Zsákutca és rengeteg kérdés

Zsákutca és rengeteg kérdés

Immár van két elnök-jelölt jelöltünk, a nihil közepén, illetve a kisebbségi politizálás homokozójába zárva, mit kezdjünk velük? Van két elnökjelölt-jelöltünk, és mindketten Izsák Balázs és eszelős, akarom mondani eszentés, autonómiázásának megtámogatására készülnek, esztelenül és cinikusan – egyikük máris „kétoldalú tárgyalásokat folytatott” (sic!) az operetthuszárral, a másik még erre sem volt képes, sunyít, mint béka a csalánosban –, talán az értékes utasításokra várnak, felváltva, hol Bukarestből, hol Budapestről, hol meg Sepsiszentgyörgyről. A vezéreknek biztosan van véleményük a zajló dolgokról, legfennebb maguk sem értenek egyet azzal, és végképp nem áll szándékukban megosztani velünk. Pedig, állítólag, mindkét jelölt-jelölt azért indul az elnök-választáson, hogy megmutassa magát, és programját, hogy irányt mutasson, hogy mi mezei halandók is megtudjuk, merre van az előre, mi itt a teendő? Vagy legalábbis felvázolják, hogy mi lenne ha, egyszer végre megmutathatnánk, hogy „hogyan is célozunk mi”, ha elnökünk lenne? A csend és mellébeszélés viszont azt mutatja meg, hogy a rommagyar politika hijával van mindenféle szakmai tudásnak és arra alapozott gyakorlatnak, fejjel a homokban vegetál, vagy még pontosabban arccal a zsákutca végén magasodó falnak rohan, mindenestől. Sem valamiféle összefogott és alkalmazható világképet, sem olyan nyelvezetet, értelmezési keretet nem képes nyújtani, melynek alapján a világ megérthető/megélhető lenne a hétköznapi emberek számára. Sőt napirend kijelölő funkciójáról is lemondott, önmagába roskadt! A néma implózió megtörtént, a közéletet és az arra kiváncsi közönséget képtelen eligazítani, hát még utat mutatni az, ami, a rommagyar politikai mezőny és aktorok helyén tátong; az üres mélység, mélyen hallgat: sem a szélesebb politikai mezőny vagy a kormányzás, sem az elnökválasztások országos tétjei, sem a rommagyar-magyar viszony alakulása, sem a székely-roma feszültségek, sem a gazdasági, kulturális, stb. helyzet kérdései nem kerülnek napirendre, még csak nem is nyilatkoznak róluk megfáradt vezéreink, inkább autonómiázgatnak, tehát vegetálnak! Talán temetni készülnek a valamelyest is önálló rommagyar politikát, mely élt ugyan 25 évet, de mint látszik hiába, az autonómiázás fekete lyuka nyomtalanul eltüntette, vagy legalábbis olyan zsákutcába vezette, melyben se előre, se hátra nincs tovább. Amikor két rommagyar elnök-jelölt is csupán egy harmadik, magát civil társadalmi kezdeményezésnek mondó, szervezet zavaros/tartalmatlan autonómia programját tűzi zászlajára, illetve még azt se, akkor tudható: a rommagyar politikum halott, ezer kilóméteres nyíltvízi úszásra készült, de a parti fövenyen megfulladt. Szilágyi Zsoltnak az EMNx autonómia-tervezeteinek a „román féllel való megvitatása” helyett, eddig csupán bilaterális (sic!) tanácskozásra tellett Izsák Balázzsal. Kelemen Hunor pedig, saját bemutatásra váró autonómia-tervezeteinek hiteltelenítésével kezdett kampányolni, mely tervezetekről kimondta: azoknak nincs realitása, magyarán pótcselekvések.

Abban persze a rossz médiastruktúrából származó újságírói tehetetlenségnek (vagy szakmai ismeretek hiányának, illetve a deprofesszionalizálódásnak) is van szerepe, hogy nem tudható, vajon mit gondolnak vezetőink/hivatásos politikusaink az Orbán-féle illiberális „talán nem is demokráciáról”, melyet volt szíves Tusványosfürdőn prezentálni? Vagy mi is megyünk „illiberálba”, még akkor is, ha ez sajátos viszonyaink közepette, teljességgel kontraproduktív? Megyünk az illiberális demokrácia fele, még akkor is, ha ez teljességgel ellentmond az autonómia-törekvéseknek? És közben észre sem vesszük, hogy a MOGYE-ügy tipikus példája az „illiberális demokrácia” gyakorlatának, magyarán a rosszul értelmezett, fékekkel és ellensúlyokkal, (értsd oktatási Törvénnyel és annak szigorú végrehajtásával!) meg nem támogatott „többség zsarnokságának”? Megoldható-e a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés, a liberális demokrácia ellenes, hagymázas kirohanásokkal, vagy éppen a nyugati közpolitikai gyakorlatokra, a multikulturalizmus elvárásaira és szervezési elveire való hivatkozással léphetnénk előbbre? Elfelejtettük, vagy csak gyávák vagyunk kimondani, hogy a határontúli magyarságnak liberális demokráciára és egyre szorosabb európai integrációra van szüksége, sőt esetenként a többségi elv kompenzálására, még pozitív diszkriminációra is, a kisebbséggel szembeni méltányosság és egyenlő esélyek kialakítása érdekében? Vagy elképzelhető-e a reális autonómia, a liberális demokrácia intézményrendszerén és politikai kultúráján kívül?

És végül, de nem utolsó sorban, vezetők vagy haszonélvezők azok a populista politikusok, akik nem tudnak útmutatással szolgálni egy olyan égető és robbanékony kérdésben, mint a magyarul beszélő, magukat magyarnak/székelynek mondó romákkal való kapcsolat? Vagy már annak is örvendenünk kell, ha politikusaink hallgatnak és nem állnak be a gyűlöletkeltést sugalmazó, illetve nyiltan kimondó uszítók kórusába? A Kézdiszentléleken eszkalálódó, de sokfele parázs alatt ízzó konfliktushelyzetben ugyanis arra lenne szükség, hogy higgadt és szakértelemmel felvértezett vezetők vegyék kézbe a konfliktuskezelést és oldják a feszültséget. Ehhez többek között arra lenne szükség, hogy segítsék egy olyan kezdeményezés megszerveződését – akár a motorosok és a helyi cigányság képviselőiből, együtt a helyhatósággal és a karhatalommal, stb. – amelyik monitorizálná és hitelénél fogva felügyelné/garantálná az eset korrekt és teljes kivizsgálását. Nem önbíráskodásra és további feszültségkeltésre, hanem az esetleges bűnösök felkutatására, és törvényes felelősségre vonására van szükség. Nem struccpolitikusokra és haszonélvezőkre, hanem a közösségek jogos elvárásainak, a biztonság, és a kölcsönös bizalom erősítése, stb. érdekében fellépő vezetők kellenének. A feszültségek legfőbb oka, a közös jövőkép hiánya, a létbizonytalanság és az abból fakadó stressz, ezért nem autonómiázni kellene, hanem olyan jövőtervekkel előállni, a helyi közösség(ek) szintjén is, mely integrálja az egész közösséget. Nem etnikai alapú áthídalhatatlan árkokat kellene ásni, sem többség és kisebbség, sem egyik vagy másik kisebbségi közösség határán, hanem mentalitásokat megváltoztatni, előítéleteket leépíteni, stb. Csakhogy ehhez hiteles vezetőkre lenne szükség, és ilyenek nincsenek a hét határon – ja, bajszos vezéreink lovagolgatni vannak, határt kerülni, és szemellenzővel, kötőféken vezetett loháton, nagy peckesen ki, meg bevonulni. Meddig tűrjük, sőt meddig támogatjuk még?