Elnöknek lenni, vagy nem lenni

Elnöknek lenni, vagy nem lenni

Ha minden igaz, akkor immár 13-ra emelkedett az elnökjelölt-jelöltek száma[i], azzal, hogy Szilágyi Zsolt, EMNP-s alelnök, volt parlamenti képviselő, a Magyarországon EP Fidesz-mandátumot szerzett Tőkés irodavezetője, elnökválasztásokon való részvételi szándékát jelezte. És ezzel egyben meg van az esélye annak, hogy prömierben, két magyar jelölt is versenyezzen, egy esélytelen, de alkalom adtán érdekes párharcot és kampányt ígérő választási eljárás keretében. Kizárt, hogy elnökké válasszák akármelyiküket is, de – mint maguk mondják – legalább megjeleníthetik a rommagyar szavazók „akaratát”, illetve elmondhatják a saját és pártjuk politikai krédóját, ez pedig nem fog elnöki mandátumot hozni, de azért ... király. A rommagyar jelöltek (ha ketten lesznek) tétjei tehát, nem a „fő úton”, az elnökké való választásban, illetve a rommagyar szavazatok értékesülésében jelenik meg (erre most már tényleg semmi esély, ki mit is árulhatna a második fordulót megelőzően, különösen ha – amint nagy valószínűséggel történni fog – a kettejükre leadott összavazatok aránya sem fogja kitenni a rommagyar szavazók arányát, a távolmaradás, illetve a más, rechte esélyesebb, jelöltekre való átszavazások okán), hanem a belső erőviszonyok lemérésében fog jelentkezni. Kettejük párharca, már az alaphangok leütésétől kezdve, egyfajta szimbolikus „posztideológiai”, vagy „ideológiamentes” térben fog zajlani[ii], hiszen ugyanannak, a szavakban jobboldali, konzervatív és keresztény (sic!), populáris pártcsaládnak a tagja az RMDSz, és az EMNP, baloldali, vagy pláne liberális eszmék felvállalásáról (az idei tusványost követően), meg szó sem lehet, egyikük esetében sem. Problémás ez a posztideológiai politikafelfogás, mert az a szükkeblű nézet, miszerint az ideológia torz és leegyszerűsítő, esetleg nem tudományos,  leképeződése a valóságnak, halott lenne, tévútra vezeti a politikai aktorokat, és tartalmatlanná, személyeskedővé, érdektelenné teszi a politikai diskurzusokat, meg magát az így kijelölt politikai  napirendet. Létezhetetlen, hogy érdemi politikai élet fejlődjön ki ideológiák, sőt a jövőre vonatkozó változtatási szándékot és célkitűzésrendszert motiváló, és egyben mozgosító utópiák nélkül. Az ideológia, mint működő rendszer nemcsak a szűken vett politikai tevékenységben játszik központi szerepet, hanem Clifford Geertzel szólva, funkciója ettől jóval szélesebb, önmagában is egy egész „kulturális rendszer”; és bár többnyire, tartalmát tekintve, sablonos válaszokat és reakciókat tartalmaz a társadalmi szerepek közötti sablonos feszültségekre, szimbolikus (cselekvés) voltánál fogva orientáló jellegű is: „Az ideológia funkciója egy autonóm politika/i mezőny/ lehetővé tétele”, mely egyben orientatív, azaz modell jellegű is[iii]. Az ideológia viszont utópiát, utópikus tettet „vezet be”: ennyiben az utópia megvalósult ideológia (és persze az ideológia vége) lenne, ha bekövetkez(het)ne, a legradikálisabb tett, a „világ” és „nem világ” határainak újrarajzolása[iv]. Az ideológiának – lényegét tekintve – nincs is egyes száma, csak többes számban hiteles, hiszen éppen azokat az érdekellentéteket fejezi ki, amelyek a különféle társadalmi osztályok, rétegek, csoportok, stb. között feszülnek. Az oly sokat hangoztatott pusztán verbális (mégpedig egyre egyszólamúbb dallamként, ugyanabból a kottából előadott) „autonómia-diskurzus”, azért nem lehet ideológia, mert kizárólagos. T.i. nem, hogy más fogalomrendszerben előadott, illetve másképpen elképzelt cselekvési program nincs a rommagyar politikai szcénán, de ilyennek a puszta felvetése is eretnekségnek, ha nem egyenesen árulásnak számít, a rosszul strukturált politikai mezőnyben[v]. Az autonómiázás így álideológia, mely nem vezet semmiféle ígéret földjére, megmerevedett toposz: igazi vadászat helyett, agyaggalamb lövészet, „szájkaraté”, a politikai küzdelem szimulákruma. Mindezt a visszájáról mondja el Kelemen Hunor, a szövetség potenciális államelnök-jelöltje, amikor – a politikai kommunikáció szabályait negligálva – azt fejtegeti, hogy az autonómia-tervezetnek, melyet szervezete éppen lanszírozni fog (sőt ezt már egy másik párttal is egyeztetett!) „a jelenlegi alkotmányos keretek között nincs realitása”. Ezzel egyúttal hitelteleníti is kampányának alapüzenetét: autonómiázom mondja, mert muszáj, mert a rommagyar politikai diskurzusok kerete, és rendje ezt kötelezővé teszi. De hinni magam sem hiszek benne, azért csak  gyertek mozgosuljatok és szavazzatok rám, egy amúgy is esélytelen választási eljárás keretében – üzeni a vezér. A felállásból, azért, hogy mindkét jelölt kijelölje és elfoglalja potenciális térfelét a politikai palettán, ettől radikálisabb, értsd még kevésbé megvalósítható, és még hiteltelenebb autonómiázással fog fellépni, minden valószínűség szerint, Szilágyi Zsolt. Ő annál is könnyebben teheti ezt, mert nincs egzisztenciálisan és hatalmi ambíciói által sem hozzákapcsolva a jelenlegi választás rejtett tétjéhez, mint Kelemen. Ez utóbbi politikai létéért küzd, a szó legszorosabb értelmében, ha veszít elveszíti pártelnöki funkcióját (még hamarabb, mint gondolnánk, és az sem világos –  helyzeténél fogva – hol húzódik a határ a politikai siker és a kudarc között?), ha nem vall kudarcot (akármit is jelentsen ez), faramuci helyzetéből következően, legjobb esetben is pusztán megőrizheti azt. A szövetségi elnök sajátmagát szorította sarokba, egyfelől, amikor vélt skizofrén helyzetére való tekintettel lemondott miniszterelnök-helyettesi pozíciójáról, válságot idézve elő, no nem a koalícióban (ahol nem mellesleg zsarolási képessége erősen megcsappant), hanem a szövetségben. Másodszor, amikor nem volt képes kineveztetni saját jelöltjét a kulturális miniszteri és miniszterelnök-helyettesi posztra[vi]. Ezért a szövetség jelöltje számára az elnökválasztás tétje politikai értelemben, élet-halál kérdés, rossz szereplés esetén szinte biztosan elzavarják a szövetség éléről. Ez önmagában nem is lenne gond, hiszen személyes karizma, autoritás hiányában, „gyengekezű” elnökként, eddig silány kötéltáncot járt a belső és külső „ellenséges erők” közé kifeszített vékony kötélen, a tét a szövetség viszonylagos autonómiájának megörzése – és ebben talán hellyel-közzel „jól” teljesített az elnök, és főként a mögötte álló érdekcsoport – illetve a magyar kormánypártoknak való teljes alárendelése, kiszolgáltatása. Az elhibázott autonómiázás (úgy is, mint egy részleges, csupán Székelyföldre koncentráló, és „külső forrásból” jövő tartalmatlan projekt) és inkonzisztens politizálás, a sodródás, valamint a szövetség belső demokrácia-deficitje, stb. addig fokozódott, hogy önálló döntéshozó képessége, ma a Kelemen Hunor kötél-, illetve pávatáncán múlik: drukkolhatunk neki, de kilátásaink finoman fogalmazva sem rózsásak!

---

[i] A puszta bejelentésen túl, még mindeniküknek hátra van egy nem lényegtelen próbatétel, a kétszázezer támogató aláírás összegyűjtése, szűk 6 hét alatt! Meggyőződésem, hogy nem mindenkinek fog sikerülni.

[ii] A harsány „ideológiamentesség ideológiája” dívik nálunk, olyasmi ez, mint a politikamentes politizálás, mely  mindközönségesen nem több, mint contradictio in adjecto, azaz abszurdum: a hiperreálissá tett politikai szcéna szimulákrum jellegének markere.

[iii] Az ideológiáknak pozitív felfogását adja, a neves antropológus, Clifford Geertz, amikor a keletkezésük körülményeiről, és a definíciós vitákról a funkciók elemzésének irányába viszi az ideológiakritikát, feltárva, hogy az ideológiák, mint szükségszerű kulturális rendszerek (is) működnek. (Cl.Geertz, Az értelmezés hatalma, Századvég, Bp. 22-63 pp.).

[iv] Lásd. Karl Mannheim, Ideológia és utópia, Atlantisz, Bp. 1996.

[v] Márpedig ilyen alternatív, sőt horribile dictu, működőképes autonómia-projekt létezett az RMDSz történetében. Ugyanis az 1993-ban elindított reform – az „állam az államban” modell, ha még emlékszünk rá – éppen azokat a buktatókat kerülte volna el, ha el nem szabotálják (ezért felelősségük azóta is van a még köztünk lévő vezéreknek, a fellelősségre vonás pedig igencsak fájdalmas lesz, no nem személyesen számukra, hanem kolletíven fogunk ezért nagy árat fizetni!), amelyeket a jelenlegi „autonómiázás” képtelen megkerülni. Egyfelől intézményes autonómiát ígért, mégpedig a belső liberális demokrácia működtetése (belső választások, a hatalom átörökítésének demokratikus szabályok szerinti megvalósítása) által stabizilált intézményi keretben, úgy, hogy nem csak egy régiót, hanem a teljes rommagyarságot tekintette az autonómia szubjektumának. Másfelől pedig, a többi romániai és magyarországi párttal való „egyenlő közelségtartás” révén külső stabilitást ígért, a mindenkori román és a mindenkori magyar kormányoktól való viszonylagosan független, önálló döntéshozatalt. Ehhez képest a mai autonómiázás jelentős regressziót fejez ki, egyben az értelmiségi holdudvar leépülését, a nyilvános viták, a közös gondolkodás elmaradását, demokrácia-deficitet, regionális ellentétek felélesztését, külső hatalmi gócpontoknak való kényszerű alárendelődést stb., stb., gerjeszt: egyszóval, a minőségi (good governance) vezetés és helyes reprezentáció (correct representation) esélyének potenciális lenullázását képviseli.

[vi] A szövetségi elnök most meg azzal kísérletezik, hogy „viszakuncsorogja magát” a lemondását megelőző pozícióba, delegitimálva előző döntését, inkonzisztensé téve egész politikusi habitusát!