Modernizációs stratégiánk az antimodernizáció
“
Te mit csinálsz itt? - Iszok. - És miért iszol?- Mert szomorú vagyok.- És miért
vagy szomorú?- Mert iszok.” (Antoine de
Saint-Exupéry: A kis herceg)
Akárhogyan is tekintjük a dolgot,
mármint azokat a komplex problémákat, amelyekkel tágabb értelemben vett Kelet-Közép-európai,
aztán romániai társadalmunk és benne a magunk kisebb társadalmának (ha ugyan
még van értelme rommagyar társadalomról beszélni), szembe kell néznie, azok az
elmaradt modernizációval[i],
mindközönségesen a történelmi elmaradottsággal kapcsolatosak. A lemaradás
legföltűnőbb módon a technikai-technológia fejlettség és újítások, a gazdasági
struktúra, a közigazgatás, és általában a társadalomszervezéssel és vezetéssel
kapcsolatos infrastruktúra (weberi értelemben vett hatékony bürokrácia), a
közlekedési és kommunikációs, az egyéb infrastrukturális hálózatok, stb., azaz
az anyagi dolgok területén, a köznapi ember számára is megtapasztalhatóan, a
jólét hiányába sűrítetten van jelen. De ehhez az elmaradottsághoz, vagy – Bíbóra utalva „történelmi zsákutcás”
fejlődéshez – modernizációs deficithez, egyfelől okként, másfelől következményként
adódik hozzá a mentális és intellektuális modernség létrejöttének elakadása. A modernizáció
megrekedésének központi fékje, az
elakadt fejlődés legfontosabb kerékkötője, a
premodern, intuitív („józan paraszti”- „dögöljön meg a szomszéd kecskéje”
típusú) és gépromboló indulatok, valamint politikai teológiák mellett, a rossz politikai
szocializáció, különösképpen a demokratikus politikai kultúra hiánya. Nem
feltételezem, hogy az elmaradottság, a modernizációs készség, a szabadságra és
jólétre vágyás hiánya, azaz valamiféle sajátos (ha úgy tetszik antropológiai)
K-K-európai örök „adottság”, rossz (kollektív) prediszpozíció játszana itt
közre. Sokkal inkább a rossz történelmi tapasztalatok, a felhalmozódott
frusztráltságok, a kisnemzeti-kisállami (vagy kisebbségi) tehetetlenség-érzet
okozza a nosztalgikus beletörődésnek és a harsány melldöngetésnek[ii]
azt az elegyét, mely többek között, politikai közéletünket jellemzi. Alapvetően
bizalmatlanok vagyunk, mert rossz történelmi tapasztalataink, az örökös
félelmeink és egzisztenciális szorongásaink[iii],
az állandó nyugtalanság – a jobb- és
baloldali diktatúrák, elvetélt társadalmi kísérletek, átrajzolt térképek,
reménytelenségből megvívott, majd rendre elveszített csaták, stb. – ilyenné
(paranoia?) formáltak. Ez persze, azért „még” nem végzet, de több, mint
egyszerű – a válság által is generált – pillanatnyi kultúrpesszimizmus:
tartósan rossz közérzet.
A közéletet és legelsősorban a
politika világát övező (racionális – tapasztalatra visszavezethető) bizalmatlanság,
paradox módon elvezet oda, hogy védtelenek és eszköztelenek vagyunk a
mindenfajta fundamentalista nézetekkel és politikai (valójában félig-meddig
teológiai) filozófiákkal szemben. Amikor választott szimbólumainkat (és a
szimbolikus politizálás elsőbbségének korában, a szimbólumok szerepe erősen
felértékelődik) a NEMZETet[iv]
és hozzánk közelebb az AUTONÓMIÁt[v]
minduntalan kiemeljük, a fejlődés és változás/újraértelmezés és átalakulás,
stb., egyszóval a modernség „dinamikájából”[vi]
és a racionális vita és közös gondolkodás színteréről az irracionális és transzcendentális
érinthetetlenség teológiai magasságába emeljük, premodern barlangképeket
teremtünk belőlük. A gesztus, mellyel a mágikus fogalmakat létrehozzuk, illetve
meglevőket transzcendensé, mindenek fölöttivé alakítunk át, az antimodernista
politikai filozófia sajátja. A modernség ellenes politikai filozófia a világot
eredendően Rossz és eredendően Jó kategóriákra osztja, illetve ilyen fogalmakon
keresztül érzékeli és láttatja, mégpedig az abszolút erkölcsi autoritás a
spirituális, „isteni” törvényekre való végső visszavezetés értelmében. Ez a
hierarchikus, újításellenes, (katolikus) teológiában gyökerező politikai
filozófia tagadja a felvilágosodásból és humanizmusból eredő, racionális,
evilági filozófiákat, melyeken a modern világ alapszik, de legalábbis borzong
tőlük. Ez a világnézet és politikai gyakorlat ugyanakkor a hit türelmetlenségét
állítja szembe a ráció türelmes, dialogikus és fejlődni/változni képes
világával, az átértelmezett hívószavak és szimbolumok mágikus-rituális
felidézését követi el, melyekhez hozzászólni képtelenség, ki vitatna ugyanis
hitelveket, ki merné megkérdőjelezni a „nemzet”-, és az „autonómia”-hívők
irracionális elköteleződését, vallási extázisra hasonlító transzállapotát?[vii]
A modernitás ugyanakkor, a
szabályozott (jogállamiság) és végső soron – az összes modern politikai
filozófia szerint – egyenlőségalapú („egészséges”) versenyszellem kifejezője
is! Az antimodernizmus pedig a versenytől való elzárkózást támogatja, (magunkat
csak sajátmagunkhoz és az isteni „erkölcshöz” mérhetjük, mely erkölcs
megvédésében minden eszköz megengedett!), így a „nemzetnek” és az „autonómiának”
nem kell helytállni a többi regionális, közigazgatási, stb. nemzetek és régiók
sorában, vagy a gazdasági, netán jóléti versenyben, hiszen mindezekkel nem
összemérhető: önmagában való érték, (vagy legalábbis ding an sich) sőt „történelmi juss”, a „magyar” Kápát-medence (sőt „Kárpát-haza”)
vagy aztán a Székelyföld az szakrális tér, és punktum!
A modernizációs versenyt dicsőséggel
elbuktuk (olyan nyolc-egyre), éljen az antimodernizáció! Majd ebben domborítunk
nagyot?
[i] Térhiány miatt nem mennék bele annak a
lényeges kérdésnek a taglalásába, hogy az úgynevezett „szocilista modernizáció”,
mennyiben volt valódi, vagy csak felemás, és mennyiben termelt a nyugati modernizációtól nagyon is eltérő történelmi
tapasztalatot. Legyen elég megemlítenem, hogy nálunk az „atomkorszak” a
csernobili katasztrófával érkezett, lett megtapasztalható; vagy, a témánkba vágóan, a „tudományos ateizmus”
központi ukázra lett bevezetve, a nyugatra jellemző hosszú szekularizációs
történelmi folyamatok mintegy átugrásával, stb.
[ii] Senkit meg ne tévesszen az időről időre
felharsanó, melldöngető nacionalista hőzöngés előfordulása társadalmainkban, az
azért a frusztrálság legbiztosabb jele, túlkompenzálás, az anyagi és mentális
nyomor alkoholos mámorhoz hasonlatos, vagy ráolvasásos-kézrátevéses orvoslási
kísérlet.
[iii] Ahogy
Bíbó fogalmaz: „a közösségért való
egzisztenciális félelem”, lásd. Bíbó István 1997, A Kelet-európai kisállamok
nyomorúsága, Kriterion, 39 p.
[iv] Benedict
Anderson a nemzetet „imaginárius politikai
közösség”-ként jellemzi, mely „ugyanakkor eredendően lehatárolt és szuverén”,
Lásd Anderson, Benedict 1991 (2nd Ed.) Imagined Communities. The Origin and
Spread of Nationalism, Verso, 6 p.
[v] A gyakran hangoztatott, de soha szabatosan
nem definiált autonómia fogalom egyelőre csak a „vágy titokzatos, sőt transzcendens,
tárgya” olyasmi, mint „turulban születni” (mégha a nemlétező turul, minden
ábrázolás szerint, madár is!- szóval turul tojásból kikelni?): nem
kontextualizált jelkép és/vagy univerzális panacea.
[vi] A
modernitást, talán, Heller Ágnes eszmefuttatása alapján érdemes meghatározni, ti.
Ő egyfajta „dinamikaként” jellemezte, az adott értékek állandó megkérdőjelezésének
és meghaladásának szükségességével: „a modernitást magát is a
megkérdőjelezés szelleme mozgatja: egyfajta dinamika, amely valahol az ókori
Athénben született, ott munkál a zsidó-keresztény kultúrában, és azóta is
bomlasztóan hat minden hagyományos, hierarchikus és tekintélyelvű társadalomra.
Mégis, a modern társadalom az egyetlen, amelyet ez az elbizonytalanító dinamika
nem fenyeget összeomlással - ellenkezőleg, ez tartja életben.”
[vii] Első
indulatomban hajlottam arra, hogy egyénekre jellemző emberi gyarlóságnak, rosszindulatnak
és műveletlenségnek, faragatlanságnak, indulatosságnak, gátlástlanságnak és
sértő szándéknak stb. tekintsem az ellenem (és nemcsak) beindult
gyűlöletbeszéd-kampányt, lejárató rágalomhadjáratot. Második pillantásra
viszont, világosan látom, hogy itt egy antimodernizációs politikai teológiához,
azaz hitelvekhez és transzcendens, irracionális “szentségek”-hez való
atavisztikus vonzódás és ragaszkodás működik. Az “ostromlott vár” metaforát az
autonómiára alkalmazzák, minden megjegyzés, kritika, “más”-féle (modern,
posztmodern, szekularizált, racionális, stb. – lehet választani!) értelmezés,
unortodoxia, vallási elhajlás, eretnekség. Az eretneket márpedig, az
antimodernista filozófia és “életérzés” kánonja szerint megkövezni illik, hát
ez folyik most, - minő irónia - internetes (késő modern) felületeken!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése