Románia, a magosban

Románia, a magosban1

Abban semmi új nincs, hogy időnként kommentátorok, vagy politológusok, előhozakodnak azzal, hogy többféle, sőt több Románia létezik, anélkül, hogy megpróbálnák tartalommal is feltölteni azt, hogy valójában mi is a lényege egyik vagy másik “Romániának”. És eznélkül nem érthetjük meg azt sem, hogy hol húzódnak a határvonalak, hogy mi a lényege a jelképes országok elkülönböződésének (différance - Jacques Derrida különös értelmezésében), vagy szociológiai terminusban, egymástól való elidegenedésének. Nem csak elméleti vonatkozásban érdekes ez a kérdés, éppen a “román centenárium” (azért nevezem annak, mert csupán egy sebtében ünneppé nyílvánított évfordulóról van szó, mely csak többé-kevésbé igazodik valós történelemformáló, megtörtént eseményekhez) évében, hanem nagyon is gyakorlati. Hiszen azt is nehéz meghatározni, hogy mi az ami közös, ami összetartja ezt az országot. És most nem a nacionalista ideológia XIX. századi értelmében vett, társadalmi kohéziót termelő jelenségére utalok, hanem a többé-kevésbé összehangolt működésre, az egységes jog- és szabályrendszerre, az egyenlőségre, a szabadságra, és végső soron, társadalmi léptékű egy irányba mozgásra, gondolok.

Érdekes fejlemény, hogy úgymond a “diaszpóra” (többszörösen pontatlan megnevezés) által szervezett tiltakozó megmozdulások kapcsán a sok külső és belső határvonal közül éppen egy politikai és földrajzi értelemben is valódi határ került a viták és csatározások homlokterébe2. A sok egyenlőtlenség, törésvonal és ellenségeskedés térképén egy új szeretni/kiátkozni való “demográfiai kategória” jelent meg3, amit jobb híján román diaszpórának neveznek. Jó okunk van viszont föltételezni, hogy a politikailag itthon is aktív “diaszpóra”, és engedtessék meg egy spekulatív becsű, ez lehet a többség, jelent meg Bukarest utcáin. Ők azok, akik politikai értelemben képviselik mindazt, amit egy modernizálódni vágyó - ennek szinonímája itt és most az európaizálódás, a felzárkózás-pártiság - “feltörekvő”, polgárosodó, (vagy akár hypster), középosztályosodó réteg kíván: modern és fejlődőképes, demokratikus Romániát. És akkor beszéljünk a fő törésvonalról, mely kettőbe szeli Romániát, és amihez képest a többiek csak részlegesen szabdalják szét a jelképes térképet4, és ez egyáltalán nem a diaszpóra átpolitizálásának a kérdése.

A mai Romániának (megegyezés szerint) száz éve volt arra, hogy eldöntse modernizálódni akar (Magyarország sokkal régebb küzd ezzel a képtelen dilemmával!), ami jelen idő szerint (vagyis, legalábbis egyelőre) csatlakozást/fölzárkózást jelent a fejlett politikai nyugathoz, vagy pedig előbbre való a tradíció, ami rendre vagy ortodox fundamentalizmust, XIX. századi nacionalizmust, vagy pedig nacionál-ceausizmust jelent. Egy MODERNizálódó és egy TRADICIONALISTA  Románia vívja, immáron usque száz éve, élet-halál harcát, és ennek a törésvonalnak a mellékszálai, repedései, a regionális különbségek, a város-falu ellentétek, a generációk közötti eltérések, stb. Csatát mindenik fél nyert már, de a háború még mindig nem dölt el, ezért nincs egy - mondjuk úgy - viszonylag egységes “román paradigma” és alakulnak ki rendre az egyik vagy másik oldalon politikai formációk, függetlenül attól, mit is hirdetnek ideológiaként. A modernizációt, úgy mint korrupció-ellenes föllépés, jogállamiság (a nyugati értelemben, ahol az alapelv, hogy mindenki egyenlő a törvény előtt, amit univerzalizmusnak nevezhetünk, Max Weber nyomán!), fölzárkózás, szabad piacgazdaság, intézményi reform, integráció a nyugati politikai rend(etlenség)be, stb., ma az elnök és a körülötte lazán keringő “civilszféra” képviseli a leginkább, és ehhez kapcsolódik a politikailag hangját hallató román diaszpóra5.

Ebben a vonatkozásban érdekes, amit egy jóhiszemű szerző fölvet az erdmagyar-román kettős identitás pozitív kialakításának lehetőségéről:”miért ne lehetnék /.../ büszke arra, akár kétszer is: előszőr, mert magyar vagyok, másodjára meg azért, hogy román?” Ha ugyan tudhatjuk, hogy mit jelent erdmagyarnak lenni - konvencionálisan, neveltetésünk, stb., okán, bár valójában ez az identitás, már önmagában is problémás. Mondjuk többértelmű az “egyszerűbb” anyaországi magyarsághoz képest, igencsak nehéz eltalálni, hogy hogyan, melyik Romániához tartozóként, lehetnénk nyugodt lelkiismerettel románok is? És ez biza reális identitászavart, vagy legalábbis kettős, illetve többes identitásokat eredményez, amit analitikus fogalmakkal le lehet írni, de a politikai főáram ezidőtájt képtelen fölfogni és helyén kezelni, illetve kísérletet sem tesz ennek politikai megfogalmazására.

A rommagyar politika Orbán-imádó, nemcsak érdekből és kényszerből, vazallusi státusából következően, hanem (rossz) ízlése, patriarchális beidegződései, provincializmusa, kishitűsége, stb,. stb, okán is. A politikai mainstream lemondott arról, hogy egy ilyen transzilván-magyar identitást árnyalt és fölvállalható módon definiáljon. Így lett a kezdetben nagy nekigyűrkőzéssel tervezni próbált autonómia-prejektből tartalmatlan autonómiázás, nyilvános politikusi száj, meg gyomoröblögetés. Két évtized után, egy ilyen projekt kidolgozására és képviseletére érdemes értelmiségiek, elvándorolnak, kihalnak, vagy, lassan-lassan kikopnak a közéletből. Múlt hétfőn temettük Egyed Pétert, aki ennek az éthosznak talán leglelkiismeretesebb hordozója volt, kortársaink közül. Sokat tett azért, hogy egy modern erdmagyar identitást “elképzelhessünk”, tartalommal tölthessünk meg, és ez bátor kiállás volt. Jellemző bátoralansággal viszont nem volt - nem lehetett? - elég radikális ahhoz, hogy dominánssá tegye, programatikusan is megfogalmazza és végsőkig kiálljon mellette.

Következésképpen az sem dölt el, legalábbis a rommagyar politikusok gesztusait, cselekedeteit és nem diskurzusait követve, hogy melyik Romániát értik, melyikben bíznak - legalábbis elvontan, mentálisan - például amikor bukaresti intézményekben (mondhatnám téblábolnak) ténykednek; Dragnea és társait támogatják, vagy amikor az ortodox fundamentalistákkal harsognak mizogín és homofób szólamokat; vagy amikor az EU-hoz fordulnak jogorvoslatért és a kormányt átkozzák, hogy ezt rossz néven veszi, stb. Nekünk modern Románia és benne modern rommagyarság kellene6, előszőr projektként, azután pedig valóságként.

------------------------------------------------------

1 Van az a székely vicc, hogy az atyafi földterületet árul, és azzal hírdeti, hogy jókora darab eladó. Aztán a vevő látja, hogy egy 3x5 méteres kis telekről van szó. Mondja is, hogy de jóember, ez a telek keskeny is, meg rövid is, alig zsebkendőnyi. Mire az eladó, az lehet hogy keskeny és az is, hogy rövid, de nézzen fel, hogy milyen magos (kösz, sógor).

2  Az nem lep meg, ha reakciós politikusok gúnynevekkel és mindenféle negatív jelzővel illetik azokat, akik elvándoroltak, vagy külföldön dolgoznak/tanulnak, esetleg féluton vannak a kitelepedés fele, de hogy egy nyugaton élő “politológus” legyen ennek az ásatag álláspontnak a szóvívője, az még mindig meglep. Alina Mungiu -Pippidi, úgy en bloc, külvárosi (mahala) lumpen-diaszpórának mondja a külföldön dolgozó, tanuló, vagy kitelepedett románokat, valamiféle újdonsült pészédista türelmetlenség nevében. Ez még akkor is vérlázító, ha azt föltételezzük, hogy vannak szép számmal így jellemezhető külföldön ücsörgő honfitársaink, akik néha megmutatkoznak a politikai zavargások perifériáján. Az általánosítás a megengedhetetlen, de a fennhéjázó magatartás sem indokolt egy magát “tudósnak” mondó/gondoló személy részéről, semmilyen körülmények között, mintha csak egyfajta előzetes “eszmei” fölmentést kívánt volna nyújtani a későbbi rendfenntartói túlkapásokhoz. Ezt a megközelítést, mint egy neves antropológus elegánsan mondja: “ott kell hagyni ahol van: egy szegény nárcisztikus elkeseredés gyér légkörében”.

3  Jól fejtegeti ugyanaz a Vintila Mihailescu antropológus, hogy “A diaszpóra demográfia és nem ideológia!”, azaz a diaszpórában is több Románia él, még akkor is, ha egyfelől nagyon negatív képet alakított ki róla a domináns politikum, másfelől meg a sajtó.

4  Itt érdemes fölvetni, Baudrillard elhíresült Borges utalását, miszerint a szimulákrum szabályai szerint, a “térkép előbbre való a tájnál” a földrajzi valóságnál, széttöredezettsége, elmosódottsága, azután valódi szétesést okozhat.

5 Nem vitás, ma a civil szféra a “Nyugat”, a csendőrség, és a (a Fidesz itteni fiókpártjainak támogatását élvező), mögötte álló korrupt politikai hatalom a “Kelet”, akárhogyan is igyekeznek Dragnea és társai, az ellenkezőjéről  győzködni a világot.

6 A vissza, azaz Keletre fordult Magyarország, a reakciós Romániába igyekszik beterelni minket, etnonacionalizmussal, idegengyűlölettel, Putyin-Erdogan-Trump imádattal, másszóval illiberális demokráciával, az orbánizmus megannyi kinyilatkoztatásával, itt Dragnea-Tariceanu támogatásával. Ellenállni nem könnyű, de nem is lehetetlen, ma még a létező Románia is nyugatibb az orbáni Magyarországnál, “komp-ország” - úgy tűnik tartósan - Keletre tart, itt meg még legalább nem dölt el az irány.