A polip halálos ölelése
A mai magyarországi
politikai-közéleti viszonyoknak egy elméletileg, módszertanilag és fogalmilag
koherens és gyakorlati jelentőséggel bíró keretbe foglalása – éppen
a kormányzati rendszer sajátmagára alkalmazott (unortodoxia, NER) nem
szokványos megnevezései, újító politikai kommunikációs kliséi miatt – minden
elemző számára óriási kihívás. A tegnap útjára bocsátott Magyar Bálint nevével fémjelzett, általa szerkesztett tanulmánykötet
(Magyar polip – a posztkommunista
maffiaállam, Noran Libro Kiadó, Bp.) szándéka szerint, egy olyan modellt
fogalmaz meg és jár körül, mely éles kritikai beállítottsága mellett az orbáni
rendszer „titkainak” megfejtésével, a mögöttes célok leleplezésével kecsegtet; a posztkommunista[i]
maffiaállam[ii]
elmélete, induktív logikával, az egyébként egymástól független (legalábbis a
külső szemlélőnek annak tűnő) egyedi események, intézkedések és vezetési stílusok,
valamint azokat kísérő elrejtő technikák[iii],
stb. rendszerszerű összekapcsolását jelenti. Olyan értelmezési keretet kíván
nyújtani, mely éppen a különféle területek összekapcsolásától remél
többletértelmet, hasznos és eligazító tudást, kritikai fegyvert. A kötet fő
tanulmánya azt a sarkalatos kérdést veti fel, hogy mire valók azok a sajátos,
sőt rendkívüli, (ugyanakkor máshol csak szétszortan egyes elemeiben fellelhető)
politikai-kormányzati intézkedéssorozatok, melyek rendszerszerűségükben
precedens nélküliek, melyek ugyanakkor alapjaiban forgatják fel azt a
többé-kevésbé állandósult politikai, jogi, gazdasági, szociális és kulturális rendet
(ti. a nyugati típusú liberális demokrácia, és piaci kapitalizmus rendjét),
mely nemrég még meghonosodni látszott? Qui
prodest, kinek használ az a felfordulás, aminek során új alkotmányt írnak
(aztán ezidáig már ötszőr írják át/módosítják[iv]),
szembemennek az európai intézmények elvárásaival[v],
már-már szétfeszítik a liberális demokráciák bevett intézményi és működésbeli
rendszerét[vi];
felélik a gazdasági tartalékokat, piackorlátozó intézkedéseket foganatosítanak,
a tulajdonviszonyok újrarendezését, államosítást és egyes szereplők helyzetbe
hozását teszik lehetővé[vii]; szétszabdalják a
szociális állam megmaradt hálóját[viii];
az újra központosított oktatási rendszeren keresztül mintegy sajátos – letűnt időkre
emlékeztető – tartalmakat közvetítenek; felszámolják a kultúra intézményes
autonómiáját[ix], megszállják
és saját befolyás alá vonják a média majdnem teljes spektrumát[x],
stb.? Magyar Bálint és neves
szerzőtársainak válasza az, hogy – minden más lehetőséget mérlegelve és sorra
kizárva, és persze itt nagyon leegyszerűsítve – egy olyan politikai vállalkozás
rendszerének kiépítésénél és bebetonozásánál vagyunk tanúk, és/vagy résztvevők,
mely nem az országot, nem a nemzetet, nem a többséget szolgálja, és semmilyen
más távlatos célja sincs (még a diktatúra bevezetése sem cél) csupán a hatalmon
levők, mindenekelőtt a vezér („keresztapa”[xi])
és személye körüli kis számú beavatott („fogadott család”[xii])
anyagi hasznát (vagyonosodását) és önkényes hatalmát szolgálja. A nemzeti és
szociális populizmus, a megtévesztő és hamis politikai kommunikáció, a
végletesen megosztó verbális agresszió, a fenyegetések egész rendszere, a kormányzati
és parlamentáris működés központosított és kézivezérléses rendszere, stb., összességükben,
és mindent egybevetve, a maffiaszerű szervezett politikai felvilág[xiii]
(hol békés, hol erőszakosabb) kiépítését követik. A posztkommunista maffiaállam
kiépülése, annak sikere azt jelentené, hogy a hatalmi elit „nemzeti szinten
centralizálja és államilag monopolizálja a korrupció gyakorlatát”; a magánérdek a
közérdek fölé kerekedne nem véletlenszerűen és nem egyszer, hanem rendszeresen
és általában: a politikai vállalkozás mindenestől gazdasági vállalkozássá válna,
új – kizárólag a „keresztapa” és a „fogadott család” számára előnyös – rend jönne
létre.
Ráadásul ez az új rend
bevallottan arra törekszik, hogy kiterjedjen a magyarság, a „magyar Kárpát-haza”,
egészére (NER), a polip folytogató karjai, a „centrális erőtér” akarata, a
határontúli magyarság vonatkozásában is érvényesüljön. Azzal kezdődően, hogy a
budapesti kormány eleve „megválogatta” azokat a határontúli magyar
szervezeteket, melyekkel együttműködik, és elsorvasztotta, marginalizálta
azokat, melyekkel nem kívánt tárgyalni sem. Kénye-kedvére magozgat a
politikusok között is, van akit kegyeibe fogad, van akit pedig ösztrakizál
közülük, persze a behódolókat favorizálja, az engedetlenség (autonómia!)
legkisebb jele pedig kegyvesztéshez vezet; csak „barátok” (értsd vazallusok, hodolók,
kliensek) vagy „ellenségek” (árulók, idegenek) vannak, és jaj ez utóbbiaknak: a
barátoknak csurran-cseppen, persze a vezér tenyeréből, mintegy személyes
jótéteményként, az ellenség pedig pusztuljon. Ebben a vonatkozásban
mindenekelőtt a nemzeti retorika és populizmus hat, különös módon, nemcsak az „egyszerű
voksolóra”, a köznépre, hanem még a
minden hájjal megkent politikai osztály tapasztalt tagjaira is. Vajon
milyen rációból, milyen alapon gondolja a rommagyar politikai elit és az
értelmiségi mainstream, hogy az
autonómiák felszámolásában jeleskedő, a mindent maga alá rendelő vezér, a polip
csápjainak átnyúlása és szorítása, kivételesen autonómiát fiall minálunk? Vajon
nem az a kevés beavatott – Orbán itteni
helytartói[xiv] és titkos
ügynökként viselkedő „fogadott családtagjai”[xv]
– érdekelt csupán a rendszer itteni „bevezetésében”? Minden esetre a kisebbségi
lét tehertétele, a román állam korrupciója (saját részvétellel, persze) és a
magyarországi posztkommunista maffiállam begyűrűzése, megítélésem szerint,
túlságosan nagy terhet ró a rommagyarságra, mindnyájunkra. Kérdés, hogy ekkora
súlyt még el bírunk-e viselni? Ezen az úton haladva vajon nem porladni fogunk,
mint a „szikla”? És ami a legfontosabb: vannak-e alternatíváink[xvi]?
A magyar polip kiépülésének – minden
jel szerint – komoly esélyei vannak, még akkor is, ha esetleg Magyar Bálint (és társainak)
fogalomhasználata nem is válik mindenestől elfogadottá, vagy más megnevezések
és fogalmi keretek lesznek az interpretáció domináns kereteivé, ölelésének
súlya pedig megfojthatja az amúgy is sebezhető, (sőt máris ezer sebből vérző)
határontúli kisebbségek társadalmát is.
[i] A posztkommunista jelző arra utal, hogy a
rendszerváltás előtti politikai berendezkedésnek, állapotoknak szerepe van a
mostani kialakulásában, “mely a kommunista diktatúra talaján, annak
bomlástermékeként jön létre” (MB, i.m. , 40.) és ennyiben a leginkább a volt szovjet köztársaságokban létrejött
(kivétel Balti államok) rendszerekre hasonlít, melyhez Magyarország kitérővel
jutott el.
[ii] A maffiaállam
megnevezés azt jelzi, hogy a jelenlegi hatalom működési módozatát, ha úgy
tetszik egész stílusát tekintve a maffia működési módozatára hasonlít;
patriarchális rend alapján szerveződik, de itt a „fogadott család”, a
személyesen kontrollált jutalmazott és büntetett, stb. klienturális rendszer játszik
központi szerepet, ehhez képest minden más struktúra alárendelt: „illegitim
neoarchaizmus” (M.B. i.m. 41-43.)
[iii] Fontos
és gondolatébresztő eljárás, hogy a kötet szerzői minden egyes részterület
elemzésénél, értelmezésénél, részletesen szólnak azokról a pr fogásokról, politikai kommunikációs panelekről, elrejtő és
megtévesztő trükkökről és az “újbeszél” jellemző kifejezéseiről, melyek az
illető területet jellemzik. A kötet egésze “leleplező” és egyben kritikai éllel
íródott, és a kritika nyomán, tulajdonképpen kijelöli azokat az irányokat,
amelyeken elindulva egyfelől a rendszer totális kiépülése megakadályozható,
másfelől pedig alternatívák körvonalazódhatnak. Az is világossá válik, hogy a
szerzők nem a jelenleg regnáló kormány intézkedéseinek a “visszacsinálását”, az
előző kormányzatok alatt tapasztaltakhoz való visszatérést ajánlják, hiszen
szinte a jelenlegi kormányhoz hasonlóan éles kritikát fogalmaznak meg a
megelőzőekkel kapcsolatban is.
[iv] Szakértő szerzők nemcsak azt róják fel a jelenlegi
rezsim jogalkotó és alkalmazó eljárásaiban, ami a leglátványosabb, és amit a
legtöbb (nyugati) bírálat ért, hogy zavaros és inkoherens alaptörvényt írtak
mindenféle konzultáció nélkül, hogy az Ab hatáskörét megnyírbálták, hogy a
bíróságok működését önkényessé tették, és általában gyengítették a “fékek és
ellensúlyok” rendszerét, hanem – az új szemléletnek megfelelően – a jogalkotási
rendszer egészét kritizálják. A kormányzó pártok arra használják a
parlamentet, pontosabban az ottani kétharmadukat, hogy akár utólag is “lepapírozzák”
az önkényes intézkedéseiket, elfedjék illegitim és törvénytelen
dolgaikat, stb. : “A
parlament az
önkényes döntések lepapírozását szolgálja csupán. A törvény előtti egyenlőséget felváltotta a
törvény utáni egyenlőtlenség.” (i.m., 45.). A jogállamiság (részbeni)
felszámolása a maffiaállam működésének alapfeltétele, ugyanis amint azt Fleck Zoltán
tanulmányának bevezetésében írja: “A jogállam elvileg és az intézményi
gyakorlatok szintjén is kizárja a maffiaszerű működést” (i.m. 143.).
[v] Lattmann
Tamás ezzel kapcsolatban
arra a pesszimista következtetésre jut, hogy a jelenlegi magyar kormány olyan
ügyesen képes kihasználni az EU-rendszerében fellelhető „kiskapukat”, jogi és
intézményes hiányosságokat, hatástalanítani az eszközöket melyek a hatékony ellenőrzést (és/vagy büntetést)
lehetővé tennék, hogy „Európa még akkor sem biztos, hogy segíteni tud, ha akar”
(i.m. 194.).
[vi] A
Magyar Bálint és tsai által leírt rendszert,
talán a Zakaria Fareed által elsőként
felvetett “illiberális demokrácia” kifejezésével lehet illetni. Az eredeti
helyen a szerző azt mondja, hogy az illiberális demokráciák legitimitásukat a
vékony, csupán formális, “még”
demokratikusnak nevezhető voltukból nyerik, vagyis a formálisan többség által
választott parlamentiségből és az ez alapján kialakított kormányzásból. Zakaria
arra hívja fel a figyelmet viszont, hogy az illiberalizmus, a “fékek és
ellensúlyok” rendszerének hiánya, a civil társadalmi kontroll gyengesége, és az
autokratikus vezetési módszerek magát a liberális demokrácia eszméjét
kompromittálják. A volt szovjet tagállamokat és a harmadik-negyedik világbeli
formális demokráciákat sorolja ide (Zakaria, Fareed 1997, The Rise of Illiberal
Democracy, in Foreign Affairs, 76/6, 22-43 p.). Ezzel szemben Colin Crauch a posztdemokráciákat a
liberális és demomratikus elemek szétválásával az előbbieknek a gazdasági
főszereplők és az erős civiltársadalmi szerveződések nyomására való
dominanciájával jellemzi (Colin Crauch 2004, Post-Democracy, Polity Press).
[vii] Az
új tulajdonosi réteg jellemzője, melyet igyekszik a rezsim a vagyonok és közszolgáltatások
rendszerének “újraosztásával”, tehát nem piaci eszközökkel, hanem politikai
beavatkozással, kialakítani – akár minden szakértelem és előzetes
tapasztalat nélküli személyeket is tulajdonhoz és állami megrendelésekhez
juttat – a vezérhez és fogadott családjához kapcsolható. Nem “nemzeti polgárság”,
vagy “nemzeti középosztály” építése folyik, mint azt sugallják, csupán a
klientúra helyzetbe hozása, a “multik”, a bankok és az eddigi tulajdonos
(vállalkozó) réteg kárára, no meg természetesen mindazok kárára, akik
kimaradnak a NER-ből, akik bírálják, vagy ellenzik a maffiaállamot és a
keresztapa hatalmát (lásd, Csillag István: A küldetés: vagyonosodni – Elitcsere
családi alapon és Becker András: Orbán Zrt., i.m.).
[viii]
Krémer Balázs arról
ír, hogy a maffiaállamnak nincsen ideológiája és a legtöbb ideológiai alapon szerveződő
politikai formációtól eltérően az egyenlőség eszméje sem fontos számára,
nyíltan és következetesen „csak” és kizárólag a vezér és fogadott családjának
érdekeit követi, minden szociálpolitikai intézkedése az egyenlőtlenségeket, a
szegénységet és mélyszegénységet növeli (olykor – lásd hajléktalanok esete –
kriminalizálja), a klientúra nyerészkedési vágyának javára (Krémer Balázs: A
maffiaállam társadalomképe és társadalompolitikája).
[ix] Bozóki
András izgalmas
fejtegetései között találjuk azt a kijelentést miszerint „Nem kulturharc zajlik,
hanem harc a kultúra ellen”, a kultúra területén csak a vezér
kulturfilozófiájának (sic!) megfelelő szimbolikus, antikommunista,
antiglobalista, múltat idéző, a NER-nek elkötelezett kulturális tartalmak
kaphatnak támogatást. A biztosíték erre pedig, az intézményes és művészi
autonómia színtereinek einstandolása,
felszámolása, az intézményvezetők lojális „fogadott családtagokra” való
leváltása, illetve a nem tetszők kivéreztetése, ami gyors ütemben folyik
(Bozóki András: Családi tűzfészek. A kultúra a szimbolikus politika fogságában,
i.m.).
[x] Vásárhelyi
Mária arra hívja fel a
figyelmet, hogy a média megszállása és alárendelése, nemcsak annak üzenet(hír)
közvetítő és véleményformáló hasznáért folyik, hanem egyben a pénzmosás egyik
fontos helyszíne, amelyen keresztül a klientúra, a médiamogulok kistafirungozása
is történik (Vásárhelyi Mária: A médiapolip működése – agy- és pénzmosoda,
i.m.).
[xi] A
gyakran használt “keresztapa” kifejezés minden kétséget kizáróan Orbán Viktorra vonatkozik, aki, mint a
maffiaállam legfőbb hatalma maga alá gyűri és mindenben meghatározza a különféle
jogállású vazallusok „családias” rendjét, teljhatalmú és önkényes uralkodója a
rendszernek, aki első körben csak a pártot, majd a „fülkeforradalom” révén az
államot sajátította ki, és formálja saját képére.
[xii] Fogadott
család a szervezett
felvilág, a vezér családja és a családszerű kötelékekkel összeláncolt
klientúráját jelenti, de határai, lényegében, a nemzeti együttműködés
rendszerének határáig terjed. Ti. aki nincs benne ebben a hálózatban, az nem is
számít, arra nem tart igényt, azt nem szólítja meg, és főként nem veszi be az
üzletbe a keresztapa.
[xiii]
A szervezett (politikai) felvilág kifejezést
Magyar Bálint – a szervezett alvilág mintájára, annak ellenében definiálja. Azt
mondja, hogy nem egyszerű politikai, illetve közéleti korrupció jellemzi a mai
Magyarország viszonyait, nem a még oly erős state
capture (a gazdasági hatalmasok fogságba ejtik a kormányzatot) kifejezés
illik rá, hanem éppen fordítva egy “politikai part döntéshozó potenciálját
használják magánvagyonok gründolására” (Magyar Bálint, i.m. 14.).
[xiv] Tőkés
László és szervezete/pártja,
Tóró T.Tibor és pártja, Izsák Balázs és szervezete, Bíró Zsolt és a maradék MPP, stb., hogy
csak a politikusokat említsem, már részei a „fogadott családnak”, Orbán „barátai”
és helyi képviselői. De még Kató Béla
püspök (és vállalkozó) is, aki elsőként nevezte Orbánt „fejedelemnek”, és egy
egész sor egyházi méltóság és értelmiségi tag, vagy legalábbis jelölt.
[xv] Borboly
Csaba, Tamás Sándor és Antal Árpád a székelyföldi kiskirályok,
egyelőre, az anyaországi rezsim rejtett tartalékai, fedett ügynökei, Orbán RMDSz-es hívői-követői, de
mögöttük lassan-lassan Kelemen Hunor
és csapata is felsorakozik, legalábbis szándék szerint, pénzszűke van, és hosszú
sovány esztendők elé nézünk, az opportunistáké a világ!
[xvi] A rommagyar politikai mezőny jobbra billenése
és az igyekezet, amellyel minden politikai formáció – beleértve a Kelemen-féle RMDSz-t is! – a
posztkommunista maffiaállam kegyeit keresi, kiszolgáltatottá és sebezhetővé teszi
a teljes politikai palettát, autonómiáját veszi el a teljes itteni politikai
szcénának: vazalluspártokat hoz létre. Ráadásul a félreértett fidesz politikai
kommunikáció révén, sokan „a Jobbiknak csápolnak, hadd örvendezzen a fidesz”,
észre sem veszik, hogy Orbán semmiféle autonómiában nem érdekelt (apropó a
magyar vezető kormánypárt volt az egyetlen anyaországi, amely nem vett részt a
nagy menetelésen, nem vettük volna észre?), a maffiaállam kiterjesztésén
fáradozik (ezt szolgálja a kettős állampolgárság éppen úgy, mint a (fél)szavazati
jog, még azt a manipulációt sem észleljük, melyet itteni csatlósok terjesztenek,
hogy az EP választásokon a fideszre „kettős-szavazzanak” az itteniek!, mit
számít, hogy illegálisan). S, akkor ne feledkezzünk meg arról, hogy az
anyaországban mégiscsak van ellenzék, azért nem mindenki része politikai értelemben
a maffiaállamnak, és – bár ma nehezen
hihető – egészen biztos, hogy a mai rezsimnek egyszer vége lesz, az ellenzék,
ha nem is jövőben, de biztosan győzedelmeskedni fog. Nálunk pedig ellenzék
akkora már nem lesz, a teljes politikai mezőny „belép” (önként és dalolva) a posztkommunista
maffiaállam rendszerébe (tokostól vonostul) és a bukást követően, hogyan
tovább? Vajon még visszaszerezhető lesz az elvesztett autonómia? Nem, nem az az
illuzórikus, mely még körvonalazódni is alig látszik, hanem az a reális, melyet
– legalábbis az RMDSz – oly féltve épített-ápolt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése