Síppal, dobbal, azeri baltával

Síppal, dobbal, azeri baltával

Mai Rádiós jegyzetem 

 http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=68836%3Amagyari-nandor-laszlo-jegyzete&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu

Nagy tétben mernék fogadni, hogy a Szentgyörgyön összegyűlt erdélyi magyar sokadalom többségének nem volt világos, hogy miért is az emelvény, mi végett az összesereglett nép, miért emel szót a cifra és tarka főnökség? S akkor az eseményről így-úgy értesülő „széles közönségről”– nem sikerült élőben mediatizálni a történést, s az utólagos beszámolók is a riporterek, elemzők, stb. vérmérséklete szerint és töredékesre sikeredtek – nem is szólok. A legtöbben csak jöttek találkozni, hiszen ott a helyük, mint búcsúba jár a mérsékelten hívő ember, összegyűlni kicsit beszélgetni, esetleg enni-inni, együtt lenni és megélni az együttlét örömét. Minden esetre, azoknak, akiket én ismerek, és akiknek beszámolóit hallottam, nagyon halovány sejtelmük volt arról, hogy konkrétan mire is a megmozdulás, s miért mostanra időzítve, s milyen konkrét célt követve? Csak azt tudni, mondogatták, hogy valami magyarellenes és igazságtalan ítélet ellen, s mert nem hagyjuk történelmi jussunkat: a templomot meg az iskolát (mert ugye, jaj a Székely Mikónak, ha Szentgyörgy civis város tulajdonába visszakerül?), mert mi kiállunk közösségi jogainkért. Szolidárisak vagyunk a politikai nyomásra, magyarságuk okán elítéltekkel, akármi is legyen a tét, akkor is, ha segít, akkor is, ha nem segít az így kinyilvánított együttérzés a szóban forgó személyeknek és ügynek.

Amúgy persze sérelmeink vannak számosan és követelésünk úgyszintén, csak nehezen fogjuk fel, hogy ugyan ki(k)től kell követelni és főként hogyan? Úgy tűnik, a meggyőződés hibázik, hogy meghallgattatunk, hogy egy fél napos dzsemboritól jobb lesz, hogy lesz termés bőven, s hozzá piac, iskola és bele diák is, meg tudás rengeteg, munkahely, út, híd, „magyar igazság” s jólét, ami belefér.

Az enyhének nem mondható zavart és a még több tanácstalanságot a mindenféle politikai kavarás, a sokféle pecsenyének egyazon lángon való párhuzamos sütögetése okozta, a maszatolás és stratégiai összemosás. Nem volt vita, csak az egymástól független céloknak és követeléseknek, a többszintű és eltérő érdekeknek és ambícióknak együttes bemutatása történt meg. Az egymás mellett elbeszélő fejek monológjainak párhuzamos performanszát láthattuk, egy több rendezős és többszólamú politikai dráma színpadra vitelét. Mert az jött át, hogy igazságtalanság ért a Mikó-ügy kapcsán, első fokon pert vesztett(ek)ünk egy méltatlan és politikai nyomásra született ügyben, s ezért tiltakoznunk kell, mert a Mikó-ügye, végül is, mindannyiunk ügye, mely sanyarú jövőt vetít előre, ezért tiltakoznunk kötelesség. Mutassuk meg, hogy sokan vagyunk, legyünk egymással és az ügy kárvallottjaival szolidárisak és ugyanakkor érezzük át közösségi mivoltunkat, no meg – ahogy néha bekiabálták - „Autonómiát Székelyföldnek!” és „Vesszen Trianon”![1] Halkan kérdem, most már melyiket is, vagy mikor melyiket? Türelmetlenségünkben kicsire nem adunk, az árnyalatok-részletek nem érdekelnek, ha már itt vagyunk, jöhet itt minden kilóra - csak ki ne oltsák egymást a feleselő, sokat markoló, de semmit sem fogó üzenetek. Újra és újra megtörténik az igazság méltóságteljes etnicizálása, (vajon tényleg van „magyar igazság”, melyet csak mi látunk, magyar „agyjárás”, amit csak mi értünk? S ez amolyan „félázsiai”[2] ráció lenne?), a „mi igazságunk” szemben a „mások” igazságával? És persze gőzerővel folyik az igazság átpolitizálása, pontosabban a „helyzet politikai célokra való kiaknázása”: ha nem folyna az ügy kétbalkezes átpolitizálása, minden bizonnyal többre vinnénk. Akkor például az illető képviselők, nem a PPE-hez, illetve annak európai képviseletéhez, hanem magához az EP egészéhez fordultak volna[3]. Ha az igazságtalanság ellen lépünk fel közösen, méghozzá az „igazság napján”, hát miért nem látjuk be, hogy nincs bal és jobboldali, keresztény, konzervatív, szocialista és liberális igazság, vagy mégis?

Szentgyörgy – bizonyos, sőt elsődleges értelemben – mérföldköve az elmúlt két évtized romániai magyar politikájának, ciklusvég. A bemutatásra került színtiszta sérelmi politizálás regresszió egy új politikai táncrend kialakítása helyett, visszaszédelgés a kilencvenes évek kiégett és megrozzant kályhájának sarkához. Ott vagyunk ahonnan jó két évtizede elindultunk, rádöbbenve arra, hogy nem csak jövőképünk nincs, de azt is alig tudjuk merre az előre, hogy újfent „semmink sincs”, csak egyre inkább befele, saját használatra való „kiáltó szavunk”[4] van, az etnikai sérelemtár akol-melege, no meg optimizmusra nem sarkalló, közösségi magányunk. A szentgyörgyi „dráma„, végső soron, egyfajta több szólamban előadott, színpadias őszödi beszéd[5] arról, hogy politikusaink valahol és valahogyan, de minden esetre nagyon elbaltázták. Felelős ugyan nincs, de világos, hogy a politikai „nagy-lájbit” újra kell(ene) gombolni. A jó politikához rációra és kreativitásra, újító kedvre és szellemre van szükség, és szemmel láthatóan ebből van nálunk kevés, ez az, amit régi és új „lófőink”, választott vagy kinevezett elöljáróink módszeresen leépítettek, elsorvasztottak, és marginalizáltak, ha egyenesen nem üldöztek, az átkostól kezdve napjainkig. Fantázia hiányában, most a politikai osztály azt üzeni, vissza a kezdetekhez, a „marginalitás mítoszaihoz”[6], a bálványfaragáshoz, kicsinységünk nagysággá való mitikus átfestéséhez és az eredmény fájdalmas világgá kiáltásához: síppal, dobbal, azeri baltával.

Jó így együtt lenni, főleg, ha miccs, sör és kürtőskalács van az asztalokon. Csakhogy jön az ősz, és jönni készül a tél is, s mint az örökös és megfoghatatlan autonómia[7],  parlamenti képviselet kellene, ha másért nem, hát presztízsből, vagyis többnyire önmagáért, de mindenképpen.

---

[1] Az előbbiről szólva mondta Băsescu (a „székelyek kedvenc elnöke”), hogy autonómiából Székelyföldön annyi van és annyi lesz, mint Călăraşi-megyének, ha az utóbbi jelszó valósulna meg, akkor meg ott tartanánk, mint BAZ-megye tart.

[2] Igazán szólhatna már sok itteni híve közül valaki a Budapesten regnáló „fél-diktátornak”, hogy nagyon nem illő minket „(fél)ázsiainak” mondani, hiszen lassan kerek évszázada tiltakozunk az ellen, hogy bárki is annak nevezzen bennünket. Vagy tüntetést rendezzünk ez ügyben is? Persze, az is meglehet, a baltás gyilkos szabadon bocsátásának afférjával, máris eljutottunk a (fél)ázsiaiságunk záró akkordjához.

[3] Bár az is igaz, hogy a Băsescut oly hatékonyan mentő Reding-asszony az EB igazságügyi biztosa máris megüzente, hogy nincs kompetenciája visszaszolgáltatási ügyekben segíteni.

[4] A nagybányai „új kiáltó szóval” sikeresen lejárattuk az eredeti Kós Károly-félét, azzal, hogy balgán bezárkózó, sőt intoleráns és idegengyűlölő kiáltványt sikerült összehozni, a helyi értelmiségi elit egy részének. Ezt is elbaltázt(ák)uk.

[5] Utalás Gyurcsány Ferenc ex-miniszterelnök elhíresült beszédére, 2006 szeptemberéből, melyben arról beszélt, hogy ő és pártja hazudtak a választóknak, lazán úgy fogalmazott, hogy „elkúrták” az ország (gazdaság)politikáját, és amely végül bukásához vezetett.

[6] Vèlez-Ibanez régebbi, de kifejező terminusa a kisebbségi traumák, a viktimizáció, a védelemre, pártfogásra való szorulás leírására, az erről szóló történeteknek a közös mentalitásban való rögzülésére. Lásd. Vèlez-Ibanez, 1980, „A marginalitás mítoszai”, In: Kultúra és Közösség, 1.

[7] Minél többet gondolkodom azon, hogy mit is jelent az oly sokat hangoztatott autonómia kifejezés, annál inkább rá kell jönnöm, hogy ez egy valódi (poszt)modern politikai szimulákrum, mégpedig a fogalomnak a Baudrillard által kidolgozott eredeti változatában: „Az absztrakció ma már nem hasonlatos térképhez, képmáshoz, tükörhöz vagy fogalomhoz. A szimuláció ma már nem területre, referenciális létezőre, szubsztanciára irányul, hanem egy eredet és realitás nélküli reálisnak a modelleken keresztül történő generációja (kitermelődése). Hiperreális. A térkép előbbre való a területnél — ez a szimulákrum elsőbbsége — ő hozza létre a területet, s ha újraírnánk a mesét, ma a terület foszlányai porladnának szét lassan a térkép felszínén. Nem a térkép a valóságos, hanem az, aminek nyomai itt‑ott láthatók még abban a sivatagban, ami már nem a Birodalomhoz tartozik, hanem hozzánk. Maga a valóság sivataga., lásd. Baudrillard, Jean: A szimulákrum elsőbbsége. In Kiss Attila Attila – Kovács Sándor – Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv. I. kötet. Ictus–JATE Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1996, 161–193.