Cenzúráznak, cenzúrázgatnak

Cenzúráznak, cenzúrázgatnak

Lehet azon hosszan vitázni, hogy mi a demokrácia megromlásának, lehanyatlásának, vagy másik oldalról, a lopakodó és/vagy nyílt diktatúra, az autokratikus rendszerek kiépülésének első lépése, viszont egy biztos: a sajtószabadság korlátozása, a média-rezsim politikai kiszolgáltatása, alárendelése, szelektív marginalizálása, a központi cenzúra bevezetése, a kezdetben még szemérmetes, lopakodó diktatúra jele. Nem ismerünk olyan diktatúrát, legyen az jobb- illetve baloldali, melyben a szabad és független sajtó lenne a jellemző, és nem ismerünk olyan liberális, autentikus, tisztességet demokráciát, amelyben ne működne a média szabad piaca, a gondolatok és vélemények szabad kifejezése, ütköztetése, a médiapluralizmus. És rögtön szögezzük le, a médiaszabadság, és pluralimus sehol sem jelent abszolut függetlenséget, vagy teljes szabadságot, arra vonatkozik, hogy az újságírók, a nyilvánosságban megszólalok, szabadon, saját lelkiismeretük szerint írhatnak/beszélhetnek, közvetíthetnek tartalmakat, stb. És ezért semmiféle retorziót nem kell átéljenek, sem egzisztenciájukat, sem szabadságukat, sem életüket nem kell félteniük. A médiában dolgozókat, csak saját lelkiismeretük, és a média éthosza, deontológiai szabályai kötelezik, a szakmai korrektség, és tisztesség, a politika nem szólhat bele a szerkesztőségi politikába, nem kötelezheti azt bármilyen, általa nem kívánt dolog megtételére, nem cenzúrázhat. A sajtószabadság viszonyai között a médiák partnerei a politikának, sőt azt monitorizáló, és bizonyos értelemben kontrolláló ellensúlya a politikai kommunikációnak, őszinteségénél, igazságra való érzékenységénél, a tények iránti elkötelezettsége és a korrekt tájékoztatás eszméjének fenntartása, stb., okán.

Nagyon egyszerűen, de frappánsan fejezi ezt ki a régi jó vicc, miszerint: “mi a hasonlóság, és mi a különbség a nyugati és a (volt)szocialista újságíró között? Mindkettő szabadon leírhatja, amit gondol, de az előbbi szabad marad utána is!“

A liberális demokrácia leépítése a média és a mindenféle szabadságjogok szűkítésén át történik, a State Censorship 3.0 korát éljük, amikor a média és azok művelői ellen mindent bevetnek és azok „a kormányzatok által kiszabott gátfutásra kényszerülnek – beleértve az adminisztratív, engedélyeztetési, tulajdonosi, reklám, és büntető szabályozásokat is” (Miklós Haraszti, Illiberal State Censorschip: A Must-have Accessory for Any Maffia State, In: Stubborn Structures /Ed. Bálint Magyar/, CEU Press, 2019, 371-384 pp.). Ahogy azt Haraszti Miklós kifejti, a módszeres állami cenzúra az illiberális rezsimekben, mind a négy médiajogot igyekszik elnyomni, felszámolni: a vélemény és szólásszabadságot; az információhoz való jogot; a szabad online kommunikációt, valamint a pluralizmus és sokféleség, a választás jogát. A médiák szabadsága és pluralizmusa túlmutat saját szűk szakmai ambicióin, vagy mint negyedik hatalmi ágnak, saját érdekein, hiszen modellje a többi állampolgári szabadságoknak, civil polgárjogoknak, többek között a művészi és tudományos kutatás szabadságának. A magyarországi, persze orosz mintára elkövetett, jószerével bedarált médiát a tudományos kutatás, vagy az irodalom – amit szemérmesen kulturkampfnak mondanak – bedarálása követi, egyazon kaptafa szerint. Illúziókat kerget aki azt gondolja, a média szabadságának fölszámolása az állami cenzúra nem fog az egyéb szabadságjogok fölszámolásába torkollni, és ezért szemet huny, ha cenzúrát észlel.

A dolgok, illetve a demokrácia magyarországi és egyre inkább romániai helyzetét tekintve, abban semmi különös nincsen, hogy egy illiberális rendszerben, egy populista politikai mezőnyben, mely az autokrácia irányába halad, az intézmények – és végső soron – az emberek autonómiáját, igen, szabadságfokát szűkíti a rendszer, ez a rezsim természete immár Magyarországon és jószerével Romániában is. A demokratikus játékszabályokat csupa formális kulisszaként kezelő hatalom – emlékezhetünk még a “fülkeforradalom” kifejezésre, mellyel az Orbán rezsim legitimálni igyekezett egyre korlátlanabb hatalmát még a kétezertízes hatalomátvételt közvetlen követően – természetéhez tartozik a szabadságjogok szükítése, furcsább, hogy ezt mintegy természetesként fogadják el néptömegek. És az is meglepő, hogy az elitek sem emelnek szót, illetve végső soron megosztottak és kiszolgáltatottak, és egymás ellen bevethetők, leszalámízhatók, nemcsak a történelemből nem tanulnak, hanem saját korábbi tapasztalataikból sem. Aki ma a hatalom vasszoknyája alól, biztonságban tudva magát, a kicenzúrázottakon kajánkodik, epés megjegyzéseket tesz, sőt gyűlöletkampányokat kezdeményez, nem is holnap, de már akár a nap végére, maga is kegyvesztett lehet.

És aztán, mint rendes csatlós, mint kiszolgáltatott vazallus, a rommagyar politikum, követi az orbánista cenzúra és médiapolitika minden lépését, és igyekszik – megtartva a léptéket – ugyanúgy eljárni a kis rommagyar média-piacon, mint a Fidesz odaát, illetve a hatalmon levő „koalíciós partnerek” Bukarestben. Többszörösen paradox helyzet, és nyomorúságos eljárások, ha nem lenne tragikus, mert mint jeleztem ma ezek, holnap majd mások fogják bevetni a cenzúra fegyverét, és módszeresen leépítik nemcsak a demokráciát, ami amúgy is vékony kulturális jegen csúszkál, hanem annak még a jövőbeni kiteljesítésének a reményét is, amikor a paternalista (parokiális) politikai kultúrának ágyaznak meg, magyarán a diktatúrát támogatják. A rommagyar média nagy része közvetlen fideszes kontroll alatt, magyarországi alapítvány tartja fönn, stafírozza ki, utasítja, vagy ki tudja mit és hogyan tesz vele – mert be- és elszámolás erről nincs – mint saját birtokkal rendelkezik fölötte. Másik, mint a román, ne is mondjuk közszolgálatinak, hiszen az egy eufemizmus, mint állami (public) média része kénytelen a rommagyar politikai felügyeletet – a rommagyar főcenzor asszony az állami tv felügyelője éppen, férje a háttérember pedig a gazdasági cenzúra fura ura, megbízható talpasok a rádióban és mindenfele, őrködnek a jobboldali, illetve alt right diskurzusokat próbálgatják rajtunk – elviselni, és független média éppen csak mutatóban van. Ha van, azt is fenyegetik, kiszolgáltatott, és a többi, és a többi. Az újságíró szövetség (leánykori nevén, de azt hiszem semmilyen nevet meg nem érdemel a lezüllesztett sóhivatal) a MÚRE, a cenzúra része, és eszköze, és nem az újságírók támasza, érdekeik védője: sem szakmai, sem képviseleti hitele nincsen.

Most a Gáspárik Attila vezette Erdélyi Kávéházat „vették le adásból” ritka pimasz (itt köszön vissza a Finkelstein-i/Habony-i orcátlanság) módon, és minden hiteles magyarázat nélkül, pártutasításra (mintha ugyan egy technikai igazgatócska vagy mi, dönthet ebben és azután magyarázattal sem tartozik), egy olyan közsszereplőt, aki az illető magyarországi pénzből gründolt és működtetett TV (Erdélt-TV), alapító tagja. De lekeverték egyik utolsó adását Markó Bélával, a másik tv alapító taggal és közismert politikussal/íróval is, mondvacsinált ürüggyel. Itt nem is Gáspárik személye a fontos – bár úgy tűnik a rommagyar újságírótársadalomnak, feltéve de meg nem engedve, hogy van ilyen, sem ő sem adása nem fontosak – hanem az, hogy az elmúlt évtizedben több száz jeles hazai és magyarországi alkotóval, értelmiségivel, közéleti személyiséggel, de kevésbé ismert érdekes emberekkel is készített kötetlen, jó hangulatú, nézhető műsort ingyen (a pénzhiány örökös takarozója ezért sem érvényes), és most ezzel a lehetősége is felszámolódott ennek a típusú adásnak.

Persze, mit is nyavalygunk kevesen, hiszen ez nem az első és nem az utolsó – akik, ezt hangoztatják, mintha a folyamatos és egyre durvább cenzúrát, megengedhetőnek tartanák, az egyszerit nem – és hát lesz még rosszabb is. Számoltak már föl központi ukázra hetilapot, rugdostak ki és némítottak el Rádiós és nyomtatott sajtós újságírókat, hallgattatnak el riportereket, fenyegetnek és cenzúráznak ki jobb sorsra érdemes média-anyagokat, stb. A kis kiszolgáltatott és fele-más rommagyar média nagyobb dícsőségére a hatalmasok nem átallanak külföldi és bukaresti nyomást bevetni, ha saját erőből nehéz lenne kicsinálni valakit, és közben írtó nagy magyharrschágukat hangoztatva vezetik zsákutcába az egész kis társadalmat, hogy még az se maradjon ki hitelesen és tényszerűen beszámoljon a végről. Hát itt tartunk cenzúra ügyben, és a lejtőnek még nem látszik az alja, a sajtószabadság fölszámolása javában folyik, és mindig kerül ki tapsikoljon ennek, mert már ilyen  a magyar: zokogva vígad és észre sem veszi, hogy miért lesz a dolgok vége a zokogás.