Pénz és/vagy politika

Pénz és/vagy politika

Képmutatás és megtévesztés azt hangoztatni, hogy a politikától átitatott elosztórendszerek, értsd a költségvetést visszaosztó, felügyelő, azt számonkérő intézmények, az állam semleges, minden szegletében szakszerű és racionális, sőt politikai befolyástól mentes, akárhol a világon. Nevezhetjük lobbinak – szebb, mint részrehajlást, klientelizmust mondani –, vagy kiálthatunk folyton korrupciót minden egyes apró ügyletnél, ahol látszik, hogy a kedvezményezettek, illetve haszonélvezők, a kivitelezők, vagy más módon érintettek köre befolyásos politikusok körével esik egybe, a jelenség mindenfele létezik. A dolognak viszont, egyfelől erős korlátot kell szabjon a törvényesség, az intézményes működés átláthatósága, az egymástól független hatalmi ágak közül többek között az oknyomozó média ténykedése, stb. Másfelől a józan ész, a tisztesség, a morális meggondolások, mely – minden ellenkező hireszteléssel szemben – a politikában is érvényes, mégha ehhez a választók kontrollja, a politikai ingamozgás fenyegetése is szükséges.

A kormányzati és egyéb politikai intézmények működésével kapcsolatban minősített farizeizmus lenne százszázalékig elvárni, hogy azok, és persze a politikusok, legyenek például mindenestől semlegesek támogatások odaítélésekor, hogy csakis stratégiai tervezés, és fokozatos, ellenőrzött és átlátszó módon osztogassanak (/fosztogassanak), amikor azt tehetik. Ezekben az ügyletekben viszont, hogy konyhanyelven mondjam és eltekintsek példának okáért a svájci határőrség lényeges kivételétől, a méret számít. A kis előnyök és juttatások esetén a közvélemény elnézi, sőt „emberek vagyunk” alapon mindenkor föltételezi is, a valamilyen szintű részrehajlást, (antropológiai jellemvonásokat nehéz fölülírni) a rokoni kapcsolatok „hasznát” (igen, a nepotizmust, még akkor is, ha valaki – mint kedves bumfordi agrárminiszterünk teszi – a lányát alkalmazza, amiről fogadni mernék, hogy egy közvélemény-kutatás simán kimutatná, hogy nem érzik összeférhetetlenségnek a népek, azok többsége) és a lojalitás jutalmazását. Végtére is a politikai formációk kormányra kerülve saját programjaikat kell megvalósítsák, ezért ha nem is a személyekhez kötődő, de a programok iránti lojalitás elvárható a kivitelezőktől, és a támogatók valamilyen szintű jutalmazása is. Más kérdés, hogy a román politikai rendszerben, a pártoknak csakis ez, azaz a közigazgatási funkciók szétosztása és a zsákmányszerző politika honosult meg, ez a legállandóbb vonása a politikai mezőnynek, ezért nem számítanak az ideológiák csupán a kormány/ellenzék törésvonal strukturálja a mezőnyt.

És ezért egészen más a jelenlegi magyarországi politika, ahol egyetlen hatalmi központból, lassan-lassan egyetlen személy dönt országos és hosszútávú, valamint a határontúli támogatások szétosztásáról, ahol a lojalitás személyes alapú, alattvalót követel és teremt. (A redszer jellegét – túl a megfigyelhető és átlátható ügyleteken, ami nem jelenti, hogy látni is akarja a többség azt, ami szemet szúr: ugyan ki gondolhatná komolyan, hogy a Mészáros gazdagodása vállalkozói tehetségének köszönhető, és a csúti kisvasút gazdaságos? – a vezér példaképei, Putyin, Erdogan,stb., mutatják meg.) Márpedig az a helyzet, hogy az egyébként hellyel-közzel és hangfogóval (melyet Szili Katalin mesterien fogadtatott el a legvéresszájúbbakkal is, ezt egyszer még tanítani illene, és a képmutatást is, amivel vezéreink élnek az ügyben is) még mindig autonómiázó, függetlenségükre oly büszke, előljáróink (régió, párt és személytől függetlenül, nagy tisztelet az igen apró kivételeknek), aprópénzért is szó nélkül hajlandók Orbán kövét fújni, vitorláit dagasztani, alamizsnáját elfogadni. (Egyszer majd lelepleződik a „lojalítás-verseny is, amiért ezt megéri, az a cinizmus, ahogyan nagy ájtatoskodva gazdagodnak és klientúrát építenek nemcsak az itteni potentátok, hanem a magyarországi kormánytagok is köz- és európai, illetve ki tudja milyen pénzeken, nagyot fognak csodálkozni főként azok, akik ma is pontosan tudják, mi és hogyan történik ezen a területen.) Ha a „benyaló lojalitás” közhasznot szolgál, és ismerek ilyen ügyleteket is (no nem sportakadémiákra meg politikusok fényezésére fordított protokollpénzekre gondolok), akkor, és bizonyos korlátok között akár elfogadható is lehet(ne) a dolog. Csakhogy esetünkben és általában a határontúli területekre irányuló támogatásoknak semmiféle rendszere és még kevésbé kontrollja nem alakult ki, pontosabban le lett építve, ami eddig – úgy ahogy, de mégiscsak – működött. Felsorolni sem érdemes (többek között itt és itt olvashatunk róla) azokat az ügyleteket, amelyek esetében sem semmiféle tervezés, sem semmiféle kontroll, (egy-két oldalas pályázattal nyernek el, és ugyanilyen beszémolóval szoktak elszámolni tetemes összegeket) nem működik.

És még ezt sem gondolom a legnagyobb problémának, a feltétlen lojalitásért osztott pénzek csak a jéghegy csúcsa, esetenként megkárosítja különösen a magyar adófizetőket (ha nekik így tetszik, hát rajta, mondhatnánk cinikusan, pedig nagyon is rontja elsősorban az imidzsünket, azután a hitelünket, a hozzánk átfolyó obskurus és hektikus, rendszertelen és klienteláris alapon működő támogatások ügye! Ráadásul viszonyulni hozzá, megindokolni a támogatásokat,  egyáltalán nem könnyű. Még akkor sem, ha nem is itt, hanem Magyarországon költik az erdélyiekhez/székelyekhez köthető támogatásokat, mint az a szászjenő-féle fantomintézet és újabban a orbánjánosdénes-féle „íróakadémia” – milyen gyakoriak lettek a szovjet mintára, sőt annál is önkényesebben létrehozott mindenféle akadémiák, nemde? – esetei mutatják.), de messze nem annyira veszélyes, mint egyéb vonzatai. Nevezetesen ettől károsabb először is a megkövetelt EU-ellenességben megnyilvánuló, magyar etno-nacionalista politikához való lojalitás, ami homlokegyenest ellentmond a határontúli kisebbségek eddigi politikai filozófiájának, stratégiájának. Ez olyanfajta sunyításhoz, kettős beszédhez vezet az itteni politikában ami, minden valószínűség szerint, és előbb utóbb, szét fogja zúzni annak kereteit. Nem lehet hatékonyan, illetve hitelesen fellépni kisebbségi jogaink európai védelme mellett, ha közben el kell hallgatni, hogy a magyar kormány (ezt Kövér éppen itt Erdélyben tette világossá) etno-nacionalista, homogén nemzetállamot követel, szemben Európával. De ennek a megkövetelt feltétlen lojalitásnak a káros és értelmezhetetlen következménye az is, ami az „azeri pénzmosoda” címen elhíresült nemzetközi korrupciós botránnyal kapcsolatosan az EP-ben történt, hogy képviselőink nem támogat(hat)ták a kivizsgálást, melyet végül mégis elfogadtak. Következményei pedig Magyarországra és áttételesen ránk is hatással lesznek (Biztosan végig sem gondolták vezéreink-képviselőink, de éppen az át nem látható források és elszámolások miatt, ha valaki majd azt mondja, hogy kuss ebben az ügyben is, mert esetleg ide is jutott – bizonyíthatóan, vagy sem – támogatás az azeri diktátor pénzéből, akkor mi van? Hogyan lehet megvédeni a rommagyarság jó hírnevét, és hogyan bizonyíthatják ártatlanságukat egyre inkább csak saját érdekeiket képviselő, de a nevünkben beszélő, KÉP(TELEN)viselőink?).

Tudatában kell(ene) lenni annak, hogy egy átfogó határontúli támogatási rendszer, egy követhető stratégia, általában a támogatások átláthatósága nem (csak) a korrupció leleplezéséről szól (esetlegesen persze erről is), hanem mindenekelőtt közérdeket szolgál. A hitelvesztéstől ment(ene) meg, attól, hogy végül mindnyájan cinkosok legyünk, ha nem másként a hallgatásunkkal, egy minden bizonnyal elhibázott, csupán magyarországi belpolitikai célokat szolgáló politikai játszmában.