Zászlós farsangtemetés

Zászlós farsangtemetés

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy egy abszurd politikai melodráma önkéntelen részvevői lettünk, hogy a román politikai aréna szimulákrum mindenestől, hiszen minden szándék és terv, az összes törekvés eltérül, kibicsaklik, megfeneklik, illetve perverz hatásokat, végül senki által nem kívánt, szándékolatlan állapotokat teremt. Az általános, minden irányú manipuláció, az aktorok (akik maguk is egyre inkább csak mémek) tehetetlenségét hozta, a forgatókönyvet, - melyet minden bizonnyal Caragiale, vagy inkább Ionesco jegyezhetne - senki sem ismeri, kotta nincs, a zenészek egymás közt elcserélték a hangszereiket és tanácstalanul, össze-vissza, fül után muzsikálnak. De maga a színpad is pulzál, azaz hol összehúzódik, hol kitágul, hol Székelyföldre koncentrál (ma már az egész erdélyi magyarság – meglehet tudtán kívül – székely lett), Székelyföld pedig (über alles) haza a magasban, ugye. Hol Magyarországra is kiterjed, és az egész román politikai mezőnyre, ha nem egyenesen Brüsszelig tart ahhoz, hogy aztán hirtelen, megint csak nagyon beszüküljön és magyar-magyar, román-magyar, magyar-székely, román-székely és még ki tudja milyen, helyi kontextusba sürüsödjön. A politikainak mondott performansz, leginkább persze pankráció, tavaszváró bachanáliákat idéz (uff, de messzire is esik ide Velence!): zászlós álarcosbál világos virradatig, magyarán orrvérzésig. Pödört bajszú székely álnéphősök, eltorzult arccal üvöltő román váteszok, epileptikus rohamok közepette felócsudó funárok és nagyotmondó apró politikusok, percemberkék, akik három napos királysághoz jutottak, napirendet jelölhetnek ki és az álarcosbál kiskirályai lehetnek, néhány tucat óráig, amíg nézettséget, ratinget produkálnak, mosóporos, viagrás és szilikonos implantátumot ígérő reklámklipek köztes idejét kitöltő műsorokban. Eremdéeszes pecsenyéjüket fideszesre váltó és akként sütögető apró lófők vetélkedése nem is annyira mély, mint kiguvadt szemű zöld rrromán nagyarcú senkiháziakkal, ja egy kiterjedt, szabályok nélkül folyó média K1-bunyóban.

Ez biza egy szabványos és tartalmas karneválnak is csak a halovány másolata, és ezt hívják mifelénk politikai életnek. Megkövetem Bahtyint, hogy nevét ebben az összefüggésben említem, de érdemes ideírni, hogy milyen is egy „rendes” karnevál, melynek halovány szimulációja a szemünk előtt zajló zászlós- álarcos farsangtemetés: „…a karneválon maga az élet játszik. – színpad, rivalda, színészek, nézők, vagyis minden sajátosan művészi eszköz nélkül –, s amit eljátszik, az önmagának egy másik, szabad (kötetlen) megvalósulása, saját újjászületése és jobb elvek szerinti megújulása. Az élet valóságos, egyszersmind megújult, eszményi formája is”. Csak ellenpontként idéztem hadd látszodjék, mennyire álságos a mi kis politikai farsangunk ama “reális-eszményi” karneválhoz képest. Néha azon is elgondolkodom, vajon nem az-e a csörgősipkás, a főbolond, aki “rendszert”, azaz értelemezhető, felfogható, megfejthető tartalmat, követhető üzeneteket és viselkedést feltételez a farsangtemetés e tarka világában: vajon nem abszurd feladat az abszurd értelmezése?

Lezárult a zászlós farsangtemetés, a kosztümös, kellékes színjátszma egy menete, a mérleg pedig nem vidám. Ismét sikerült eltakarni, szőnyeg alá seperni a legfontosabb  politikai és társadalmi kérdéseket, melyek ettől még egyáltalán nem múltak el fölöttünk, a farsang szimbolikus eltemetése – mint rendesen – most is böjtbe fordul. A kampány semmire sem vezetett, és minden bizonnyal nem is tanultunk belőle, egyik fél-, vagy a pankráció nézőserege sem. A gongütést követően győztesnek legfennebb csak a román értelmiség és politikai elit egy része tekinthető, akik egy bravúros gesztussal a parlamentbe állíttattják ki a “megyék zászlóit” és ezzel kihúzzák a zászló-botrány méregfogát, mely a tiltástól és a makacs ellenállástól keletkezett. A szimbolikus csata, mint annyiszor sehová sem vezetett, kitöltötte a médiateret, elterelte a figyelmet a régiósítási tervekről, alkalmat adott lojalítások felmutatására, összemosta az össze nem tartozó dolgokat és értelmezhetetlenné tette a közéletet, annak szimbolikáját (mit is keres az úgynevezett székely lobogó magyarországi önkormányzatok homlokzatán, hozzánk csatolták volna azokat? Vajon csak ez az egy szem SZNT-s zászló jelképezheti a székelyeket, meg pláné  a romániai magyarságot? Mitől is sértő ennek vagy egy másiknak a használata a román hatóságok, sőt hiszterizált mezei média-munkások számára? Miközben a pesti szél az országházán lengette “székelyzászlót” odabennt új, kitelepítésre alapozó, nemzetpolitikát hirdetett, nagyarcú székely atyánkfia, észrevettük egyáltalán?, stb.). Ismét több a kérdés, mint amit egy generáció alatt megválaszolhatnánk. A menet tanulsága lehet az is, hogy vannak román értelmiségiek, sőt politikusok is, akik megértették a helyzet abszurd voltát, s alig vannak magyar értelmiségiek és politikusok akik ugyanezt felfogták volna: vajon mi az elmúlt két évtizedben csak divatjamúlt, ordenáré maskarába öltöző, zászlólengető operetthuszárokat neveltünk volna?