2016/11/08

P-Day

P-Day

Nagy nap a mai, és nem tudhatjuk biztosan mit hoz, bár nincsenek akkora csodák, hogy Trump megnyerhetné az amerikai elnökválasztást, bizonytalanság viszont van. Hogy más lesz holnaptól az EÁ és a világ politikai térképe az bizonyos, viszont az nem előrelátható, hogy jobb vagy rosszabb lesz ez az AEÁ-nak, s nekünk, mindannyiunknak. Mert ugyan vége a borzasztó, és minden mércével mérve botrányos kampánynak, de a kozmikus méretű szemét, ami a szőnyeg alól kikerült, ott marad eltakarítatlanul, s biza még sokáig fog szennyezni toxikus gázaival.
A kampány egyfelől a „fehér” kisemberek frusztráltságát és az autokrácia iránti kisérteties vágyát hozta felszínre, azokat a nyomorúságokat, melyek legfőképpen egy Kelet-európai perspektívából voltak láthatatlanok, sőt felfoghatatlanok. És mert a „földszintes” és vidéki Amerika – mely ritkán tárgya, vagy témája hollywodi színes szélesvásznúaknak – a tanulatlan és igénytelen proletariátus és/vagy prekariátus alig látható, így hajlamosak vagyunk engedni előítéleteinknek és nem létezőnek tekinteni azt. Márpedig egy ilyen (porbafingós) alacsony röptű Amerika igenis létezik, sőt amennyiben populista és demagóg diskurzusok előhívják, kifejezési eszközhöz, és közvetítő csatornához juttatják, képes hangosan kifejezni önmagát. Az „alsó” Amerika a maga keresetlen (anti pc beszéd) és szuburbánus stílusában, triviális áligazságok hangoztatásával, vagy egyenesen a tények és főként az „igazság” teljes mellőzésével képes radikális diskurzust fölépíteni magának. Az értelmiségellenesség elterjedt divat mindenfele, csak most üvöltve került reflektorfénybe a tengerentúli politikai kampányban, olyan néha már-már atavisztikus ellenállás és pökhendi lenézése dívik a tudásnak, a tanultságnak és különösen a kritikus értelmiségi habitusoknak, ami valóban példátlannak tűnik, hosszú évtizedek óta. Ha száz éven át a kispolgár, a feltörekvő alsó középosztály a tanulásban és a tudásban látta a fölemelkedés esélyét és útvonalát, mára már elfordult ettől a modelltől. A tudásnak és a szakértelemnek (hejj, de sokszor lejáratódott ez utóbbi fogalom, nálunkfele is) nemhogy vonzereje nincs, de egyenesen gyanúsnak és lesajnálandónak tűnik a sokak szemében: a meritokrácia egyre üresebben hangzó szó, abban az Amerikában, mely évszázadon át erre építette kollektív (nemzeti) identitását, az „american dream”-et, az önerejéből és tudásából, vállalkozó szelleméből táplálkozó kisember fölemelkedésének általánosan elterjedt hitét (mítoszát?). Ma a leginkább az amerikai álom leépülése, kiüresedése és populista szólamokkal való behelyettesítése a trendi, legfennebb a infotainment a gondolkodást nem igénylő szappanopera, a sitcom-ok világa ad „új” modellt. És ezt a konzervatív és ultrakonzervatív „körök”, az egyébiránt vaskalapos, minden újításnak ellenállók vállalták föl „ideológiai” szurrogátum gyanánt, szimulákrumként. A büszkén vállalt tudatlanság ma – legalábbis a politikai mezőnyben – erényként tűnik föl, a balgaság dícséretét zengik époszok, az ignorancia teremt álbizalmat, magabiztosságot. Újra láthatóvá vált a tudatlanok túlzott önbizalma, kritikai érzékük hiánya, szemben azokkal, akik számára a tudás éppen azt mutatja meg, hogy még mi mindent nem tudnak, kritikai és főként önkritikai magatartást vonz.
A tudatlanság kultuszának elterjedése, az elit- és értelmiség-ellenesség, mely a tudást, a művészeteket és bölcseletet a szórakoztatás, a hiszékenység és önelégültség, stb. jelenségével helyettesíti be nem új keletű, viszont elterjedtsége és láthatósága mostanra tette politikai témává, illetve változtatta politikai harc eszközévé. Az oktatási rendszer (főleg annak Amerikában ismerős, public school formája, szemben a magas szintű magánoktatási intézményekkel) fajankókat termel, állítják a kutatók/szakértők, úgy is mondhatnánk, „egydimenziós embereket” (Herbert Marcuse), kritikátlan és csupán fogyasztásra, annak eszkalációjára beállított tömegeket gyárt. Másképpen fogalmazva (Erich Fromm-ot támaszként használva) egyre világosabb az amerikai kisemberek számára is, hogy a nagy ígéret nem teljesült, nem teljesülhetett be, hogy a végtelen haladás, a temészet egyre nagyobb mértékű leigázása, a termelés és főként a fogyasztás és az ehhez kapcsolt „tömeges boldogság” termelésének mára látható külső-belső korlátai vannak. És ha, a tudás és technológiai haladás által ígért álom torzóban maradt, hát egyre többen hallgatnak a „szívükre”, az intuíciójukra, "rég bevállt" hitbéli tézisekre és babonákra, sőt a digitális korszak újkeletű összeesküvés-elméleteire, a tények utáni politikai diskurzusokra. A valóság és az igazság cinikus és minden lelkifurdalás meg felelősségérzet nélküli mellőzése, nem is csak „kiváltott reakció”, melyet politikusok oldanak ki, hanem spontán jelenség, melyhez politikusok tudatosan, vagy maguk is csupán megérzések, a siker megszimatolásától hajtva, csatlakoznak, élére állnak az így formálódó hitközösségeknek. A tudatlanságból szerveződő elszektásodás, ha úgy tetszik általános jelenség, XXI. századi szindróma, a hit mindenfele kezdi megelőzni a tudást a „birtoklásvágy az életet”, a kapzsiság a józan meggondolásokat írja fölül. És ez volt jelen, sürített formában az éppen lezárult amerikai elnökválasztási kampányban, ennek törmelékeit és hátrahagyott szemetét kellene eltakarítani a következő elnöknek, és persze ez egyedül nem fog menni, ezért új „amerikai” (és ettől is szélesebb értelemben érvényes) álmot teremteni szükségszerűség, tudásból és emberségből, pragmatizmusból és moralitásból, és ez nagy feladat és férfimunka lesz, ha lesz.
Addig is óvakodnunk kell minden olyan politikai diskurzustól, mely első látásra karikatúrának, vicces emberek céltalan élcelődésének, kocsmai ripacskodásnak tűnik, hiszen az ilyen beszéden keresztül, az ebben rejlő vaskos poénokat kihasználva, száll le a falról az oda föstött ördög, és vegyül el a „magányos tömegben”, mely azután elrejti, eteti és itatja, felnöveszti és magáénak vallja.
Végül szólnom kell a jelöltek személyéről is. Ha Trump, maga a tökéletes pojáca, a süvöltő anakronizmus, hát Hillary is – és mert nőről szólok, hát vegyem olyan esterházysra – „másodlagos frissességű”, míg a jó öreg Bernie Sanders frissessége lehettett volna elsődleges.

2 megjegyzés:

  1. Az felvázolt gondolatsorral alapvetően egyetértek, bár az is méltányolható, hogy a vidék egyszerű embere talán joggal elit- és értelmiségellenes. Nemcsak az Egyesült Államokban, hanem például Magyarországon is (lásd Jobbik felemelkedése). A nebraskai farmer vagy a montanai favágó már régebben is kinyilvánította, hogy a pökhendi, gőgös Washington rájuk sem hederít, semmibe veszi az érdekeiket, mi több, nem is ismeri az életkörülményeiket. A Clinton-kampány pedig főleg a mamutvárosokra összpontosít, mert hogy ott lehet rengeteg szavazatot (s így elektort) aratni.

    VálaszTörlés
  2. Igen, én az értelmiségellenességet, mint széles társadalmi jelenséget, csak megemlítettem, ebben a kontextusban.Valóban az okokat kellene megkeresni, és az elitnek, az értelmiségnek is van ebben szerepe, ez nem lehet vitás.

    VálaszTörlés