Ionesco reloaded
Sürgösségi parlamenti ülést trombitált össze az alsóház elnöke, a háttérből
mindent és mindenkit manipulálni próbáló szocialistapárti vezér, Liviu Dragnea,
a mai napra, majd szárnysegédjére átruházva elnöki hatáskörét, „jól
megérdemelt” szabadságra ment. Amúgy meg csupa olyan sügösségi kormányrendelet
elfogadása a napirend, mely rendeletek szöges ellentétben állnak a párt (csupán
vezérének agyában létező) kormányprogramjával – ami miatt saját kormányukat
menesztették már a szocialisták – és amely rendeletek betartásának esélye
erősen közelít a nullához. Jól példázza ezt az „Olgutza” (Olguta Vasilescu –
munkaügyi miniszter) kiszólása, miszerint a közszférában dolgozók új fizetési
rendszeréről szóló határozat nyilvánosságra kerülése után „vették észre, hogy
nincs költségvetési fedezet a fizetésemelésekre”. Majd jön a harmincadik
rendelet, mely lassan nem is emelésről, hanem a fizetések visszavágásáról szól,
az abszurd és a kormányozatlanság határán billegő kormány részéről, ahogy azt
majd Dragnea a vezető párt és kormány számára parancsba adja, persze egy-két
napra, azután majd meglátják, mit fognak még észrevenni a pénzügyeket illetően.
A kormány kézivezérléssel és ötletszerűen működik (lesz tankönyv tornából,
miközben hiányzik alaptantárgyakból, a közlekedési miniszter arra büszke és
hosszan magyarázza, hogy miért nem épülnek autópályák, míg a mezőgazdasági
tárca vezetője a juh/bárány, országimidzsként való felépítésével
foglalatoskodik, mint ősi román szimbólumnak az eladásán, stb.), ha egyáltalán
működik. Kormányprogramról csak akkor esik szó, ha valaki(k) kegyvesztett(ek)
lesz(nek) és az alapján, azt álérvként használva kell meneszteni, mint ahogy a
Grindeanu kormánnyal történt, akinek azután, teljesítmény nélküli gazdasági
tárcavezetője lett kinevezve új miniszterelnöknek.
Úgy tűnik, a „kormányzás művészetének” teljes hiánya jellemzi a mai román
kormányt, aki biztos parlamenti többség mellett sem képes ellátni feladatát: a
háttérből irányító – jogerősen elítélt – pártfőnök kétes ügyeinek takargatása,
a lopakodó „illiberális állam”, azaz az ügyészi/bírói hatalom alárendelési
kísérlete elég az állandó botrány szításához, de nem elég kormányprogramnak. A
dolog, ad absurdum, már az ország kormányozhatóságát kockáztatja,
bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot, egyensúlytalanságokat okoz, és ez
hosszú távon biztosan tarthatatlan, csődhöz vezet. A kormányzás művészetének
lényege ugyanis a célszerűség, aminek a megvalósítása érdekében kell az állam
ügyeit intézni, az energiákat mozgosítani, a tevékenységeket összehangolni,
stb. Végső cél pedig, még csak nem is a közügyek egyik napról a másikra való
intézése, a közbiztonság, vagy a reprezentáció, stb., megvalósítása, amelyet
működőképes államok kitűznek maguk elé, hanem a közjó és „mindenki üdvének” az
előmozdítása kellene, hogy legyen. A kormányzás nem csak a meglevő eszközök, a
politikai gazdaságtól, a kulturális és oktatási szférán át, egészen a legitim
erőszak intézményeit bezárólag, működtetése, hanem azoknak a közjó szolgálatába
állítása: a javítási szándék (haladás vagy modernizáció), amihez speciális
tudásra, sőt képzelőerőre, politikai programokra, tervekre és taktikákra, stb.
van szükség. Amikor nincsenek ilyen célok és föl sem merül, hogy valamiféle
jövőkép alapján, merre vezetik az ország „szekerét”, a kormányzás eszközeivel
ellátott hatalmasok, akkor aligha beszélhetünk kormányzásról, és főként nem
racionális kormányzásról. Az adminisztrálás – mely célok nélkül, illetve
öncélként élettelen és kilátástalan műveletek összessége – még nem kormányzás,
és ami a legfontosabb, könnyen önkényhez vezethet, az intézményes
kontrollmechanizmusok felfüggesztéséhez. Ma úgy tűnik a kormánytagok, élükön a
miniszterelnökkel, pusztán olyan adminisztrátorok – mondjuk ki, ahhoz is
csekély hozzáértéssel rendelkező, „házmesterek”, akik a kormányzási technikákat
sem igazán ismerik –, akik nem a jó és hatékony kormányzást tekintik, hanem a
háttérből irányító pártvezér óhaját lesik. A lojalitás a fő szempont, a
hatalom, az ezzel járó előjogok és presztízs fönntartása és nem a közjó
szolgálata, és ezért lassan az állam szűnik meg, vagy legalábbis válik
okafogyottá.
A román állam, mely első száz évét készül megünnepelni, ma csupán
szimbolikus valóság (ráadásul elsősorban a korrupt ügyintézést reprezentálja),
történelmi relíkvia és mint ilyen puszta öncél. Nem kétlem, hogy nagy lesz a
csinnadratta a centenáriumon, csak azt, hogy tartalamas és racionális dologról
beszélnénk, amikor a Román államot emlegetjük. Úgy tűnik a román állam és
nemzet eredeti elképzelői, elsősorban Titu Maiorescu és Mihai Eminescu kifejtette
(„forme fără fond”) „tartalom nélküli formák” elmélete, önmagát beteljesítő
jóslatként működött/ik. Száz év sem volt elég a kormányozhatóság stabil és
működőképes intézményeinek kiépítéséhez és tartalommal való feltöltéséhez, az
átlátható ügyvitel és a demokratikus intézményrendszer létrejöttéhez, a jó
kormányzás elemeinek és főként gyakorlatának kialakításához.
Nem kétlem, hogy mint annyiszor most is, a nacionalista lózungokkal (úgy is
mint a kisebbrendűségi komplexust ellensúlyozandó szurogátummal), az érzelmekre
való apellálással próbálják majd kitölteni az intézmények, az állam és a nemzet,
reprezentációjának inkonzisztenciáját, szemmel látható ürességét. Ami meglep,
hogy kisebbségi előljáróink miféle félelemmel, vagy legalábbis
szorongással tekintenek a jövő év elé.
Úgy tűnik nekünk kisebbségieknek sem volt elég száz év, hogy beletanuljunk
sorsunkba, hogy átlássuk a román állam gyengeségét és bizonytalanságát, amit
nacionalizmussal igyekeznek, tehetetlen és tehetségtelen vezetői ellensúlyozni. Tisztelet a kultúra szereplőinek, a román
intelligencia egy részének (az
akadémikusokat, élükön „szeretett rektorunkkal”, nem fogom ide sorolni)
racionális és felelős hozzáállásáért, a hatalom találni fog majd olyan
„kulturváteszeket”, akik etnonacionalista jelszavakkal töltik meg a köztereket,
a politikai szcénát, stb. De hát ők eddig is köztünk éltek, és kezelni tudtuk
kirohanásaikat. Ha másként nem ment, hát tudomást sem vettünk róluk,
visszahúzódtunk kisebbségi „párhuzamos valóságunkba”, vagy legyintettünk és
éltük tovább köznapi életünket. Miért tehát
a mostani vészharang kongatás, miért a stressz, amit vezéreink
közvetítenek? Azt mondják, a jövő év speciális lesz, ezért nem szabad kormányra
menni. Holott pont ellenkezőleg, a feltételezhetően fölbukkanó nacionalista
indulatok és propaganda ellensúlyozását éppen kormány- (azaz hatalmi)
pozícióból lehetne a leginkább ellensúlyozni. Tartok tőle, hogy itt is az
inkompetencia, a kormányzástól való félelem, a felelősséghárítás működik,
nemcsak a román politikai elit, hanem a rommagyar sem akar kormányozni, főként
a korrupció szigorú kontrollja mellett nem. De, hogy miért kell pánikhangulatot
kelteni – most, a centenáriumi ünnep előtt jó egy évvel – éppen a rommagyar
vezérek részéről, az számomra érthetetlen. De ezen is túl azt hiszem
kontraproduktív is, nekünk nem rejtőznünk kell, hanem megmutatkozni a
centenáriumon, hogy vagyunk, hogy jogos követeléseink vannak, hogy nem
ellenségek vagyunk, hanem együttélő etnikai/nemzeti közösségként azonosulni
tudunk a többséggel, azaz az állampolgári lojalitás követelményét betartjuk, de
közben mások is vagyunk, és ragaszkodunk e kulturális mássághoz, stb. Azzal előjönni,
hogy „nekünk nem ünnep és nem tudunk ünnepelni” jövő decemberben a gyávább és könnyebb
út. Csak azt nem veszi figyelembe elkövetője, hogy – ha igaz – lesz 2019, sőt akár 2918 is és nekünk akkor is élni, sőt
valószínűleg itt élnünk kell. A nacionalista szembenállás paradigmáját, ami a
jövő évi centenáriumot illeti, nem is a román politikai establishment, hanem
meglepő és káros módon, a rommagyar vezérkar jelölte/i ki. És akkor hadd
utaljak Bíbó-ra ismét, arra, hogy a „demokrata nem fél ....”, vajon nem
lennének demokraták vezéreink, ezért a félelem és pánikkeltés?
Egyébként az abszurd tragikomédia a román politika műfaja. (A jövő év a
bárány éve lesz!) Itt a Kinder tojás belsejében, apró játékmütyürke helyett
csak egy cetlit talál az azt feltörő gyerek, ráadásul azon is azt írja: Nicht
für den Kindern!
Ismet ragyogo!
VálaszTörlés