A soron következő Kánaán
Lassan megszokjuk, hogy
négyévente jön a Kánaán (a „tejjel-mézzel folyó”), na nem valóságosan, mégcsak
nem is a virtuális térben, hanem az ígérgetésekben, december elején éppen
nyolcadszorra lesz jó, itt és most élni, punktum. És érdemes ilyenkor a
politikai ígérgetések természetéről is elgondolkodni, és nem csak a kolbászból
font kerítésekre, sültgalambokra várva kémlelni plakátokat, hallgatni a csapból
is folyó diskurzusokat, másfelől pedig, a zsíros közbeszerzési mellékes
eljövetelére, meg egyéb szem szájnak kívánatos korrupciós hozadékok reményétől
eltelve eszeveszetten kampánykodni. Egyik oldalon előállítják és agresszíven
kínálják a politikusokat (akár mosóport, vagy tisztítókefét) másik oldalról,
meg vakon – vagy valamiféle kényszerűségből, mert így szoktuk, mert mást nem
tehetünk, vagy mert mások is így tesznek, és hunynak szemet, stb. – hisznek a
manipulációnak, a kampánydiskurzusok mindent megoldani ígérő retorikájának
(mindig akadnak szép számmal akik még hisznek a tisztítókefében). Engedtessék
meg, hogy ma ne konkrét kampányfogásokról, esélylatolgatásról, vagy elemzendő
tartalmakról szóljak (egyéb körülmények között nem vagyok konformista, de hát
kampány van és itt jó jegyzetelőként betartom a közszolgálati Rádió szabályát),
hanem általában (és kissé teoretikusabb perspektívából) a politikai kínálat
nagyrészét kitevő diskurzusok, a politikai kommunikáció kereteinek
megváltozásáról.
Új fogalmakra és diszkurzív
konstrukciókra van szükség ahhoz, hogy a politikai folyamatokat valamelyest is
megérthessük és értelmezhessük. Az előtérbe került igazság utáni politizálás (post-truth politics) kifejezés azt
sugallja, hogy az igazság-hamisság tengelyen nem mérhetők a politikai
kommunikációban elhangzó kijelentések, pontosabban, azt, hogy a két fogalom
egymást nem kizáró jellegű, sőt a diskurzus kiagyalói és képviselői szerint le
kell mondanunk még az igazságvágyunkról („igazságakarás” – volonté de verité)
is, amikor az ilyen diskurzusokat értékeljük/fogyasztjuk. Ez a fejlemény –
véleményem szerint – az ítélőerő, a logika, a köznapi ráció időszakos fenomenológiai
zárójelbe tételét követeli meg, és az igazság/igazságosság viszonylagosságára
alapoz (doktrinális és ideológikus). Hangsúly az időszakosságon van, mert a hagyományos politizálás és politikai
kommunikáció mezején belül, a jelentéseket körülvevő holdudvaron, vagy
jelentés-felhőn belül maradó, eltúlzott, vagy akár hamis kampányígéretek utólag
még korrigálhatók voltak. Hiszen választások után rá lehetett mutatni arra,
hogy a kampánydiskurzusok és a kormányzati programok más-más tartományban
mozognak (ezt gyakran azzal magyarázták, hogy a „megörökölt problémák”
nagyobbak, és mélyebbek, mint a kampányban gondolták – lásd „elmúltnyócévezés”,
vagy tágabb érelemben, a különféleképpen instrumentalizált kommunista örökségre
való szüntelen utalás, a „komcsizás”), ezért nem valósítható meg a választási
program, vagy legalábbis nem maradéktalanul. A játszma szabályai a választók
előtt is ismertek voltak, a szükséges korrekciókat és változtatásokat követően
az új kormány akár az irracionális (de mindenképpen eltúlzott) kampányígéretek
ellenére, ésszerű kormányzásba kezdhetett. Az igazság „tetszetőssé” maszkírozása, a könnyű befogadás szempontjai szerinti, illetve a legalsóbb és
legtudatlanabb rétegek elvárásaihoz való igazítása, a populista poszt-demokrácia
irányába mutat. De ami ezen is túlmegy – és amiben a mai magyar kormányzat élen
jár – t.i. a tények ellenében való politikai ígérgetés és politizálás, az
minőségileg mást jelent. A tények utáni
politizálás (vagy post-facual politics), nem csupán az ideológiai
(doktrinális) alapon felosztott és relativizált igazságokról, a megengedett
mértékű, vagy annak határait átlépő hamisságról szól, hanem a tények ellenében
lép föl. Nincs igazi program, mert szakpolitizálás és szakértelem sincs,
illetve nem is kell, a tényeket kell csak negligálni, kiiktatni a politikai
diskurzusokból és „bármi megtörténhet” jelszóval, mehet a populista/demagóg
szövegelés, a valóságtól való végleges elbúcsúzás, stb. A tények utáni
politizálás nemcsak igazságokat kérdőjelez meg (melyek végső soron
viszonyfogalmak, mert valóságra vonatkozó kijelentések helyességére, megalapozottságára
vonatkozik: az ítélőerő logikai műveleteinek és végső soron az eltérő
racionalitások függvénye), valóságértelmezéseket torzít és bizonyos határokon
belül manipulál, hanem eltekint a valóságtól, önmaga diskurzusának kiépítéséhez
sem a valóságra, sem pedig összefüggő politikai programra nincs szüksége (lásd.
Fidesz program nélküli legutolsó kampánya, vagy a brexit és Trump hasonlóan
progam nélküli diskurzusai), szimbolumokat és vágyálmokat forgalmaz csupán
(hogy mondják ezt a reklámszakmában? Nem megfogható, vagy használati értékkel
bíró árukat, hanem életmódokat, életérzést, álmokat, „a jólét illúzióját”[i],
stb. adják el). A leglényegesebb különbség a két kifejezéssel jelölt politikai
stílus között, hogy az utóbbi már a kormányozhatóságot[ii]
veszélyezteti, ebből a szempontból, mind a brexit, mind az amerikai elnökválasztás,
igencsak jó példa. A tények könnyed és felelősségmentes elfedésének nemcsak
közege a virtuális tér, hanem – a kommentek rangjának megemelésével, az eredeti
és akár alkotó szövegekkel való egyenrangúvá tételével, a hazugságok, ál- és
féligazságok és gátlástalan összeesküvés-elméletek, stb., terjesztésével – egyenesen a digitális világ (a virtuális
diszkurzív valóság) működési mechanizmusainak a(z immanens) „csele”. A tények utáni
politizálás nemcsak a szavazói magatartás előrejelzését teszi nagy mértékben lehetetlenné,
hanem a döntést követően a megválasztott alternatíva „következő lépését”, illetve
az új hatalmi helyzetben előállt mainstream politikai magatartást is megjósolhatatlanná
teszi. A brexit-szavazást
követően sok kilépést sürgető politikus elismerte, hogy a kampányban
„hazudott”, illetve nem a valós statisztikák (tények) alapján alakította ki
jelszavait, kommunikációját, ebből viszont most nem következik, hogy viszonylag
kis módosításokat követően, a
„kormányozhatóság” elve visszaáll. Vagyis a
brexitnek máig nincs programja, vagy legalább forgatókönyve, illetve
menetrendje, a következmények kiszámíthatatlanok. A tények, a statisztikák és a
közpolitikákhoz szükséges tudás térvesztése, a szakértelem és a szakértők
tekintélyét kezdte ki. Ha a politika nem meghatározóan a célracionális
gondolkodásmód, hanem az értékracionális, azaz érzelmi (a szív politikája),
benyomásos alapon, populista szlogeneket hajtogatva működik, a szakértelem
legfennebb reklámfogások és elvtelen kampányok megtervezéséig terjed, ezen túl
már csak zavarná, vagy bonyolítaná a „rendszert”.
A kialakult válsághelyzet – legalábbis
számomra úgy tűnik – két irányba visz: vagy a poszt-demokrácia válik dominánssá a nyugati politikai világban (post-democracy[iii])
vagy az illiberális demokrácia (illiberal
democracy[iv]),
egyik rosszabb a másiknál. Végül mindkettő a liberális demokrácia
intézményeinek kiüresítéséhez, hatalomkoncentrációhoz és autokratikus
vezetéshez, ha nem egyenesen újfajta diktatúrákhoz vezet; EU-ellenes, és egyre
kevésbé látszik, hogy ki(k) állíthatja(ák) meg a folyamatot.
[i] Baudrillard
írja, hogy a fogyasztói kultúra jellemzője, hogy a reklám a tárgyak és jelek
nagyon széleskörű elterjesztésével a jólét illúzióját képes kelteni,
függetlenül a fogyasztásra kínált „termékek” valós tulajdonságaitól és
eltekintve a szükösségtől is, mely nagyon sok embert kizár a fogyasztási
láncból. A mediatizált, fogyasztásra szánt, politikára különösen érvényes
lehet, amit a francia filozófus a reklámról mond, hogy t.i. „a reményt árulja”,
az „önmagát beteljesítő jóslatot”, a fogyasztásban való részvétel illúzióját, a
fantázia-gazdagságot, promózza. (Jean Baudrillard, The Consumer Society: Myths
and Structures, Sage, 1998, 127 p.)
[ii] Foucault a kormányozhatóságnak (governmentalité), vagy az
államraisonnak, három kritériumát határozza meg: az államapparátus intézményeit, melynek célja a népesség igazgatása,
legfőbb tudásformája a politikai gazdaságtan, és legfőbb eszköze a biztonsági
intézkedés; nyugati típusú kormányzási eszközök és tudás kifejlesztését; valamint a folyamatot, és annak
eredményét, mely a kormányzási technikák alkalmazását, adminisztrálást jelent
(Michel Foucault, Fantasztikus könyvtár, 1998, Pallas-Attraktor, Bp. 106-123).
[iii] Colin
Crauch a posztdemokráciákat a liberális (fékek
és ellensúlyok rendszere) és demomratikus elemek szétválásával az előbbieknek a
gazdasági főszereplők és az erős civiltársadalmi szerveződések nyomására való
dominanciájával jellemzi (Colin Crauch 2004, Post-Democracy, Polity Press).
Ebben a terminológiában Barack Obama kormányzását, illetve Hillary Clinton
kampányígéreteit és várható kormányzását lehetne a posztdemokrácia kifejezéssel illetni, Donald
Trump pedig illiberális demokráciát ígér, illetve amit tenni fog az most még megjósolhatatlan.
[iv]
Eredeti értelmében
Zakaria azt
mondja, hogy az illiberális demokráciák legitimitásukat a vékony, csupán formális, “még”
demokratikusnak nevezhető voltukból nyerik, vagyis a formálisan többség által
választott parlamentiségből és az ez alapján kialakított kormányzásból. Arra
hívja fel a figyelmet viszont, hogy az illiberalizmus, a “fékek és ellensúlyok”
rendszerének hiánya, a civil társadalmi kontroll gyengesége, és az autokratikus
vezetési módszerek magát a liberális demokrácia eszméjét kompromittálják. A
volt szovjet tagállamokat és a harmadik-negyedik világbeli formális
demokráciákat sorolja ide (Zakaria Fareed 1997, The Rise of Illiberal
Democracy, in Foreign Affairs, 76/6, 22-43 p.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése