Prioritás-tévesztés

Prioritás-tévesztés

Eddig is tudható volt, hogy az RMDSZ belső demokrácia-deficittel küzd olyannyira, hogy azok a döntéshozó szervek, melyeknek tagjait nagy elővigyázatossággal válogatják ki a klientúra legbensőbb és egyben legfensőbb köreiből: szimulákrumok, látszattestületek. Az elmúlt időszakban csupán arra valók, hogy arra érdemesített yes-manok útóbb szentesítsék a vezérkar döntéseit: a tudomásulvétel „fontos fórumai ezek”, melyek nagyságáról és hatásköréről, késhegyre menő ál-viták folynak kongresszusok és egyéb többnapos dzsemborik keretében. Amolyan posztkomcsi maradványok egyébként, persze, amelyek arra valók, hogy az istenadtával jó alaposan lenyelessük (ha kell fakalánnal lenyomva a torkán) a vezérkar improvizációt, saját érdekének megfellő döntéseit.

            A Markó-érában azért még adtak a látszatra, néha még láthattuk a folyton ásító,  félig alvó, unott arcokat, ahogy „döntenek” és egyöntetűen támogatják a vezér minden szisszenését, aztán ebéd és a jól végzett munka örömével, irány haza...

A főnökváltással a stílus is átalakult, immár nem először tagadja meg sarkallatos kérdések megvitatásának napirendre tűzését az új vezér mondván, majd elér post festum dönteni, illetve a kormányzó párt és Base majd megmondja mi kell nekünk a véleményünk legyen, s nem vitás, hogy mi azután ezt el is fogadjuk, pontosabban fogadtatjuk. Ez történt/történik, a verespataki bánya engedélyeinek kapcsán és ez a helyzet a választások összevonása, majd az AB döntést követően felmerült előrehozása kérdésében is.

Ma már ott tartunk, hogy az RMDSZ-elnök számára a koalíciós egyeztetés (magyarán, hogy Base és a PDL diktálja a döntést, mondja meg tutira a rommagyarok érdekét és véleményét) előbbre való, mint a szövetség álláspontjának kialakítása.

Történik viszont egy újszerű dolog is, a szövetség lejtőre kerülésének biztos markere állt elő, azaz a többszólamúság. A belső (felső) törésvonal látszólag a „régi gárda” és az újonnan választott „fiatal farkasok” csoportja közt húzódik. Kelemen kontra Markó és Borbély a felállás, de nem kétlem, hogy az elnök mögött opportunista képviselők és szenátorok, helyi potentátok sorakoznak fel. Nekük minden nap és minden megszerzett zsíros fizetés, a sokféle kiegészítő és – mondjam ne mondjam - a korrupciós csúszók igen változatos formája, (szó szerint) aranyat ér. A felsővezetői differerendum még talán elsimítható – a manipuláció lényege, hogy a döntésből kizárják a közönséget és a média kontroll alatt legyen – a vezérkar nem először kezd egyeztetni koalíciós „partnerével” (nevetőgörcs nélkül nehéz partnert írni), anélkül, hogy tudhatnánk mi is a véleménye, mi is a saját álláspont, amit a tárgyaláson képvisel. Csak lassan kisebb a szőnyeg, mint az alája gyűrt kupac, a szekrénybe zárt csontvázak tulajdonsága pedig, hogy egyszercsak váratlanul kizúdulnak. Ennek megakadályozására való az „egységes képviselet” (értsd a húsosfazékhoz közeli hely csak a mi klientúránké lehet) álságos hangoztatása: arra való, hogy a beleszólás jogától megfoszszuk a kívülállókat, pontosabban a választóinkat. Markó úgy fejezte ki a vezérek elzárkozását mindenféle megmérettetéstől, atavisztikus viszolygását bármiféle választói kontrolltól, hogy azt mondta: ő „nem híve a választás szabadságának” ettől előbbrevaló az egység. Az idő viszont nem nekik telik...

Ajánlom a vezéreknek (nem mintha  bármiféle hangra még hallgatnának), hogy tárgyalási alapként a választások húsz évre való elnapolásával rukkoljanak elő, tudom demokratikus érzelmüket ez cseppet sem sértené, s miféle csodás eredmény lesz, ha jövő télen mégis választást rendeznek az országban.