Homo transiticus
Ha teszem azt, kr.u. 2412-ben, azaz a Fukuyama-féle „történelem végétől”
számított, mintegy 4 évszázaddal később még meglesz e sárgolyó, és rajta még
emberek élnek, s közöttük lesz néhány – a történelem, még pontosabban a
történeti antropológia iránt - érdeklődő egyén, ajánlanám nekik a golyóbis e földrajzi
övezetében keresgélni. Egy kis szerencsével ugyanis Székely Ervin[1] könyvének
nyomtatott (vagy esetleg valamilyen digitális tárolón még fennmaradt)
példányára bukkanhatnak és ezzel aztán kezdetét is veheti a homo transiticus iránti lázas kutakodás.
Találó és hasznos lehet ugyanis, ha a feljelentés szövegét – megszabadulva
immár a kortárs kontextustól, attól a találgatás-sorozattól, hogy ki-kicsoda,
vagy hogy én ugyan ki lehetek a mintegy negyven ábrázolt politikus közül, a
politikai osztály erkölcstelensége feletti sopánkodástól – korunk
emberfajtájának jellemzéseként tekintjük. Stílusosan szólva a szereplők a homo transiticusok,
éppen animal politicus voltukban
jelenítik meg a leginkább, korunk emberének eltúlzott és némiképp
leegyszerűsített, mindazonáltal hiteles képét. Ugyanakkor a fő transiticus,
azaz Kacor Benci ön-feljelentése,
korszerűen politikai karriernek nevezett példázata, pontos lenyomatát adhatja
az emberi elbunkosódás kultúrtörténetének, nemcsak a Füzeshalom-Romvár-Grűnstanca háromszögben. Székely minimalista ábrázolásmódja nyilván további és
alapos környezetfeltárást, nemcsak az archeológia, hanem a vele segédtudományok
(úgymint teszem azt morálfilozófia), eszközeinek a bevetését is igényelni
fogja, de eljövendő antropológusaink erőfeszítéseit busásan kárpótolja mindaz,
amit e sajátos hely-, kor- és emberfajtáról megtudhatnak.
Pártok
és titkos szolgálatok
Feltételezett kutatóink, mielőtt az
emberfajta egyénjeinek vizsgálatába kezdenének, bizonyára módszeres és
körültekintő eljárással először a struktúrákat, azaz az intézményi kereteket
próbálják majd rekonstruálni. Kezdjük tehát a pártokkal, azokkal a társadalmi
alakzatokkal, melyek – kr.u. kétezer körül – kezdték el uralni Tranzícia
közéletét, dominálni a nyilvánosságát és
befolyásolni a benne élő emberek mindennapjait, boldogulását, illetve pontosabban
satnyulását. A pártosodás Tranzíciában elterjedt formái egyben a már jelzett
emberi elbunkósodás (hívják még: taplósodásnak, gyökeresedésnek, elhülyülésnek,
elkurvulásnak, tudományosabban mentális leépülésnek is) szinte tökéletes és
intézményesített inkubátorai, a leépülést előidéző és fenntartó rendszerei.
Székely csak néhányat említ közülük, mint: Saját Érdek Pártja, Daliás Árulók
Párja, Mérleg Nyelve Párt, Emberarcú Aktivisták Nosztalgiapártja, Gátlástalan
Diktátor Szolgalelkű Pártja, mindazonáltal akárhány további is elképzelhető,
sőt bizonyosan volt is Tranzíciában. De akárhányról is lett-lévén szó, mindenik
megegyezett abban, hogy a legfőbb cél a Saját Zseb Megtömése (független
forrásokból tudjuk, hogy erre egy különálló, bár a többivel szinte mindenben
hasonlatos apró párt is létrejött, nevének rövidítése, S.Zs.M.P), a mások
kicsinálása, az embereknek gazemberekre és balekokra való felosztása. Jelzett
társadalomban a párttagság és aktivitás az emberré (értsd: gazemberré) válás
alapvető feltétele, aki ebből kimarad és képtelen gátlástalanul, mások
semmibevételével, átgázolva mindenen és mindenkin pártaktivistává lenni, az
biza balek (lúzer) lesz és mint ilyen, kihasználandó, megvetni való alsóbbrendű
lény, afféle Capek-i szalamandra. Kideríthető,
hogy a könyv írásának időpontjában Tranzícia lakóinak usque tíz százaléka jutott a gátlástalanság, demagógia és
köpönyegforgatás azon szintjére, hogy igazi gazembernek (eredeti tranzíciai
nyelven „smecher”-nek) lehessen tekinteni. A többiek így-vagy úgy balekok
(tranzíciaiul „frájer”) voltak, akiket ez előbbiek pimasz hozzáértéssel
kihasználtak. Azt is megtudhatjuk, hogy a gazember-balek arány viszonylag
állandó volt a szerző által ábrázolt időben, a „változás” korában és az azt
követő pár évtízedben. A határok átjárhatóak voltak: mindenki baleknek
születik, de egyesek aztán a gazemberek osztályába emelkednek, néhányan pedig
„visszabalekesednek”. A két osztály belső struktúrája sem homogén, mindenki a
„balek-gazember skála” valamelyik fokozatán helyezkedik el, legalábbis
átmenetileg.
A (párt)rendszer
tehát szelektál, megkeresi magának azokat, akikben megbízhat, akik a talpnyalás
(mondják még seggnyalásnak is, azidőtájt), a meghunyászkodás, és közben a
köpönyegforgató, alkalmat leső Brutuszkodás bajnokai. Őket felemeli, gazdaggá
teszi és kénye-kedvére elbunkósítja. Strukturális értelemben a tranzíciai
pártrendszer a korrupciós hálózatok kialakításának, elterjesztésének,
megerősődésének és fenntartásának erős vára volt, olyan strukturális-intézményi
keret, amely nem csupán eltakarta a társadalom valós hálózatait, hanem egyben
helyettesítte, leváltotta, vagy fölülírta azokat. Összevetve Orwell-el – aki egy másik kor emlékei
között talált meg egy totalitarista társadalmat, amely azért követett
valamiféle célt és a rá jellemző kettős beszéd utalt, legalábbis allegórikusan,
egy meglévő valóságra -, Tranzícia pártosított diskurzusa végképp lemondott
utalásos jellegéről, sőt még a felszínes és bosszantó politikai korrektség
követelményeiről is. A Székely leírta társadalom és a szereplők nyelvezete
éppen hogy szókimondó: a világ talmi, a párt neve a valóság, ez az egyetlen
dolog ami „őszinte”, azaz létező. A (kötelező módon demagóg) nyilvános és a
magánbeszéd más-mást mond, de – amint a pártok megnevezése egyértelművé teszi –
immár mindenki tudja, hogy a magánbeszéd (értsd, magánérdek) az úr.
A
pártok (kontra)szelekciós módszereit, amelyek egyben az elbunkósodás
mechanizmusát, vagy ha úgy tetszik legfőbb technikáját adják, a szerző egy fennmaradt
rongyos oldalon írja le. Ez a lap, az előzetes rácsai mögött tartózkodó Kacor ön-feljelentésének megfelelő része,
frappánsan írja le a mechanizmus lényegét. Szabad legyen hát idéznem: „majd
minden támogató abban reménykedik, hogy egyszer vezető lesz,... Ezt a vezetők
is tudják, és ezért igyekeznek saját maguknál ostobábbakat emelni a
környezetükbe. ... végül ezek közül is sikerül valakinek a kést a vezető hátába
döfni, s ő még butábbakkal cseréli fel a pártelitet. Nézzék meg, hogyan csökken
a pártelnökök intelligenciaszintje és értelmi képessége...” A homo transiticus leépülésének
tökéletesebb mókuskerekéről, ha úgy tetszik a tökéletes 22-es csapdájáról
akarva sem kaphatnának távoli utódaink meggyőzőbb leírást. Kiderül
az is, hogy a pártok mellett létezett a valóság strukturálásának egy
félig-meddig érzékelhető, illetve leginkább közvetett módon megtapasztalható
(láthatatlan fekete kéz, ördögfarka) eleme a „szervek”, a titkosszolgálatok
rendszere.
Mondhatni
Tranzíciában, a jó öreg szekus módszerek a szép új világban is tökéletesen
működtek. Az intrika és a mindent elöntő rágalomhadjáratok, a bizánci-orosz
hagyományok túlélése megkettőzi a pártrendszer manipulatív technikáit, illetve
azzal összefonódva termeli és erősíti a gazemberek hadát. A pártok és „szervek”
együttműködését nemcsak a titkos információcsere – különösen a gazdasági, a
közpénzek lenyúlását célzó business terén virágzó közös rablás – és a rejtett
(kontra)szelekciós hálózatok jelentik, hanem a személyes összefonódások és
átfedések is. A pártvezérek ugyanakkor a szervek emberei is, egyébként nincs
bebocsájtás a gazemberek hadába. A pártbesúgok gyakran hivatásos tisztek
lesznek, a titkosszolgák ugyanakkor pártvezetők, és közben (ál)vállalkozók,
zsarolók és kormánytagok, ami csak tetszik.
Párt(általi)emberek
Összehasonlító tanulmányok sorára és
főként rengeteg adatra és információra lenne szüksége jövőbeni kutatóinknak
ahhoz, hogy a keresett homo transiticus-okat
a saját korukban élő többi emberrel összevetve, sajátosságaikat minden
részletre kitérően, azaz árnyaltan kielemezhessék. Tartok tőle, hogy sem
idejük, sem erőforrásaik, sem motivációjuk nem lesz elég ehhez. Összefoglalnám
ezért ezen emberfaj kialakulásának és jellemének Székely könyvében előadott
sajátosságait.
Először
úgy tűnik, hogy a homo transiticus-ok
nem különböznek más tájak embereitől, hiszen van értelmük, racionális
gondolkodásra képesek, sőt a történet elején még érzelmi intelligenciájukra és
erkölcsi tudatukra utaló jelek is felmerülnek. Kacor egy „belső monológban” szinte visszautasítja soron kívüli
előléptetését, amit besúgásért kínálnak neki cserében, mondván, hogy „nekem van
egy értékrendem”, és ebben „első helyen van a becsület”, de persze sikeresen
elaltatja lelkiismerete hangját. Máskor a magánélete kapcsán adódnak
lelkiismereti problémái, de azokat is sikerül „túlhaladni”, hiszen az
elaljasodásból már nincs számára visszaút homo
sapiens-ből homo transiticus-szá
változik át. Az emberi érzelmek széles skálája beszűkül a homo transiticus szempontjából, pontosabbabn minden más érzelem
eltűnik, csak egy marad, és ez a gyűlölet. Ahogy a valóság a pártok
megnevezésébe sűrűsödik, minden más reziduum, származékos elem, ugyanúgy az
érzelmi skála is a gyűlölet érzésébe tömörítődik: csak ez a valós.
Megjegyzendő még,
hogy a gátlástalan gazemberré válás sebességére volt egy mondás is: ha valaki
több, mint két esztendőt tölt a politikában, automatikusan alkalmatlanná válik
minden más szerepre. Nincs visszaút, legfennebb a végső bukás vethet véget az
elbunkósodás, eltaplósodás jelzett folyamatának.
Tranzícia közéleti
szereplői a minden hájjal megkent gazemberek, akik a balek-gazember skála
legjobboldalibb szélén, azaz a felső tízezerben helyezkednek el. A homo transiticus legtipikusabb
példányai. Ők a rendszer érdekérvényesítő mechanizmusainak tökéletes példányai,
a „sejtetés, hazugság, manipuláció, félrevezetés” mesterei. Ők, akik a
legnagyobb hatékonysággal alkalmazzák a rendszer bevett eljárásait, akik
„eléggé gátlástalanok” ahhoz, hogy a gazemberek kasztjába kerülhessenek, akik a
„tőrbe csalom, leleplezem és kizáratom”, vagy „nyeregből kilövöm” eljárásokat
mesteri szinten művelik.
Így a megvásárolt
nyílvánosságban pöffeszkedő „közéleti személyiségek”, a felfuvalkodott és
öntelt magamutogató gazemberek hada, aki egyidőben „kapzsi, faragatlan,
agresszív, önhitt és műveletlen”. Volt még egy sajátos vonása a tranzíciai
fő-gazemberek viselkedésének. Ezt egy korabeli, a témában járatos, antropológus
úgy összegezte, hogy Tranzíciában, aki korrupt, az nem elégszik meg az
illegálisan felhalmozott gazdagságával, hanem közsszemlére is bocsájtja,
arrogáns módon fitogtatja tisztességtelensége tárgyi bizonyítékait. Míg máshol
a törvénytelenül szerzett vagyonok a háttérben, rejtve maradnak, a korrupciós
hálózatok pedig hétpecsétes titokként rejtőzködnek, addig Tranzíciában
úton-útfélen bemutatják azokat: „a gazemberek, nem is elég tökösek, ha nem
teszik közszemlére gazdagságukat”.
Morálfilozófiai
kitérő és follow up
Senki sem állíthatja, dokumentumokban sem
maradt fenn nyoma annak, hogy Tranzícia őslakói morálfilozófiai kérdésekkel
bíbelődtek volna. Ők az akció, a reflektálatlan cselekvés és a gyűlölet fűtötte
hátbadöfés, művészei voltak. Elitjük, a válogatott gazemberek, azt az
anti-moráfilozófiai nézetet vallották, hogy homlokegyenest Kant tételével
„cselekedj úgy, hogy a balekok mindenkor eszközeid legyenek a saját
hatalomvágyad kiteljesítésében”. Ezek után sejthetik kutatóink, Tranzíciában a
történelem az elbunkósodás, az elhülyülés, stb. mechanizmusai, a reductio ad infinitum, a kiteljesedés és
végső enyészet fele vette útját. Ha a negatív utópiáról szóló könyv századok múlva
előkerül és még lesz aki olvassa, feltárja és megértse, arra utal, hogy
valamilyen éghajlati, geológiai, asztrológiai, stb. hirtelen változás folytán
leállt a jelzett folyamat. De az is lehet, hogy végleg eltűnt a homo transiticus, és kései kutatói, mint
a neandertáliakra – azaz egy az evolúció során mellékvágányra terelődött -
kihalt emberfajra bukkantak rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése