"Félelem és reszketés Las Vegasban"

„Félelem és reszketés Las Vegasban”

Haboztam, hogy melyik vegasi történet illik a leginkább ahhoz az abszurd és horror történethez, ami vasárnap este történt[1]. Hiszen mind a kiválóan alakító Nicolas Cage magát halálra ivó szereplője és filmbéli története (Leaving Las Vegas, 1996), mind pedig Hunter S. Thompson „Félelem és reszketés Las Vegasban” – című (1998) önéletrajzi regényét megfilmesítő hoollywoodi produkció, őrült kábszereseinek (sőt, minő kifejezés, politoxikománjainak) története jó bevezető lenne ahhoz, ami történt (nem kétlem, hónapok kérdése és újabb Vegas-témájú produkciót dob a piacra a LA-beli stúdiók valamelyike), szimbolizálhatná a mészárlás hátterét. Ez alkalommal az őrület leszállt a vászonról vagy képernyőről, bár az áldozatok és társaik előszőr nem is hittek a fülüknek, szemüknek, hogy ez most nem film, és nem is tüzijáték, hogy valóban lőnek rájuk, a tragédia képei borzalommal töltik el a fél világot, s kajánkodik a másik fél. A dolog nagyon is komoly és elgondolkoztató.

A terrorista merényletekkel és tömegmészárlással kapcsolatban álhíreket gyártó és forgalmazó médiákat bűnözőknek, a probléma és nem a mediatizálás, és főként nem a lehetséges megoldás, részének kellene tekinteni, akként büntetni. Elképedve nézhettük, ahogy a magyar állami tévé arról „tudosított” a Las Vegas-i mészárlás kapcsán, hogy az elborult merénylő hónapokkal ezelőtt átállt az iszlám vallásra és ehhez kapcsolódik őrült tette. Egyetlen más forrást sem találni, mely ezt a sanda, sőt aljas hipotézist mégcsak meg is említené (a szélsőséges közösségi médiák bejegyzéseit, hadd ne firtassuk), azzal együtt, hogy mint várható volt, a ISIS ezt is magára vállalta, bár semmi köze nem volt/nincs a történtekhez. Mondom, nem arról beszélek, hogy a nekivadult közösségi média, az interneten ücsörgő csőcselék, aki mindig mindenben a szélsőséges hecc híve és elkötelezett közvetítője, viccesnek találja és elhumorizál a tragédia körülményein, csakazértis összehozza a tömegmészárlást a gyülölködés általános tárgyával az iszlámmal, hanem egy hivatalos tévécsatorna ténykedéséről. És néhány óra múlva minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Nem is arra gondolok, ugyan már, hogy valakinek felelősséget is kellene vállalnia a félrevezetésért, a manipulációért – ahol a korrupció bevallottan kormánypolitika, hogy és miért is történhetne ilyesmi –, hanem arra, hogy kiáll valaki a stúdióban és legalább haloványan elnézést kér, bevallva, hogy tévedtek. A dolog akkor is hallatlanul káros lenne, a gyűlöletet tovább táplálták, a bejelentett álhír szubliminálisan is megteszi a maga hatását, ugye-ugye, ha nem a menekültek, hát akkor is csak az iszlamisták követnek/követhetnek el csupán ilyen gaztettet, a médiamerénylet tehát megtörtént. Ha valaki azt gondolná, hogy a vegasi tömegmészárlás és elkövetőjének „magyarországi magyarra való ilyetén lefordítása”, „megmagyarázása” mellékszál lenne, biztosíthatom, hogy egyáltalán nem az. A kollektív emlékezet – természeténél fogva, ahogy majd összesűríti és leegyszerűsíti, valamint memorizálja ezt a rémtettet is – ezt a nem létező nexust fogja érvényes magyarázatként, a gyűlöletkampányok „magától értetődő” vörösszálára felfűzni: „nekünk így monta a tévé, így tuggyuk”.

Rátérve a tragikus eseményre, függetlenül attól, hogy hogyan mediatizálják, miféle pletykák és álhíreknek ad alkalmat, elsősorban egy nagyon is aktuális és súlyos politikai kérdéshez, a fegyvertartási szabályozásokhoz kapcsolható, ami egy gazdasági érdekekeből megszállt és fogvatartott téma, amelyel nem tud mit kezdeni sem a teljes amerikai, sem, és különösképpen a demokrata/liberális politika[2]. T.i. őrültek és ámokfutók, instabil és elborult emberek – mindegy is milyen okból azok – szép számmal vannak másfele is, viszont a tömegmészárlás bajnoka az USA, és ez tagadhatatlanul, ha úgy tetszik szociológiailag, vagy a statisztikák által igazoltan[3], összefügg a fegyverviselés hagyományosan és jelenleg is megengedő szabályozásával. A fegyverviselés joga – az Alkotmány 2-ik módosításának megfelelő cikkelye – 1791-ből datál, azaz egy olyan korból, amikor a kiterjedt, és nyugati felén alig belakott, összefüggő adminisztrációval sem rendelkező állam hozott, hogy polgárai megvédhessék magukat, családjukat és vagyonukat, még a legelszigeteltebb településeken is, minden betüjében elévült. Ami helyesnek tűnt a XVIII. sz.-i viszonyokra igencsak visszájára sül el (hogy stílusosan mondjam) a XXI. sz-ra, a fegyvergyárak lobbija[4] viszont, megakadályozza a szigorítást. Sőt, mivel az eredeti szabályozás nem volt egyértelmű, egy 2008-as Legfelsőbb Bíróság-i határozat mondja ki a jogot kézifegyver birtoklásáról és viseléséről, amivel szép számban élnek is az állampolgárok[5].  

Most sokan azt mondhatják, hogy ez a kérdés tipikusan amerikai és mi közünk hozzá?, de hát hogyne lenne közünk?, és nemcsak azért mert sokan követendőnek és kívánatosnak tartják azt a konzervatív politikai álláspontot, mely tradícióra hivatkozva akadályozza meg a fegyverbirtoklás/viselés szigorítását és ellenőrzését. De, azért is mert itt – szinte élő egyenesben – a lehető legrosszabb példa játszódott/ik le. A médiák közvetítette borzalom képei nem arra ösztönöznek sokakat – nem is biztos, hogy a többségben ezt váltják ki –, hogy elszörnyűlködjenek, hogy a szigorítást helyeseljék, hogy elképzeljék a félelmet és átéljék ártatlan emberek halálát, vagy súlyos sérülését. Hanem a gyűlölködés nevében, anti-amerikanistaként (mint ahogy a terrorszervezetek most magukra vállalják a mészárlást), tapsikolnak és kaján módon kommentálják, mondván: úgy kell az amcsiknak.

Márpedig ha kivész a szolidarítás, az együttérzés emberi érzéke, és a mások szenvedését nemcsak távolságtartó módon, hanem közömbösen tekintjük, előgyártott összeesküvés elméletek megerősítésére, a gyűlölet további szítására, magunk alatt vágjuk. Ha nincsenek könnyeink az ártatlan halottakat elsíratni, és erős akaratunk a terror és horror megakadályozására, a világ bármely pontján is történne a vérengzés, emberségünkből vetkőzünk ki, a humanizmus veszít, az összemberi szolidarítás. Aki a gyilkosokkal tart az az emberiség immunrendszerét gyengíti, mindenkiét: a terror és tömeges gyilkosságok globális problémák. Nemcsak azért mert bármelyikünkkel megeshetik, hogy rosszkor, rossz helyen vagyunk, hanem, mert a félelem általános szétterjedése, az embertelenség térnyerése, antropológiai alapjainkat kezdi ki, eleljasít.

---

[1] Sok hiteles kép, hang és írott beszámoló van a sajnálatos eseményről, itt az amerikai tömegmészárlások történetéhez is elvisz egy link: http://nypost.com/2017/10/02/las-vegas-massacre-death-toll-increases/

[2] Nem mellesleg a jelenlegi amerikai elnök a fegyverlobbi fő szószólója

[3] Obama elnök mondta, még 2012-ben, a fegyverbirtoklási és viselési szabályozás megszigorítása mellett érvelve: Here are the stats: Per population, we kill each other with guns at a rate 297x more than Japan, 49x more than France, 33x more than Israel.

[4] A tőzsde máris beárazta a tömegmészárlás várható hatását, nőtt a fegyvergyárak részvényeinek ára: http://hvg.hu/gazdasag/20171002_A_tozsde_bearazta_a_Las_Vegasi_terrort_megugrott_a_fegyvergyartok_reszvenyeinek_arfolyama

[5] Hihető becslések szerint mintegy 270 millió lőfegyver van magánkézen az államokban, vagyis tízből kilenc polgárnak van lőfegyvere, ha egyenletesen szétosztjuk e horribilis számot. Persze, a valóságban csak kevesen birtokolnak lőfegyvert (úgy minden harmadik polgár), akinek van, annak viszont több is van, illetve rengetegen illegálisan tartanak ilyesmit.

A szövetség vége

A szövetség vége

Tudható volt, hogy az RMDSz – amit a magam részéről többet nem vagyok hajlandó sem demokratikusnak, sem szövetségnek nevezni, valójában a Fidesz itteni kirendelt fiókszervezete, amit érdemes akként tekinteni – titkon, a háttérben, a jelenlegi magyar kormánynak kampányol, amikor pénzért segíti a választási regisztrációt és irodákat működtet ezért, szerteszét. A nyílt elköteleződést, a magam részéről, későbbre, a tényleges választási kampány elkezdését követően, mondjuk a jövő tavasszal vártam. De az persze mellékes, hogy én mit gondolok arról, hogy a székleyföldi kiskirályokat követően, Kelemen Hunor is kampányolni kezd a Fidesz-KDNP mellett. Viszont ez az el- és leköteleződés sérti, a még meg nem változtatott fiókszervezet, Programját[1] és Alapszabályzatát[2], mellőz mindenféle pluralizmust, konzultációt, vitát és testületi döntést: az ÖNKÉNY (igen, így nevezik a politikai vezérek egyéni ízlés szerint meghozott határozatait) cinikus kifejeződése. És ez az önkényes politikai aktus, a teljes rommagyarság képviseletében kimondott el- és leköteleződés, még akkor is rendkívüli felelősséggel jár, csorbítja és torzítja az itteni magyarság pluralizmushoz, saját véleményéhez, sőt szervezeti önállóságához való jogát, ha ezt a legtöbb polgár nem veszi észre (egyelőre), ha a manipuláció és a megtévesztő nemzeti-populista propaganda ezt el is takarja. A mindannyiunk nevében beszélő elnök (ráadásul a másik 2 párt nem különb magatartásával együtt) valójában az ÖNÁLLÓ rommagyar politizálás végét és a romániai magyar társadalom – úgy, ahogy létezett, vagy alakulgató – PLURALIZMUSának, látszat-demokratikus berendezkedésének, végét is bejelentette, mondom, mégha észre sem veszi, a végletesen elfogult és kiszolgáltatott, nagyközönség.  A rommagyar politikai szervezetnek alárendelése és kiszolgáltatása (egyre nyilvánvalóbban a láthatatlan támogatások, az egyesek klienteláris érdekeinek megfelelően, stb.) a pillanatnyi magyar kormánypártoknak, látszat szerint egy generációval veti vissza a rommagyar politikai társadalom történetét. Valójában pedig a harmincas évekbe utaztat vissza, és minden egyes ptoblémánk fölvetését is a magyar-román kormányok közötti szembenállás és egyezkedés problémájává teszi, fölszámolja még azt a halk szavunkat is, melyet eddig hallathattunk[3]. Kelemen Hunor gesztusával – átérzi vagy sem, tudatában van ennek, vagy csak nem bírja a nyomást, a zsarolást, mely Budapestről fokozatosan telepedett a fiókszervezet vezetésére – a rommagyar politikai élet DECENTRÁLÁSÁT követte el. Egy tőlünk alig függő politikai mezőnybe a román-magyar csatározások színterére helyezte át, és ezzel lényegében fölszámolta, a rommagyar politizálás szcénáját, feladta mindenféle önállóságát. Nagy ár, nagyon nagy ár az utóbbi időben átláthatatlan és személyes kapcsolatokon, sokszor magánzsebekbe folydogáló pénzekért, az itteni klientúra felhízlalásáért, de még a választási kampányban kapott segítségért is, mint ahogyan arra az elnök először tett utalást[4].

Eddig csak a formai kifogásokról szóltam a Fidesz itteni képviselőinek viselt dolgai kapcsán, de nem kevésbé fontos, és ugyanakkor súlyos a politikai vonatkozás is. Az elnökúr azt mondja, hogy politikai affinitás okán kell a jelenlegi magyar kormánypártokat, szavazataikkal is támogassák a rommagyar polgárok, mint ahogy ő maga és a vezérkar teszi egy ideje. Csakhogy nincs a mai magyar politikának, olyan lényeges vonatkozása, a NER-nek olyan megnyilványulása, amely kisebbségi helyzetünkben elvszerű, támogatható és hatékony politikai stratégiát, legalább felvillanthatna. Nincs olyan elemző – de a rendszer hívei is nyíltan vállalják ezt – aki ne látná (elhallgatni elhallgatják itteni kiszolgáltatott értelmiségeink, de ezt máshol fejtem ki), hogy  sem az illiberális demokrácia, (a putyini-erdogáni modell), sem a korlátozott jogállam (a fékek és ellensúlyok leépítése) sem a mindenféle kisebbségekkel (és menekültekkel) szembeni intolerancia, sem az EU-ellenesség, az etno-nacionalista (homogén nemzetállamot erőltető) és populista (valójában alt-right) propaganda, a korrupció állampolitikává változtatása (hosszan sorolhatnám a NER politikai krédójának további összetevőit), stb., NEM SZOLGÁLHATJA KISEBBSÉGI ÉRDEKEINKET. A mai magyar kormányzat politikai filozófiája NEM LEFORDÍTHATÓ és NEM KÖVETHETŐ kisebbségi helyzetben, hiszen a NER minden egyes megnyílvánulása azonmód és visszakézből ELLENÜNK FORDÍTHATÓ. Aki illiberális demokráciát, EU-ellenes politikát, etno-nacionalista, homogén nemzetállamot, és nemzeti korrupciót akar, az ugyanakkor HITELTELEN, amikor az EU-hoz fordul, amikor az egyetemes emberi jogok nevében kér/követel kisebbségi jogokat és toleranciát, amikor a demokratikus jogokra, a jogállamiságra apellál. Az ilyen kettős beszédre épülő (kétkulacsos, hinta-) politika vesztésre van ítélve, nem tartható, sőt veszélyezteti azokat az eredményeket is, amelyeket az elmúlt 25 esztendőben, nagy nehezen, sikerült elérni. Különös, nagyon különös, és saját eddigi politikájuk hitelét, sőt emberi integritásukat is megkérdőjelezi azoknak, akik az eddigi politikát vitték[5], és akik most hallgatnak akkor, amikor látják: nem a román nacionalizmus, és végképp nem az EU, hanem a MAI MAGYAR KORMÁNY POLITIKÁJA és annak kritikátlan importja VISZI CSŐDBE, a kisebbségi politizálást, teszi hiteltelenné mindazt, amiben eddig hittünk, nullázza le azt a politikai vonalvezetést, amit követtek/követtünk.

AKI A KISEBBSÉGI POLITIZÁLÁS ÖNÁLLÓSÁGÁNAK A LEHETŐSÉGÉT IS FÖLADJA, AZ A ROMAGYAR TÁRSADALOM LÉTÉT TESZI KOCKÁRA, csak ahogy mondani szokás, NOT IN MY NAME!

---

[1] A fiókszervezet eddigi Programjának Preambuluma azt mondja: “A Szövetség tiszteletben tartja a politikai sokszínűség elvét. Az RMDSZ-en belüli platformok, ideológiai és politikai csoportok, műhelyek programjukban és tevékenységükben fejezik ki a romáiai Magyar társadalom tagolódását és sokféleségét.”

[2] A fiókszervezet még nem módosított Alapszabályzatának tizedik cikkelye kimondja: “A Szövetség a romániai magyar nemzeti közösség érdekvédelmi, közképviseleti és érdekegyeztető

társulása, amely a nemzeti identitás védelme, megőrzése és fejlesztése, a gazdasági-szociális

esélyegyenlőség kivívása, a szülőföldön maradás érdekében elősegíti a közösség önszerveződését, az

anyagi és szellemi létfeltételek javítását, tevékenységét a demokrácia és a pluralizmus jegyében fejti

ki.”

[3] A részletes elemzés és kifejtés helyett csak két momentumra utalnék itt. Az “autonómiázás” hevességéből ítélve – emlékszünk még, mekkora mozgosítás, ki-, meg felvonulások, patetikus-romantikus speechek hangzottgak el az “ügyért”, melyet az RMDSz is dagasztott? – a közösség legszentebb óhaját fejezte volna ki, melyet egyetlen pesti beintésre hagytak abba, tettek ad acta, vezéreink. Az eset világosan mutatja, egyfelől, hogy az autonómiázás pusztán polkommunikációs fogás volt. Másfelől meg azt, ahogyan az önállóság, az annyit hangoztatott autonómia halovány jelével sem rendelkeznek a hangadók (büszke autonomisták ők, Kököstől egészen Szilikatalinig, a Dél-tiroli síoktatóktól Hargita-fürdőig, Lol!), ők maguk és programjuk, sőt szervezetük is kiszolgáltatott, bábuk, akiket a jelenleg regnáló budapesti hatalom és annak feje mozgat. Azután, időben közelebb, érdemes felfigyelni arra, ahogyan a vásárhelyi katolikus gimnázium ügye, román-magyar, azaz nemzetközi dimenziót kapott, hiszen ezután ez lesz a modell. A kiszolgáltatott fiókszervezet via Budapest fogja intézni ügyeinket, minden apró cseprő problémánk a román-magyar kormányok közötti zsarolás, és esetleges alku, napirendjére kerül (és aztán ott is vérzik el. Ez még akkor is így lesz, ha a Dragnea and Co mai politikai célkitűzései NER-kompatibilisnek tűnnek, elmúlik ez rögvest egy kis nacionalista uszításra, meg elvszerűen ma is védhetetlen, magunk ellen való).

[4] Mellesleg, először hallhatott a rommagyar szavazópolgár arról is, hogy „kedvenc” politikai pártja tartozik a magyar kormánypártoknak, politikai/választási segítségért, hogy háta mögött, megkérdezése nélkül, az előljárók „hitelt vettek föl”, aminek jövőben esedékes a törlesztése (a kamatról most sem szólt elnök úr):”A barátok egymásra számítanak: mi is segítséget kaptunk és segítséget nyújtunk”. És akkor az esetleges választási segítség következményeiről még nem is szólunk, ami máris a határontúliakkal szembeni egyre akutabb ellenszenvben jelenik meg, a magyar társadalom többségének (igen, jól mondom többségének!, nem fideszes, ha úgy jobban tetszik) vélekedésében. Tökéletes csapdába sikerült besétálnia a fiókszervezetnek, mert komoly gond lesz, ha “miattunk” jön össze az újabb kétharmad, hosszú időre népszerűtlenné tesz a fideszeseken kívül, aminek politikai következményeivel számolnunk kell(ene). De probléma lesz az is, ha minden mozgosítás ellenére, kevés rommagyar kettős állampolgár fog átszavazni, nem lennék a Kelemenék helyében, ha ez bekövetkezik, mert kedvenc vezérüknél bosszúállóbb politikust nem ismerek, és akkor?

[5] Jó szívvel sorolnám a kivételeket, de Markó Béla fél szájjal elmondott, hogy finoman szóljak esszéisztikus/eufemisztikus szavain, nyomokban kritikai észrevételein kívül, senki ki nem áll a porondra, hogy elmondja: eddigi politikánk szembeköpése és lenullázása ami folyik, és amihez immár nyíltan csatlakozott az itteni volt szövetség, a fiókszervezet. Lehet a fejeket a homokba rejteni, a felelősség természete, hogy előbb utóbb utolér, a történelmi emlékezet, nemcsak nem felejt, de kíméletlen ítélőszék is, mégha a mostani emlékezetpolitika torz és manipulatív voltában el is rejt(het)i a lényeget.

Pénz és/vagy politika

Pénz és/vagy politika

Képmutatás és megtévesztés azt hangoztatni, hogy a politikától átitatott elosztórendszerek, értsd a költségvetést visszaosztó, felügyelő, azt számonkérő intézmények, az állam semleges, minden szegletében szakszerű és racionális, sőt politikai befolyástól mentes, akárhol a világon. Nevezhetjük lobbinak – szebb, mint részrehajlást, klientelizmust mondani –, vagy kiálthatunk folyton korrupciót minden egyes apró ügyletnél, ahol látszik, hogy a kedvezményezettek, illetve haszonélvezők, a kivitelezők, vagy más módon érintettek köre befolyásos politikusok körével esik egybe, a jelenség mindenfele létezik. A dolognak viszont, egyfelől erős korlátot kell szabjon a törvényesség, az intézményes működés átláthatósága, az egymástól független hatalmi ágak közül többek között az oknyomozó média ténykedése, stb. Másfelől a józan ész, a tisztesség, a morális meggondolások, mely – minden ellenkező hireszteléssel szemben – a politikában is érvényes, mégha ehhez a választók kontrollja, a politikai ingamozgás fenyegetése is szükséges.

A kormányzati és egyéb politikai intézmények működésével kapcsolatban minősített farizeizmus lenne százszázalékig elvárni, hogy azok, és persze a politikusok, legyenek például mindenestől semlegesek támogatások odaítélésekor, hogy csakis stratégiai tervezés, és fokozatos, ellenőrzött és átlátszó módon osztogassanak (/fosztogassanak), amikor azt tehetik. Ezekben az ügyletekben viszont, hogy konyhanyelven mondjam és eltekintsek példának okáért a svájci határőrség lényeges kivételétől, a méret számít. A kis előnyök és juttatások esetén a közvélemény elnézi, sőt „emberek vagyunk” alapon mindenkor föltételezi is, a valamilyen szintű részrehajlást, (antropológiai jellemvonásokat nehéz fölülírni) a rokoni kapcsolatok „hasznát” (igen, a nepotizmust, még akkor is, ha valaki – mint kedves bumfordi agrárminiszterünk teszi – a lányát alkalmazza, amiről fogadni mernék, hogy egy közvélemény-kutatás simán kimutatná, hogy nem érzik összeférhetetlenségnek a népek, azok többsége) és a lojalitás jutalmazását. Végtére is a politikai formációk kormányra kerülve saját programjaikat kell megvalósítsák, ezért ha nem is a személyekhez kötődő, de a programok iránti lojalitás elvárható a kivitelezőktől, és a támogatók valamilyen szintű jutalmazása is. Más kérdés, hogy a román politikai rendszerben, a pártoknak csakis ez, azaz a közigazgatási funkciók szétosztása és a zsákmányszerző politika honosult meg, ez a legállandóbb vonása a politikai mezőnynek, ezért nem számítanak az ideológiák csupán a kormány/ellenzék törésvonal strukturálja a mezőnyt.

És ezért egészen más a jelenlegi magyarországi politika, ahol egyetlen hatalmi központból, lassan-lassan egyetlen személy dönt országos és hosszútávú, valamint a határontúli támogatások szétosztásáról, ahol a lojalitás személyes alapú, alattvalót követel és teremt. (A redszer jellegét – túl a megfigyelhető és átlátható ügyleteken, ami nem jelenti, hogy látni is akarja a többség azt, ami szemet szúr: ugyan ki gondolhatná komolyan, hogy a Mészáros gazdagodása vállalkozói tehetségének köszönhető, és a csúti kisvasút gazdaságos? – a vezér példaképei, Putyin, Erdogan,stb., mutatják meg.) Márpedig az a helyzet, hogy az egyébként hellyel-közzel és hangfogóval (melyet Szili Katalin mesterien fogadtatott el a legvéresszájúbbakkal is, ezt egyszer még tanítani illene, és a képmutatást is, amivel vezéreink élnek az ügyben is) még mindig autonómiázó, függetlenségükre oly büszke, előljáróink (régió, párt és személytől függetlenül, nagy tisztelet az igen apró kivételeknek), aprópénzért is szó nélkül hajlandók Orbán kövét fújni, vitorláit dagasztani, alamizsnáját elfogadni. (Egyszer majd lelepleződik a „lojalítás-verseny is, amiért ezt megéri, az a cinizmus, ahogyan nagy ájtatoskodva gazdagodnak és klientúrát építenek nemcsak az itteni potentátok, hanem a magyarországi kormánytagok is köz- és európai, illetve ki tudja milyen pénzeken, nagyot fognak csodálkozni főként azok, akik ma is pontosan tudják, mi és hogyan történik ezen a területen.) Ha a „benyaló lojalitás” közhasznot szolgál, és ismerek ilyen ügyleteket is (no nem sportakadémiákra meg politikusok fényezésére fordított protokollpénzekre gondolok), akkor, és bizonyos korlátok között akár elfogadható is lehet(ne) a dolog. Csakhogy esetünkben és általában a határontúli területekre irányuló támogatásoknak semmiféle rendszere és még kevésbé kontrollja nem alakult ki, pontosabban le lett építve, ami eddig – úgy ahogy, de mégiscsak – működött. Felsorolni sem érdemes (többek között itt és itt olvashatunk róla) azokat az ügyleteket, amelyek esetében sem semmiféle tervezés, sem semmiféle kontroll, (egy-két oldalas pályázattal nyernek el, és ugyanilyen beszémolóval szoktak elszámolni tetemes összegeket) nem működik.

És még ezt sem gondolom a legnagyobb problémának, a feltétlen lojalitásért osztott pénzek csak a jéghegy csúcsa, esetenként megkárosítja különösen a magyar adófizetőket (ha nekik így tetszik, hát rajta, mondhatnánk cinikusan, pedig nagyon is rontja elsősorban az imidzsünket, azután a hitelünket, a hozzánk átfolyó obskurus és hektikus, rendszertelen és klienteláris alapon működő támogatások ügye! Ráadásul viszonyulni hozzá, megindokolni a támogatásokat,  egyáltalán nem könnyű. Még akkor sem, ha nem is itt, hanem Magyarországon költik az erdélyiekhez/székelyekhez köthető támogatásokat, mint az a szászjenő-féle fantomintézet és újabban a orbánjánosdénes-féle „íróakadémia” – milyen gyakoriak lettek a szovjet mintára, sőt annál is önkényesebben létrehozott mindenféle akadémiák, nemde? – esetei mutatják.), de messze nem annyira veszélyes, mint egyéb vonzatai. Nevezetesen ettől károsabb először is a megkövetelt EU-ellenességben megnyilvánuló, magyar etno-nacionalista politikához való lojalitás, ami homlokegyenest ellentmond a határontúli kisebbségek eddigi politikai filozófiájának, stratégiájának. Ez olyanfajta sunyításhoz, kettős beszédhez vezet az itteni politikában ami, minden valószínűség szerint, és előbb utóbb, szét fogja zúzni annak kereteit. Nem lehet hatékonyan, illetve hitelesen fellépni kisebbségi jogaink európai védelme mellett, ha közben el kell hallgatni, hogy a magyar kormány (ezt Kövér éppen itt Erdélyben tette világossá) etno-nacionalista, homogén nemzetállamot követel, szemben Európával. De ennek a megkövetelt feltétlen lojalitásnak a káros és értelmezhetetlen következménye az is, ami az „azeri pénzmosoda” címen elhíresült nemzetközi korrupciós botránnyal kapcsolatosan az EP-ben történt, hogy képviselőink nem támogat(hat)ták a kivizsgálást, melyet végül mégis elfogadtak. Következményei pedig Magyarországra és áttételesen ránk is hatással lesznek (Biztosan végig sem gondolták vezéreink-képviselőink, de éppen az át nem látható források és elszámolások miatt, ha valaki majd azt mondja, hogy kuss ebben az ügyben is, mert esetleg ide is jutott – bizonyíthatóan, vagy sem – támogatás az azeri diktátor pénzéből, akkor mi van? Hogyan lehet megvédeni a rommagyarság jó hírnevét, és hogyan bizonyíthatják ártatlanságukat egyre inkább csak saját érdekeiket képviselő, de a nevünkben beszélő, KÉP(TELEN)viselőink?).

Tudatában kell(ene) lenni annak, hogy egy átfogó határontúli támogatási rendszer, egy követhető stratégia, általában a támogatások átláthatósága nem (csak) a korrupció leleplezéséről szól (esetlegesen persze erről is), hanem mindenekelőtt közérdeket szolgál. A hitelvesztéstől ment(ene) meg, attól, hogy végül mindnyájan cinkosok legyünk, ha nem másként a hallgatásunkkal, egy minden bizonnyal elhibázott, csupán magyarországi belpolitikai célokat szolgáló politikai játszmában.

Iskola és politikai szándék

Iskola és politikai szándék

Megoldódott vagy sem a vásárhelyi katolikus gimnázium ügye azzal, hogy a szabályosan meg sem alapított intézményt beolvasztották, vagyis jogilag eddig sem létező önállóságát megszüntették – egy ideje, a jelenlegi politikai konjunktúra értelmezésében már Caragiale sem segít, Ionesco abszurdjánál tartunk: el vagyunk rinocérosodva – a dolog máris tanulságos. Már hogyha nem elrejteni akarnák a lényegét, hanem tanulni abból.

De hát itt van az a rusnya „politikai szándék”, ami elfedi a valóságot, álvalóságot épít a dolgok köré, másfelől meg alibit teremt, felmenti a felelősöket, legalábbis látszólag, amolyan magán alapon. Ez a puszta „politikai szándék” olyasféle varázsszó ebben az országban, amit oda-vissza mindenféle problémamegoldás akadályának, vagy-, és alulértetten, megoldást hozó csodaszernek gondolnak és mondanak, a politikusok és holdudvaruk. A nincs rá politikai szándék kijelentéssel, (az újonnan politikussá lett Vass Levente él ezzel a kifejezéssel, a szándéka szerint lezárandó, a Bolyaiba visszaterelt katolikus osztályok ügyét) a legtöbbszőr a felelősség elhárítását, egy-egy sikertelen akció kudarcát leplezik a közéleti szereplők, sőt ma már – az alt-right tánclépéseit követve – egyre inkább összeesküvés-elméleteket is belemagyaráznak minden kudarcba. Afféle gumifogalom, mely aztán nem segíti a tisztánlátást, annál inkább a maszatolást, a dolgok okainak összezagyválását, olyan értelmezésbeli ködfelhőt okoz, melynek leple mögött megtörténik az önfelmentés, szétterül a felelősség, és lényegében, követhetetlenné, érthetetlenné, szimulákrummá lesznek a dolgok. A politikai szándék kifejezés nem más, mint a megvezetés eszköze, a manipuláció politikai technikája, amivel szemben – használói szándéka szerint – apelláta nincs, az vagy van, vagy nincs és ez az egyetlen perdöntő vele kapcsolatban. A politikai akaratképző folyamatok, motivációk, elképzelések és intézmények, stb., sőt a jogállamiság sem számít, ha valamire politikai szándék van, vagy éppen ellenkezőleg, nincs.

Hogy a misztikussá tett politikai szándék milyen szélsőséges helyzeteket hoz arra jó példák,  hogy politikai szándék híján, törvényt nem alkalmaznak – mint, ahogy az a Tanügyi Törvénynek a MOGYE-re vonatkozó részével megesett – , illetve az éppen aktuális vásárhelyi iskola-ügyben, amikoris, rommagyar politikusaink szerint eléggé el nem ítélhető módon, a hatalom, (kormány, városi tanács, tanfelügyelőség) nem hajlandó szabálytalanul eljárni, és egy kisebbségi „politikai szándékot” utóbb legitimálni. Senkit sem érdekelnek holmi törvényes vagy egyéb szabályozások, többségi ú.n. politikai szándék kerül közvetlenül és brutálisan szembe kisebbségivel, és ez utóbbi, természetesen, alulmarad. És értsük pontosan, sem a jelenlegi kormányt, sem a múltbelieket, de éppen úgy az RMDSz-t sem érdeklik a törvényes-szabályos eljárások, a jogállamiság (hej, pedig mennyit szajkozzák ezt mindenfele): minden fél politikai szándékot akar érvényesíteni, minden eszközzel. Köztük olyanokkal, melyeknek a játszmába való bevonása – szülők, diákok, magyar külügy – nemcsak ízléstelen, de bizalomromboló, hosszabb távon is káros, mert végülis demobilizál, manipulál és olyan ügyekben is ”farkast kiált”, melyeket saját hibából idéztek elő, és azután politikai tőkét visz el, gyengíti a közösség érdekérvényesítő képességét.

Rögzítsük viszont, hogy a katolikus gimnázium ügyét kezdettől fogva politikusok – mindenekelőtt a vásárhelyi RMDSz szervezet és tanácsi frakció, valamint az akkori államtitkár, és a tanfelügyelőség – indította el szabálytalanul. Újra ki kell mondani Peti András, Tamás Zsolt és az ígérgető és intézkedni „elfelejtő”, utóbb kínosan magyarázkodó, Király András, s nyomukban a főtanfelügyelő tévedett, illetve mulasztott és felelőtlenül viselkedett, amikor rossz (feltételes módban fogalmazó, majd a határozatot ki nem egészítő) határozatot hozott. Amikor – még a bírósági döntést követően – sem lépett jogi eszközökkel, új, jól dokumentált tanácsi határozattal az ügyben, amikor utólagos informális alkú tárgyává tette az iskolaalapítás dolgát, majd végül azonmód „meglépett a helyszínről”. Ma már az érintettek közül senki nem viseli 3 év előtti funkcióját, de nem azért mert beismerte tévedését és felállt a bársonyszékből, hanem, mert a titokzatos politikai szándék ezt hozta, no meg a DNA – jogos és szabályos – érdeklődése és eljárása „ezt dobta”.

Ezután tolták át a politikusok az egyház, a civil szervezetek, a szülői és diákközösség, valamint, végül, a magyar kormány térfelére. Hagyták, hogy a civil szféra és az egyház mozgosítson és föllépjen, a maga korlátozott eszközeivel próbálja megoldani a helyzetet, és aztán a végére jelentkeztek, de nem a felelősség felvállalásával: megmentőkként. Fura és amorális egy politikai technika, viszont szemmel láthatóan hatékony, amíg a tenyérből etetett média, a politikai értelemben foglyul ejtett közösség hallgat, illetve a hivatalos álláspontot mondja föl. Azért került homok a gépezetbe, hiszen a dolog ilyettén állását megírták, csakhogy marginális és kis nyilvánosságban, szakszerűen el is mondták/kielemezték, nem rajtuk, nem a civileken, a jogászokon, a józan újságírókon, stb., áll, hogy a politikailag manipulált értelmezések a dominánsak.

Az eset tanulsága, ha máris van ilyen, legalábbis számomra, hogy a „józan ész”, esetünkben a jogállamiság, a törvényes és szabályos út, politikai értelemben nem kifizetődő. Miért járnának el szabályosan, a felelősök megnevezésével, nyíltan és őszintén elmondva, hogy mit lehet és mit nem, ha az „alternatív igazságok” (ez a hazudozás új szinonímája, nem igaz?) hangoztatása, a tisztességtelen fellősséghárítás, stb., nemcsak elfedi a felelősöket, hanem még politikai hasznot is hajt? Megvezetni a népeket, nem csak hasznot hajt a perverz politikai osztálynak, hanem még ráadásul cinikus élvezetet is. Elképzelem, hogy a felelősek jól megérdemelt nyári szabadságon (gyakorlatilag nem működő reptér igazgatásáért fölvett nagy fizuval, illetve jól kiérdemelt „speciális” nyugdíjjal), mosolygósan összekacsintanak, „hát ez bejött, mindenkit hülyére vettünk, s sikerült kimenekülni a helyzetből, még a végén szobrot kapunk hőstetteinkért”, íme a gátlástalan hazudozás jól fizet. És a funkcióban levőknek meg ezután lehet trianonozni, másokra mutogatni, hogy nem demokraták és eszük ágában sincs a jogállami szabályokat betartani, játszani a tiszta és erkölcsös, jogtisztelő, sőt hatékony politikust.