia, Atlantisz, 1996) mondja “nincsenek összhangban a valósággal”), amihez mérhetjük a politikai diskurzusokat és attitűdöket. A politikai világ értelmezésében segíthet, ha tudjuk, hogy mely politikus vagy formáció, milyen ideológiai családhoz tartozik és ezért a politikai kommunikációja, mondjuk a jobboldalnak, vagy a baloldalnak, vagy liberálisoknak, stb. szól, a jelzett kulturális értelemben is felépülő világnézeteknek a része. De ilyen eligazító, az értelmezést segítő rendszert képezhetnek a számon kérhető politikai programok, különféle szinteken és területeken, amelyekhez képest a politikai diskurzusok hitelessége bemérhető. Ezek, a politikai retorikák mögött rejlő szándékok és a szövegekben megjelenő, vagy legalábbis a stíluson nyomot hagyó, félig-meddig rejtett üzenetek kiolvasására szakosodott elemzők számára nem jelentenek gondot, és jó esetben a közönség éppen az előbbiek segítségével felfoghatja a politikai megnyilvánulások mégolyan jól álcázott tartalmait is. De mielőtt bárki is megkérdezné, hogy mi szükség, olyan értelmezőre, aki nem képes felfogni a “barlangképek”, a szimbolikusan közvetített és a politikai kommunikáció szabályainak megfelelő politikai üzeneteket, hadd mondjam el ismét: a közvetlen környezetünket meghatározó politikai szcéna mindenestől atipikus. Az, amit üzenetként felfoghatnánk, nincs is kódolva, az üzenet ezért maga “csak” a médium lesz, a politikusok pedig, mintha nem saját szerepet játszanának, hanem igyekeznek többféle szerep mögött eltűnni, szerephárításos megnyilvánulásaik vannak, legfennebb arra törekednek, hogy bulvártartalommal lássák el a szenzációhajhász médiákat. Olyan hívószavakat és jelzéseket adnak le, melyek nem illeszkednek, és ezért nem is illeszthetők sem ideológiai rendszerbe – sem a román szociáldemokraták, sem a liberálisok, de még az ellenzékben magukat könnyen felépíthető konzervatívak, stb. sem azok, aminek mondják magukat –, sem jól körülhatárolt programok nem kötelezik a szereplőket; a pártok és politikusok kotta nélkül improvizálnak, mintha semmiféle súlya és főként következménye nem lenne annak, amit tesznek vagy nem tesznek.

A kormánykoalíció legutóbbi viselt dolgai ezért, a medián keresztül közvetített szemfényvesztésen túl, logikátlanok. Olyan helyezkedések és a háttérben zajló, szándékos vagy akaratlan frontokon zajló háborúk sejlenek fel, melyek ép ésszel és a politikai kommunikáció megfejtésének hagyományos eszközeivel értelmezhetetlen. Egy olyan kormánykoalíció, mely usque hetven százalékos parlamenti támogatottsággal képtelen nem hogy jól, de egyáltalán kormányozni (ki tudja, hogy miután több miniszter is lemondott, van-e még kormány egyáltalán?) a politikai abszurd birodalmába tartozik. Ezért történhet meg, hogy a küszöbön levő kampány napirendje szerint elvárható módon senki nem figyel a közelgő EP választások tétjeire, nincsenek programok és jól látható arcok, akik képviselhetnék azokat; az alkotmányt nem a parlament és a népakarat írja, hanem az AB, aztán lesz, amilyen lesz; minden fél az őszi elnökválasztásra figyel, arra izmoz, és mindenki mindenkivel végeláthatatlan háborúba keveredik, stb. Az átrendeződések és átállások, az egész cirkusz egyetlen értelmének a magát már-már elnöknek képzelő Antonescu “előzetes leváltásának” szándéka, és egy saját szocdem elnökjelölt elfogadtatása (most a bukaresti polgármester, Sorin Oprescu,  látszik ilyen jelöltnek) tűnik.

A bénító zavar a rommagyar mezőny tekintetében, ha lehet, még fokozottabb. A magát legfontosabb ellenzéki pártocskának tekintő, Tőkés-féle EMNP, szinte tökéletes csapdába kormányozta sajátmagát. Az EP választások könnyen a hattyúdalát jelenthetik a formációnak és a védnök politikai halálát ugyanakkor. Mentőötletet a magyarországi kormánypártoktól a hét végére várnak, csakhogy onnan sem jöhetnek jó hírek. Ha Tőkés ottani listán indul, gyakorlatilag kivonul a rommagyar politikai mezőnyről és magára hagyja patronált pártocskáját, az meg rövid úton kivérzik. Ha a fő-fő védnök megpróbál pártszínekben vagy függetlenként itthon indulni, minden bizonnyal (akár első körben, az aláírások összegyűjtésekor) elbukik, kiírva pártocskáját a további versenyből. Az EMNP elvetélt kísérlet, pluralizmus, vállalható és követhető politikai alternatíva megjelenítésére alkalmatlannak bizonyult, nem volt képes felnőni még ahhoz sem, hogy politikai vetélytársként tekintenének rá potenciális versenytársai.

Aztán az RMDSz is elért egy igen fontos stációhoz, könnyen ciklusvég lehet a soron következő megmérettetésből és EP képviselet nélkül marad a párt és a közösség. A demokratikus játékszabályok értelmében, nincs is azzal semmi baj, hogy most látszik igazán: a szövetség céljainak elérése a közösség, a népakarat függvénye, hogy a politikai osztály vulnerábilis, és a választói szándéknak és attitűdöknek kiszolgáltatott, csakhogy a játszma kimenetele mindenikünk számára negatív következményekkel járhat. Nemcsak önmagában az EP képviselet hiánya miatt, hanem azért is, mert lecsökken a szövetség presztízse, kormányra kerülési esélyei, és ugyanakkor teljesen demoralizálva találja egy esetlegesen előrehozott választás. Az RMDSz EP képviselete a választók mozgosíthatóságának függvénye, és csak a tanácstalanság, a szétkommunikálás, a zagyva és reménytelen szövegelés, bevett és rég megunt retorikai fordulatok (“csak” szavak és üresen kongó mondatok) elismétlése, kincstári mosolyok, melyek leginkább fogvicsorgató elhallgatásokra hajaznak, stb. láthatók. Sem program, sem a tétek világos kijelölése, sem karizmatikus személyiségek nem jelentek meg a kampánykezdésben, hiszen olyanokat eröltet a “pártközpont”, akik alig láthatóak, ismertségük igen alacsony és háttérbe próbálnak szorítani olyan személyt, aki ismert és karizmatikus lenne, aki vihetné a hátán a kampányt és akinek talán sikerülne a mozgosítás. A lojalitás folytonos felmutatása most is fontosabbnak tűnik, mint a hosszútávú közösségi célok; sem kritériumai, sem szabályai, sem a politikai kommunikáció értelmében vett logikája nincs a belső harcnak: ahogy a költő mondaná, “fecseg a felszín”, viszont mélysége nincs is a mai politikai közéletnek.