Félelemből népszavazás

Félelemből népszavazás

Azt hiszem, ha Bíbó István élne ma nem csak egy történeti szociálpszichológia (a néplélek alakulásának története érdekelte leginkább) szemszögéből, hanem végre szociológiai értelemben, azaz a kortárs történések vonatkozásában láthatná elemzéseinek, és következményeinek hétköznapi igazságát, legalábbis beigazolódásukat. Tegyük hozzá rögtön, hogy minden bizonnyal nagyon szomorúan látná, jobb szeretné, ha a magyar néplélek, a tömegek lelkiállapota nem követte volna azt a zsákutcás, felemás és vissza-vissza forduló történeti fejlődésvonalat, melyet az elmúlt 25 esztendőben követett, és nem jutott volna ahhoz a küszöbhöz, melyen éppen most áll. Azt hiszem ugyanis, hogy ami az októberre kiírt népszavazást megelőző (előkampány?) hisztéria-keltés és gyűlöletkampányban történik, és minden bizonnyal, az elkövetkező 2 hónapban történni fog, az vegytiszta formájában mutatja meg a magyar lelki alkat torzulásának kortárs történetét. És ami itt és most kibontakozik, az példátlan (újra és újra) annyira magyar, hogy más nyelvre (átvitt értelemben, vagy valós nyelvekre) lefordítani alig is lehetséges.  Példátlan ugyanis, hogy békeidőben – vagy legalábbis külső nagyhatalmi beavatkozás, elnyomás és reális fenyegetettség nélkül – egy gyűlöletkampány ilyen vehemenciával törne ki, és főként, hogy ennyire hatékonyan torzítaná a közvéleményt (talán a két világháború közötti fasiszta propaganda, vagy a negyvenes-ötvenes évek kommunista uszításai járhattak hasonló következményekkel). A fölvetett kvótareferendum előkampánya ugyanis tipikusan történeti zsákutcába vezeti az országot és a nemzetet, olyan kietlen helyre, melyből aligha van gyors visszatérés a világ – amúgy valóban zavaros, bizonytalankodó és ellentmondásos, stb. – sztrádájára, a történelem fősodrához. A magyar glóbusz éppen ellenkező irányba fordul (Adyval szólva, a komp már-már végzetes léket kap a „keleti kikötő” sziklás ormain), mint Európa, rohanvást megyünk a nihilbe, a perifériára, a történelmi zsákutcába (hejj nemzedékek fognak még könnyel, s izzadsággal fáradozni, hogy újra jó irányt vegyen hajónk!), a magunk ásta csapda fogságába.

A migránsoknak (sőt „migráncsoknak” gúnyolt) nevezett muszlim menekültek csak kellékei, pillanatnyi célpontjai, vagy szimulákrumai a gyűlöletnek, ami maga is a neokonzervatív forradalom egy mozzanata csupán. A hívők és fanatikus követők, nem tájékozódni, informálódni, saját véleményt alkotni, hanem mindezek ellenében gyűlölködni akarnak, a gyűlölet tárgya, célpontja pedig mindegy is: behelyettesíthető, mindig az, illetve azok akire/akikre a vezér rámutat. (Ezért történhetett meg, hogy Orbán idézettel lehet bolondot csinálni előítéletes és elvakult követőiből, ahogy azt Ágoston László, egy szellemes fb-használó tette). Azért lehet oly gyorsan dehumanizálni, karikírozni, stb., a menekülteket, mert valójában sohasem hús-vér emberek képzete kapcsolódik a nekivadult követők retináján és agyában azokhoz a nyomorultakhoz, és valós problémáikhoz, ők csupán eszközök arra, hogy mások lojalitásukat (föltétlen követő magatartásukat) felmutathassák, még akkor is, amikor a vezér éppen nem is kéri őket erre. És a dolog (legalábbis kanti értelemben vett) imoralitása éppen itt van jó mélyen elásva, a menekültek csupán behelyettesíthető eszközei, célpontjai, (piréz biodíszletek?) a gyűlölködésnek, alkalomadtán, és  a kampány lecsengésével, minden bizonnyal behelyettesítik majd őket másokra. Így lesz aztán ellenség az egész világ és lesz tökéletes az elszigeteltség, még nagyobb a morális pánik, teljes a félelem és szorongás, a magárahagyatottság és kiszolgáltatottság először hamis (Magyarország és a magyarság egyáltalán nem kiszolgáltatott „Brüsszelnek”, bármit is üzenjenek agyament plakátakon „Brüsszel mi IS vagyunk”!), majd következményként, egyre reálisabb (a referendum maga teszi majd Magyarországot és a magyarságot párianéppé!) érzete. Ma egyre több, nem mellesleg magát kereszténynek valló, kommentelő állítja: a gyűlölet (a minket meghatározó genus proximus) az elsődleges emberi érzés és tulajdonság, és nem a szeretet, a ráció, az együttérzés, stb., stb.: „Gyülölködöm, tehát vagyok”, vagy pontosabban: „Gyűlölködöm, és ettől jó mattyharr vogymuk”!?

Paradox módon a közvetlen „népképviselet” (de egyáltalán nem a népuralom, hiszen a referendum manipuláció, igazi következményei nem a kérdésből, illetve a szavazói döntéstől függenek) intézménye a népszavazás, merőben antidemokratikus gesztussá silányul, önmagának is ellentmondó szimulákrummá. És ezt Bíbóból könnyen le lehet vezetni, hiszen a gyűlölet mögött, annak motivációjaként a félelem áll, az a félelem, mely önmagában antidemokratikus, hiszen ahogy Bíbó sokat idézett mondása üzeni: „A demokrata nem fél”, és demokráciát demokraták nélkül, félelemre építeni képtelenség. Az sem vitás, hogy a mai magyar hatalom és csatolt része, az egyre inkább vele összemosódó szélsőjobboldali párt, leépíteni akarják a demokráciát (maffiállamot, autokráciát, illiberális Magyarországot hírdetnek és következetesen építenek), visszatérni azon az úton, melyen Magyarország egy emberöltő óta jár. Ennek ideológiainak tűnő, de inkonzisztens, üres, populista és demagóg szólamai az etnonacionalista jelszavak, az „új vallás”, (újfajta „ópium, /ugyannanak/ a népnek”), melynek legfőbb papja mondhat bármit és annak az ellenkezőjét is. Hisznek benne, mert hinni akarnak, mert a követők, az alárendeltek, a vazallusmentalitás hajtja őket, az éppen leghangosabb és melldöngetőbb propagandistáit, hamis prófétáit, felelőtlen és haszonleső udvartartását, és le egészen, a falcsul éneklő kommandói kisministránsokig, egyformán.(Úgy tűnik igaza van TGM-nek, a „tábor” fanlankszszerű egyetértése és nem a megosztottság, a véleménykülönbség a nagyobbik veszély, a mai magyar társadalom számára!).

Szavazzuk meg, hogy félünk, és azt is, hogy félni akarunk, mert ez a kollektív szorongás – a „másik”, a sötét, a mindig baljós, és bizalmatlan oldalunkon – valamiféle pervez örömet okoz, elkülönít a világ népeitől, identitást (igaz, negatív identitást) ad, a különlegesség tudatát. Féljünk és gyűlöljünk, hiszen ez – hiú reményeink szerint – kivon mindenféle megmérettetés terepéről, ebben nincs konkurencia, így lehetünk végre valahára valamiben elsők, az atavisztikus és paranoias félelem, már már magyharr, nattyon matyharr attribútum!

Piszkos (és „nattyhon nagy-matyharr”) politikai ősznek nézünk elébe, és amint itthoni rommagyar vezéreink hol kimondva, hol éppen hallgatásukkal jelzik, nem fogjuk tudni kivonni magunkat ebből a piszokból, mely még sokáig ránktapad majd. Ajánlanám, mi határontúli, erdélyi magyarok maradjunk ki  ebből: merjünk magyar szigetnek lenni, a normalitás szigetének.