Kibékülni a hétköznapokban
kell
Az
már úgy szokott lenni, hogy az ember a szülinapját “szerettei
körében”, pezsgővel, vagy anélkül szokta megünnepelni, ritkán
megy a szomszéd haragosához, éppen aznap megbékülni.
És
persze hasonlóan minden analógiához – hogy stílusosan mondjam –
a nemzeti ünnepek, olyanok, mint a családi ünnepek és évfordulók,
ezek sem a kibékülésről szólnak, de sokkal inkább a
győzelemről, valami rendkívüli megvalósításról. Van ahol a
családias hangulat, a meghittség és nem a grandomán külsőségek
adják az ünnep lényegét, mint ahogy pl. Finnországban egy
ultramodern könyvtár felavatása a századik nemzeti évforduló
ünnepének központi mozzanata. Ja, és a könyvtár kulcsrakész,
használható, látogatható, sőt múltat és jövőt egybefonó,
szemben a “nemzeti katedrális”-nak mondott épületmonstrummal
Bukarestben, mely múltba révedő giccstorzó, egyelőre
“fölszentelt” építőtelep. Szákrámentum a kőművesállványon,
félig aranyozott, félig csupasz és mindenestől giccses épített
milliő, óriási és ezzel távol áll a máramarosi kis fatemplomok
csöndes és semmiben sem hivalkodó meghittségétől, éppen mint
Makó Jeruzsálemtől. Ettől már csak egy fokkal nevetségesebb a
fölnagyított “hármas facebook” jel, mely Gyulafehérvárt
“ékesíti” a centenáriumtól kezdődően, ami leginkább egy
anti-műemléknek néz ki, és azt üzeni: “ne is nézzetek ide,
itt a semmi helye van”. Persze, még ezek is jobbak, vagy
legalábbis kevesebb történelemhamisítással van átitatva, mint a
pesti, jogosan kontesztált, turulos.
Más
kérdés, hogy mi magyarok azon ritka népek közé tartozunk akik,
elbukott forradalmakat, elvesztett csatákat és kivégzéseket
tudunk évente megünnepelni: ez a mi extravaganciánk. Minden esetre
március idusán mi sem azzal vagyunk elfoglalva, hogy szomszéd
népekkel kötendő béke hírét közvetítsünk, vagy
kerekasztalbeszélgetéseket tartsunk a megbékélésről. Inkább
igyekszünk sajátosságunkat/magyarságunkat, történetünket,
teljesítményeinket, együvétartozásunkat éltetni. Ha még inkább
átéljük az ünnepet, akkor alapító mítoszokat igyekszünk
újraélni, “azokat az időket“, amelyekben nemzetünk hősei
“először” követték el azokat a tetteket, melyek a profán
időn kívüliek, és azóta is meghatározóak közösségi
életünkben. Hát így van ezzel más is.
Ezért
úgy érzem, hogy téves koncepció – elhibázott diagnózis és
prognózis – alapján asszociálta először a rommagyar mainstream
politika, a tavaly ősztől kezdődően, a román centenárium évét
a “kötelező nacionalista” megnyílvánolásokkal, melyek
ellenünk irányulnának és politikai kommunikációs meggondolásból
(sic!), indított útjára egy azt ellensúlyozandó projektet.
Kelemen Hunor jelölte ki elsőként az irányvonalat, abból
kiindulva, hogy az idei év olyan lesz, amikor magyarellenes
nacionalista támadások várhatók
(“neki
politikusként el kell viselnie a támadásokat,
de félő, hogy olyan magyarellenes hangulatot teremtenek, amit nem
tudnak kezelni”),
másrészt meg a kibékülés témát hozzákapcsolta az
évfordulóhoz, amiből egyelőre semmi sem lett. Szóval sem
eltúlzott nacionalista gesztusok nem történtek, ami volt az a
megszokott trendeken belül maradt, sőt – különösen a
politikai/közéleti vitákat tekintve – a románság (nemzet-e
még/már egyáltalán? Fölépült-e már az a nemzetállam, melyről
oly sokat ábrándoztak, de amelynek még körvonalai is ködbe
vésznek, mint félkész katedrális tornyai? Van-e elég kötőanyag,
vagy Kőműves Kelemen/Mester Manole legendája, mind ismétlődik
itt?) - megosztottabb, mint ‘89 után bármikor, ezért nincs “igazi
ünnep” sem.
Sem
Kelemen Hunor, sem a Fidesz itteni fiókpártjai nem gondolták
komolyan azt a kommunikációs fogást sem, hogy – elvben a
gyulafehérvári nagygyűlésen 1918-ban elfogadott
kisebbségpolitikai “ígéretekre” alapozva, melyekről Szilágyi
N. Sándor joggal veti föl, hogy nem is igazán “ígéretek”
- a centenáriumi év a román-magyar megbékélésről szóljon.
Azzal a leütéssel, hogy itt román nacionalista kirohanásokra kell
számítani, és ezzel azt üzenve, hogy de ők, mármint a Fidesz
fiókpártjai, aztán megvédik a rommagyarságot (ami populista
politikai húzásnak még éppen elmegy, gyakorlati haszna viszont
nulla), valójában elejét vették mindenféle megbékélést célzó
párbeszédnek. Ha ilyesmire készültek volna, először is alkalmat
keresnek a párbeszédre, olyan fórumot, mely erre alkalmas, de
egyáltalán, legalább jelezték volna a “román félnek”, de
minden esetre a többségnek és annak a hatalomnak, melyhez a fő
pártot parlamenti együttműködési paktum köt, hogy ez a
szándékuk. Minden bizonnyal nem is tették viszont elindítottak
egy projektet, “Ezer év erdélyben száz év Romániában”
címmel, mely éppen hogy a történelmi elsőbbség, a ius soli,
elvére utal és nem az esetleges megbékélési alapot mutatja föl.
Egy ilyen tervnek – mondjuk az Adenauer-De Gaulle nevével
fémjelzett 1963-as francia-német megbékélési egyezményhez
hasonlóan – nem a múltbeli sérelmek fölsorolására, hanem a
jövőbeni közös tervek vázolására kellene, hogy hangsúlyt
fektessen. Ezzel szemben indult egy új többé-kevésbé történeti
portál és elkészült három része
egy jó és hasznos – helyenként és egyes történészek
megszólalásában informatív és eredeti is – történeti
dokumentumfilmnek, mely viszont csak a magyar szempontot követi
(azért még hiánypotló!) és a párhuzamos román-magyar
historiográfiai valóságot tükrözi. (Gondolom sok rázós rész
fog még következni, hiszen még csak a “kicsi magyarvilág”-nál
tart a történeti vázlat, és kicsit úgy számol be a negyvenes
évekről, mintha háború és annak borzalmai nem is lettek volna,
csak árvalányhajas, kakastollas, “jó magyarvilág”).
Azután
meggyőzik a magyarországi politikai mainstreamet, hogy támogasson
egy magyar-román megbékélést, vagy legalábbis indítson el egy
diplomáciai támogatottságú folyamatot, ezirányban. Magyarán az,
hogy a jelenlegi magyar és román hatalom egyetérteni látszik az
illiberalizmusban, a Romániába is begyűrűző EU-ellenességben és
az idegengyűlöletben, nemhogy nem a jó irány, hanem a viszonyok
további megromlását készíti elő. A román nemzeti ünnep meg nem
ünneplése, legalább a diplomáciai szokásrend és a jószomszédi,
közös EU és NATO-tagsági szolidarítást jelölő minimális
szinten, eltávolít mindenféle megbékéléstől. Való igaz, hogy
Magyarországnak és nekünk erdélyi magyaroknak sincs
ünnepelnivalónk az impériumváltás századik évfordulóján. De
– ahogyan azt ismétcsak Szilágyi N. Sándor fejti ki, egy román
portálon megjelent esszéjében
ajánlja – el kezdhettünk volna arról beszélni, hogy az ünnepet
nem román nemzeti ünnepnek, hanem “Románia ünnepének”
kellene nevezni. Így talán minden nem román nemzetiségű
állampolgár – ugyan különféleképpen, vagy más más hőfokon,
de – inkább magáénak érezhetné az ünnepet.
Szóval
december 1-je, ahogyan azt ma ünneplik, nem a mi ünnepünk, de
azért tiszteletben tarthatjuk, és akkor járunk el helyesen, ha nem
kapcsolunk hozzá, olyan, a populista politikai diskurzust szolgáló
képeket és attitűdöket, melyek nem oda tartoznak. Senkitől nem
lehet eltagadni, hogy nemzeti ünnepet jelöljön ki és azt
megünnepelje, ez önmagában nem irányul mások ellen, a román
éppúgy nem, mint a magyar, szerb, szlovák, vagy lengyel. Ha meg
megbékélni akarunk, akkor viszont ne a nemzeti ünnepnapon
böstörögjünk, hanem a hétköznapokban építkezzünk, keressük
a közös pontokat, amire jövő épülhet, és erősítsük azokat a
szálakat, melynek révén egy nagyobb egységbe tömörülve – és
az EU ilyen egység lenne, legalábbis szándéka szerint – közös
jövőt képzelhetünk és azután tehetünk érte. Azután meg
kimondható, hogy “La multi ani!”, nem von ez le semmit
magyarságunkból, de hozzátesz európaiságunkhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése