Komment világ, itt és most
Az egyre sűrűsödő világhálón, a cyber space-ben, vagy ha úgy tetszik a
megvalósult “globális faluban” minden fegyver többélű, attól függ hogyan
forgatod, vagy másokat vág meg vagy magadat: nyíl és bumeráng egyre megy.
Az online “beszólások” és a közönség
“visszabeszélésének” lehetőségével, mellyel egyre gyakrabban élnek a minden
rendű és rangú közszereplők, alapjaiban rendítik meg az eddigi kommunikációs
gyakorlatokat, halmozottan érvényes Marshall
McLuhan régi bon mot-ja, hogy valójában
a “médium maga az üzenet”[i], azaz, a
média, az interaktív online felületek
“természete” és tulajdonságai alapjaiban befolyásolja a társadalmat, a
közéletet, a nyilvánosságot, de még a politikai színteret is. Egyben azt is
láthatjuk, hogy az Eliot Aronson
által igen szellemesen bemutatott-elemzett “rábeszélőgép”[ii] – az
egyirányú, a médiából a “hallgatóság” fele áradó meggyőzési dömping, különösen
a politikai marketing terén kivédhetetlen demagógia és populizmus áradat, mely
nem is a “főuton”, hanem az érzelmi hatás mellékösvényein tudott mindent
fölülírni, mellyel szemben alig volt védekezési lehetősége a megcélzott
közönségnek – két évtized alatt kimerült. Az interaktív médiafelületek
sajátossága folytán a közönség egyre gyakrabban “visszaszól”[iii], képes
befolyásolni, eltéríteni, megváltoztatni vagy éppen ellenkezőjére fordítani még
a gondosan kitervelt propaganda, vagy marketing kampányok üzeneteit is. A
kommentek, mémek, mindenféle internetes beszólások, posztok, a trollkodás, a
névtelen vitázók fórumai az internetes közösségek és navigálók “virtuális világa”,
ráépül a médiumra, illetve szembefordul annak hagyományos (technikai értelemben
is lehatárolt voltára, elsősorban a nyomtatott, papíralapú kiadványokról beszélek,
az offline működésmódokról) funkcióival,
azzal a régebbi képzettel, hogy ami meg van írva az maradandó, míg a beszéd
ugye, az elszáll. Hol van már az a nehézkes kommunikációs eljárás, hogy az
olvasó-néző-hallgató papírt írószert ragad, és levelet ír a “szerk.”-nek,
melyet postára tesz és azután várja a reakciót postafordultával érkezni, vagy a
nyílvános választ a következő nyomtatott lapszámban, adásban megjelenni? Az
online kommunikáció azonnal megjelenik a virtuális hálón, instant üzenetek
keringenek garmadával, sőt azok tartalma még utóbb is megváltoztatható, ha
visszatér rájuk a kommentelő. És persze a dolog interaktív, egyszerre többen
üzennek az adott téma kapcsán, alig megvárva a reakciókat, csak úgy szinte
reflektálatlanul “beszólnak”, vagy “csak úgy” kiposztolnak valamit “kommentre”,
s ha kedvük tartja, azzal már el is tűnnek a nettről, visszalépnek az offline módba és felszívódnak.
Félreértés ne essék én nem ezt vagy
azt az üzemmódot és végképp nem a szólásszabadságot és a megváltozott
kommunikációs lehetőségeket bírálom, balgaság is lenne, hiszen a folyamat
visszafordíthatatlan, nem gyömöszölhetjük vissza a palackba a kiszabadult
dzsínt, a cyber space szellemét. Csak
arra figyelmeztetnék, hogy az online,
és interaktív felületek nyilvánossága a mediatikus tér részei, figyelembe
vesszük vagy sem ezt a tényt (egy-egy fb, vagy blogbejegyzést annyian vagy még
többen is olvasnak, mint egy-egy sajtóban, nyomtatásban vagy szerkesztett online kiadásban megjelenő cikket), a nyilvános beszéd felelőssége
létezik, sőt számonkérhető, az alkalmi “médiamunkás” uszító és
gyülölködő, mások méltóságát sértő, stb. kommentjei büntethetőek.
Azért fordítom a figyelmet a
gyülöletbeszédet termelő és kommunikáló kommentelők világa fele, mert ez bizony
komoly problémát jelent saját társadalmunkban is, továbbá azt tapasztalom, hogy
nagy a tanácstalanság az ilyen szövegek és bejegyzések megítélését illetően.
Egyre terjedőben ugyanis a rommagyar
virtuális térben is a (gyakran névtelen) gyűlöletbeszéd, és elkövetői, hívei
talán észre sem veszik, hogy nyilvános térben mozognak és, amit tesznek az nem
csupán frusztráltságukból, tudatlanságukból, rosszindulatukból, stb. származó
“gőznek a leeresztése” (“a beteg kibeszéli magát, a beteg megnyugszik”), hanem
tematizálja, eltéríti és megrontja a közbeszéd minőségét, szélsőséges esetben
pedig cselekvésre buzdít, kirekesztésre, mások megbélyegzésére, és végső soron,
agresszív tettekre uszít.
Az indulatos, mindenféle ésszerű
érvet nélkülöző kommentek jórésze a haza-, illetve nemzetárulás vádját jelenti
ki a legkülönfélébb összefüggésekben, olyanokkal szemben, akikkel nem értenek
egyet azok, akik “nemzetben” gondolkodnak és nem “fogalmakban”, akik minden
kritika nélkül tekintenek, olyan szimbolikus kategóriákra (imagined community), mint a nemzet, a haza, nálunkfele
pedig az autonómia. A felbőszült és logikus-racionális beszédre képtelen
kommentelők hada védi meg[iv] –
szimbolikusan, persze nem létező ellenféllel szemben – az égi és földi hazát, a
“szent nemzetet”, és teszi ezt folyamatosan. Észre sem veszik, hogy a megosztó
beszéd, a hazaárulózás, abból a jól irányított politikai kommunikációs
megtévesztésből ered, hogy a jelenleg regnáló magyarországi hatalom (és a
szélsőjobb erre még egy lapáttal rádob) azt az ellentétet, mely valójában –
nekünk magyaroknak – más nemzetekhez képest határozná meg a helyünket, azt a
nemzeten belülre helyezi el. A nemzetpolitika (NER[v], nemzetstratégia,
nemzeti minimum[vi], és
intézetei[vii]), lényegében
ezen a tévesztésen fejlődnek ki, mármint azon, hogy a külpolitikai jelentőségű
határvonalat, mely nemzeteket és azok érdekeit választja el a világpolitikai
térképen, saját kulturális nemzeten belül helyezték el. Ebből az aprónak tűnő
csúsztatásból indul el aztán a végeláthatatlan haza-, illetve nemzetárulózás,
annak a méricskélése, hogy ki mennyire része vagy sem az elképzelt nemzetnek,
melyről kommentelőink sok kilóméteren és végtelen sok gigabite memória-felületen, szerverek sorozatán átfolyva képesek
üzengetni, naphosszat. Az sem látszik, hogy ki és mikor, mennyi energiával lesz
képes, ha ugyan képes lesz, helyére tenni a kommentek világának ezt a téves
irányú áradatát: a cyber space a megtévelyedettségre, a gondolatok és érvek
hiányára érzéketlen, szinte mindent elvisel, s persze felelőssége csak az ott
szereplők felelőssége lehet. Ajánlom vállaljuk fel, mert így folytatva a
“magyarok nyílai”, biza bumerángokká válnak: önsorsrontássá.
[i] Marshall McLuhan 1964, Understanding
Media: The Extensions of Man, McGraw Hill, NY.
[ii] Pratcanis A.R.- Aronson E. 1992, A
rábeszélőgép, Ab ovo, Bp.
[iv] Feleslegesnek találom ide kapcsolni az
ilyen kommentek valamely fellelhetőségét, bárki másodpercek alatt a
„hazaárulózó”, „nemzetárulózó” kommentek ezreit tudja kikeresni a neten,
határon innen és határon túl. A google-kereső
több tizezer ilyen kommentet lel fel másodpercek alatt!
[v] A program, melyet a fidesz mintegy örök
krédóként hirdetett meg, szántszándékkal teszi a külpolitikában jelentéssel
bíró „nemzetpolitikát” belpolitikai, illetve a határontúli magyarok
vonatkozásában „össznemzeti” fogalommá. Ezzel a nemzetegyesítés folyamata
szelektívvé válik, egyesek a nemzeten kívülre helyezhetők még akkor is, ha
ennek semmiféle érve, logikus háttere, vagy jele nincs. Az egyesítés másik
oldala a kirekesztés, egyesek megbélyegzése, marginalizálása, stb. Ez az
igyekezet elsősorban az ellenzéket célozza, de kiterjed a közélet és kultúra,
sőt a tudomány, stb. , minden területére. Ez magyarázza azt is, hogy az olyan
kijelentések, mint „Magyarország jobban teljesít” hihetők lehetnek sokak szemében,
ugyanis semmilyen nemzetközi összehasonlítás nem igazolja a kijelentést csupán
az a szempont, hogy – állítólag – a
jelenleg regnálók „nemzetibbek”, mint az előzőek, mint az ellenzékiek, és ezért
lehet a „magyarság-teljesítmény”, akár (verseny)vizsgatétel, vagy ezért hoznak
létre nemzetstratégiai intézményeket.
[vi] Nálunk egyenesen egy új rommagyar párt
alakult ennek a szelektív nemzetegyesítő, illetve a jelzett külpolitikai
elvárásnak, a belső politikai mezőnyre alkalmazásának a „kivitelezésére”. Az
EMNP-t megalapozó elméleti igényű (issue statement) tanulmányukban, majd a
politikai fellépéseikben Tóró T. Tibor és tsai, folyamatosan egy „nemzeti
minimum” körüli konszenzust követelnek. De úgy, hogy nem más nemzetekhez képest
igyekeznek saját magyar álláspontot, esetleg oppozíciót teremteni, hanem
„színvallásra” próbálják kényszeríteni a politikai ellenfeleket, rájuk
bizonyítani, hogy nem eléggé „nemzeti elkötelezettek”, lásd: Magyari Nándor
László 2011, Kis rommagyar
politikai szimulákrum, In: Magyar Kisebbség, 1-2, 70-86 pp.
[vii] A mai Magyarországon két ilyen intézmény
is működik, a másodikat “hitbizományként” hozták létre szászjenőnek. Azt hiszem
minden más ország esetében, illetve a külföldi megfigyelők-elemzők mindenike
számára, egy ilyen intézet egyenlő lenne a külpolitikát megalapozó, az ilyen döntések
előkészítését segítő tudományos háttérintézettel, nem úgy esetünkben, ahol a
„belső” kirekesztő mechanizmusok és megosztó manőverek, a
„magyarságteljesítmény” mérési eszközeinek kidolgozását célozza meg mindkét
intézet, az egyik „tisztán belpolitikai” keretben, a másik „Kárpát-medencei magyarság” vonatkozásában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése