Elképzelt demokrácia
Csodával érne föl, ha a Silviu
Brucan által, még a kilencvenes évek elején jósolt húsz év után Romániában, sőt
– mint mára Magyarország és Lengyelország példáján kiderült – az egész
régióban elterjedt, és uralkodóvá lett volna a demokratikus politikai kultúra.
A rendszerváltás körül már a szivárvány alatt átlépett, kommunistából nyugatot
megjárt és felfogott egykori politikus/politológus szavait harsány felháborodás
követte a zöld románok körében, és nemcsak ott. Mi magyarok meg – azt hiszem,
ha nem is saját jogon, hanem amolyan „pán-magyarként” – egyfajta felsőbbrendűség
tudattal tekintettünk a kijelentésre, és a körülötte zajló vitára. Hiszen a mi
„anyaországunk” ugye, a régió éltanulójának számított, ami a demokratikus
átalakulást, a „nyugatosodást” iletti. És hát könnyen tudtunk azonosulni a
„gulyás-kommunizmusból” szabadult, de már azt megelőzően is nyitottabb és
toleránsabb, stb., Magyarországgal, és ezért reméltük, hogy a demokratikus
politikai kultúra hiánya „román-ügy”, minket nem (vagy legalábbis kevésbé)
érint.
Van a kisebbségi létnek, és
különösen a kisebbségi politizálásnak, egy első látásra naivnak tűnő, de
szociológiai értelemben nagyon is meghatározott dimenziója, amit jobb híján
kisebbségi hiszékenységnek neveznék, vagy másik szempontból, olyan, a
helyzetből fakadó csőlátásnak, melyet akár a komplexáltságból fakadó egydimenziós
látásmódnak nevezhetnék. Arról van szó, hogy igencsak könnyen belesétálunk a
nacionalizmus csapdájába, elfogadva, hogy van jó, meg rossz nacionalizmus, a
kisebbségit mindenkor jónak és követendőnek tekintve, vagy legalábbis tolerálni
valónak, miközben egyre kevésbé fogadjuk el a „mások”, nevezetesen a többségi
nacionalizmus minden megnyilvánulását. Mondom nem hiszem, hogy itt csupán
egyéni ízlésről, vagy monomániáról lenne szó, inkább a kisebbségi helyzet
tehertételeivel szembehelyezett, azt kompenzálandó, jobb híján kialakított
immunbetegségről. Miközben azt gondoljuk, hogy amit mi teszünk, sőt gondolunk,
azután meg különösen, amit képviselőink a politikai porondon reprezentálnak, az
kisebbségi létünkből következően legitim, és helyes, csakis a „jó oldalon” állhatunk,
stb., mert minket ugye a többségiek elnyomnak, marginalizálnak, mi a kis
Dávidok vagyunk a nagy Góliátok között, stb.
Arra, hogy ez nincs így a leginkább
a magyar és nyomában a rommagyar politika populista fordulata jó példával
szolgál, már ha tudomást akarnánk venni róla, ha az etnonacionalizmussal
beojtott populista diskurzusokkal nem tudnánk, szinte száz százalékosan
azonosulni. Azt hiszem, hogy Orbán and Co ezt rég fölfedezte, és
populista/demagóg diskurzusai erre játszanak rá, a határontúli kisebbségek
vonatkozásában, azt az immunbetegséget célozzák meg, mely megijed mindenféle „széthúzástól”;
mely egyenesen retteg a pluralizmustól, hogy többféle vélemény, politikai álláspont
van a palettán, gondolván, hogy akkor felaprózódik a „nemzet”, különösen a kisebbség: az „egységben
az erő”, (ezt sugallja a NER is a hatumáknak) jelszó pedig ezért lehet szinte
örökérvényű nálunkfele., stb. Kicsit is közelebbről és kritikusan szemlélve, az
elemző arra a következtetése juthat, hogy a kisebbségi helyzet maga nem kedvez
a demokratikus politikai tudat (legalábbis gyors) kialakulásának (ennek a
leképeződései a kisebbségi „egységpártok”, a valódi politikai pluralizmus
hiánya, régiónk kisebbségi társadalmaiban). De annál inkább kedvez a
paternalista, tekintélyelvű vezéreknek, akiknek nacionalista/populista
diskurzusaihoz érzelmileg azonosulni tud a többség, sőt minden más alternatívát
kevésbé hatékonynak és egyenesen kártékonynak tekint a demokratikus politikai
tudattal aligha rendelkező istenadta.
Ez vezet az előljárók
leválthatatlanságának elfogadásához (másik oldalról pedig ahhoz, hogy a
képviselők könnyedén foglyul ejtehetik a kisebbségi szavazókat, elég néhány
érzelmes/nacionalista frázisba burkolni irracionális, sőt kontraproduktív
gondolatot, hogy híveiket megtartsák, alternatíva pedig nincs[i]),
ahhoz a tévképzethez, hogy a politikai elit egyfelől csakis „jobb” lehet, mint
a többségi (erre a kisebbségi determinizmuson kívül semmiféle garancia nincs). Másfelől
pedig az a belenyugvó (ez aztán igazán magyharossch), rezignált magatartás a
jellemző, mely azt sugallja, hogy előljáróink, olyanok amilyenek, de mégiscsak
a mieink, „magyar narancs” szindróma.
Ennek a magatartásnak a következménye, hogy a rommagyar előljárók en bloc feddhetetlenségét igen sokan,
még értelmiségiek is, elhiszik, a korrupciót részükről nagyon jól tolerálják:
lehet, hogy korrupt vagy saját zsebre dolgozik[ii],
de „büszke magyar”, és ami a lényeg a miénk, ugye? (Mennyire ismerős ez a
magatartás az anyaországi politikai vezérkar és klientúrájának vonatkozásában
is, nemde? Költői a kérdés, de mégis nehéz elképzelni, hogy van épeszű ember
aki, a felcsúti gázszerelőről elhiszi, hogy zseniális vállalkozó, a banki
szféra, a médiák, a turizmus, az útépítéstől egészen a football menedzsmentig,
mindenhez ért: hiszik mert, hinni akarják (nem merik nem hinni), hiszik mert anyagi
érdekük fűződik hozzá, hiszik, mert imádják a vezért, s ha tőle származik a
balek vagyona és vélt tudása, akkor az elfogadható. Van-e ettől bizáncibb, paternalisztikusabb,
és álságosabb politkai attitűd?)
Nem azt akarom mondani, hogy a
politikai és közéleti (hangadó, véleményformáló) elit (ami már majdnem
szitokszó, de akkor is megkerülhetetlen és szociológiai értelemben helytálló
kifejezés), nem az oly sokat hivatkozott istenadta nép jó leképeződése lenne,
sőt populizmusa éppen arra enged
következtetni, hogy nagyon is az, és meglehetős hűséggel reprodukálja/reprezentálja
a köznép hiedelmektől, érzelmektől és legendéktól átszőtt paternalista (Almond
és Verba kifejezésével parokiális) politikai kultúráját. Csak azt konstatálom,
hogy attól semmivel sem több. A mai rommagyar politikai és közéleti elit (nagyjából
és mindenestől, a régióbeli-, a román-[iii],
és mainstream magyarországihoz hasonlóan) – jószerével – a „nép fia”: mindenestől
olyan, mint a nép, amiből vétetett. Így és ennyiben persze reprezentatív, csak
éppen nem profi, esze ágában sincs a dolgok élére állni, a politikai tudat, a
demokratikus politikai kultúra[iv],
a társadalmi és kulturális modernizáció és innováció, stb.,stb., (mondjuk ki, a
populista lózungok világán kívül, tisztelet a kevés kivételnek, inkompetens)
ágensének, hordozójának lenni; nem példakép, és nem útmutató, hiszen a szavazók
ignoranciájára, érzelmi elköteleződésére, irracionalitására, sőt a gyülöletre
épít, semmit nem vesz el, semmit nem tesz hozzá a „népi indulatok”, és „évszázados
aranyköpések” politikájához, csupán fölerősíti és kommunikálja azt.
Az ultrakonzervatív passzivitás (a
patópál úrak köztünk élnek, sőt vezéreink ők) és múltba fordulás központi magja
– pszichológiai, és szociálpszichológiai, valamint szociológiai értelemben – a
demokratikus politikai kultúra hiánya, amit demagóg és érdekelt, korrupt és
fantáziátlan, valamint inkompetens vezetők kihasználnak (ismétcsak tisztelet a
gyér kivételnek). A demokratikus politikai kultúra mentális dimenziója, a
politikai tudat, a mezőny váltógazdálkodásának képzeletbeli leképeződése[v]
nélkül nem működhet: tudomásul kell venni, hogy nincs demokrácia demokraták
nélkül. Ez a fajta paternalista, a demokratikus értékekeket mellőző mentalitás
konkrét kivetülése, annak a sulykolása, hogy a mai magyar kormány
leválthatatlan, amit a székelyföldi, el- és lekötelezett kiskirályok időnap előtti
választási
propagandája közvetít, és amit nem véletlenül sem lenyelni, sem kiköpni nem
tud a központi RMDSz vezérkar.
Ahhoz, hogy a demokratikus
politikai kultúra elterjedjen, sőt uralkodóvá legyen nemcsak egyszerűen a
szocializációs eljárások (a szocializációs szcénák) radikális átalakítására
lenne szükség, hanem a dolgot reszocializációként kell fölfogni: egyszerre
kellene az elévült, sőt mondjuk ki rossz politikai kultúrát lebontani, és egy
újat kialakítani, ami szemmel láthatóan meghaladja a régió elitjeinek
hozzáértését, és messze túlmutat közvetlen (anyagi és nemcsak) érdekein, kívül
esik komfortzónáján[vi]. Ezért
a mindent überelő kettős beszéd, a populista demagógia, a gyülöletre apellálás.
És talán ez magyarázza, hogy az uralkodó elitek ellene fordultak a politikai
nyugatnak, letettek a fölzárkózásról. Úgy vélem, ez ma a helyzet, remélhetőleg
még változhat, de sötétek a felhők fölöttünk, nem látni a morális világban
eligazító csillagjárást.
[i] Ez magyarázza, hogy többszöri nekifutásból
és nagyon erős Fidesz-KDNP hátszéllel, valamint anyagi/logisztikai támogatással
sem jöttek létre igazi alternatívát kínáló, életképes rommagyar pártok. Igaz,
hogy senki nem próbálkozott „más”, a nacionalista diskurzusokat mellőző
formáció létrehozásával, mindenki a populista etnonacionalista választói massza
és politikai tőkéből álló torta újrafelosztásán, a jobboldalon próbálkozott,
innen a „megosztási kísérletek” bélyege és sikeres visszaverése. Mind az MPP,
mind az EMNP csupán személyi változásokat ígért, azt, hogy majd ők és Tőkés,
valamint a „nagy stratégiai partner” Orbán hatékonyabban, értsd időnként jól odamondva
a „románoknak”, radikálisabban fogják képviselni ugyanazt, amit az RMDSz tesz.
Nem csoda, hogy erre nem volt és nincs vevő (az MPP, mikor behúzódott az
RMDSz-ernyő alá, felismerte ezt, az EMNP pedig pávatáncát járja: elmúlik
magától).
[ii] Azt
hiszem, létezik ezidő szerint egy hallgatólagos
egyezség a román (szerb, szlovák, ukrán?) és
a magyar hatóságok részéről, miszerint az egymás területén zajló, magyar
és kis mértékben román (szerb, szlovák, ukrán?), azaz a másik ország területén
élő kisebbségeket célzó „támogatásokat”, legyenek azok államiak vagy civil
eredetűek, nem vizsgálják, vagy legalábbis nem tüzetesen. Most majd a magyar
kormány civil szervezetek megregulázására irányuló szabályozását követően ez
(is) változhat, de eddig a dolog hallgatólagosan működött. Azt sem
gondolom, hogy egy következő magyar
kormánynak szándékában állna majd tüzetesen és szigorúan kivizsgálni, a határontúl
elköltött költségvetési tételek sorsát, és mégis. Ha egyszer majd kivizsgálnák
azokat az ügyleteket, amelyeket pártközeli alapítványok, klienteláris befektetők,
sőt egyházak magyar költségvetési pénzen folytatnak, lenne nagy sivalkodás.
Akkor talán radikálisan újra lehetne gondolni az előljárók feddhetetlenségének kérdését,
csak egy példa. A székelyföldi kiskirályok már nem is pályáznak, illetve csak
módjával, bukaresti fejlesztési alapok lehívására (aztán a házi sajtó ezt még
diszkriminációnak is állítja be!). Viszont ők a magyarországi pénzek (és pénzmosások),
lehívásának és elköltésének bajnokai, a magyar kormány elsőrendű kliensei, az
egyházakkal együtt. (Senkit ne tévesszen meg, hogy a leginkább strómanok, és
alibi civil szevezeteken keresztül folynak az ügyletek, miközben a sorosozás
nagyzenekarában játszanak a kiskirályok is.) Ez az a szürke zóna, ahol – néhány
eseti ügylettől eltekintve, mint amilyen a Nagy-Debreczeni féle vendéglőnyitás,
amit az erdély.átlátszó.hu napvilágra
hozott – nem látunk, nem láthatunk tisztán, és ahol az adományozónak (ne
legyenk kétségeink, mindenekelőtt magyar költségvetési pénzekről beszélünk!) való
visszajátszás, a saját zseb kitömése, a politikai és gazdasági klientúra
fölhízlalása, stb., folyik, de ahol még az arányokról sincs fogalmunk. Inkább a
rommagyar média teljes bedarálása, megszállása és kisajátítása folyik nálunk is
– aprópénzért érdekelté tett és/vagy kiszolgáktatott újságírók (sőt újságíró
szövetség) hathatós segítségével – minthogy a transzparencia fele haladnánk, nehogy
tudomást szerezzünk a politikai manistream viselt dolgairól, és hátha így
elhisszük a feddehtetlenség legendáját, nemde?
[iii] Szabadjon itt megjegyeznem, sokak
nemtetszésére, hogy a régió és benne a román választók és politikai szóvívőik,
akik a leginkább a civil társadalom reprezentánsai, egyre jelentősebb rétege látványosan
szakított a passzivitással, a populizmussal és a nacionalizmussal is. Messze
vezetne ennek kielemzése,
de a februári bukaresti és más nagyvárosokban történt látványos és kiterjedt
utcai megmozdulások jól mutatják ennek a rétegnek a jelentőségét, egyre nagyobb
befolyását. Amiből a rommagyar kisebbség csak egy nagyon szűk értelmiségi
szelete vette ki a részét. Úgy tűnik – még az egyes előljárók modernizációs,
megújító szándéka ellenére is (Porcsalmi Bálint egyes megnyilvánulásaira, vagy
a „Nőszövetség” egyes fölszólamlásaira, stb., gondolva) – mi maradunk az
Orbán-bűvölet és etnonacionalista populizmus bűvkörében!
[iv] A politikai kultúra talán legjobb
definíciója: „a politikai magatartásformák, értékek, benyomások, a releváns
információk és a politikai készségek meghatározott elosztásából” kialakuló
kulturális vonás, illetve viszonylag stabil identitás (lásd. Almond – Powell, 2003). Mint ilyen változékony, és főként
hosszú távon, megváltoztatható dolog, akár a kultúra egésze az.
[v] Hadd álljon itt az is, hogy a választások
és az egész demokratikus folyamat, meg intézményrendszer egyensúlya,
működőképessége, két alaptételen nyugszik, a kisebbség létének és eltérő
véleménye legitimitásának elfogadásán, éppen úgy, mint a többségi vélemény és a
rá épülő hatalom uralmának az elfogadásán (ezt nevezi t.k.Max Weber
legitimitásnak). Az első esetben az önkorlátozás, a többség zsarnokságának
elkerülése – ennek a biztosítékaként hozták létre, elsősorban az USA-ban az
alapító atyák, a fékek és ellensúlyok rendszerét, és ennek a válságát jelzi,
hogy Trump egyáltalán megválasztható volt – , másfelől a többségi akaratnak
való többé-kevésbé önkéntes és érdekelt alárendelődés, a kulcsfogalmai.
[vi] Itt csak fölsorolására telik, azoknak a
szcénáknak, szocializácós közegeknek, melyek a politikai kultúra kialakulásán és
megváltoztatásán kellene, hogy fáradozzanak, és az olvasó fantáziájára bízom –
egy-egy megjegyzésen túl – annak eldöntését, hogy mennyire teszik ilyen irányú
dolgukat a megfelelő intézmények. Tankönyvszerűen a család, az iskola (az
intézményes nevelés), a vallási intézmények, a kortárscsoportok (peer group), a
munkahelyi közösségek, a médiák és a politikai pártok tartoznak azokhoz az
intéményekhez, melyek ki-, és átalakítják a politikai kultúrát és amelyeknek, ha
közös irányba tartnának esélyük lenne demokratikus politikai tudat kiakítására,
demokraták kinevelésére,
illetve az átnevelésre. Csakhogy nálunk a család a paternalista modell foglya,
amit egyedül családnak tartunk az az apa mindenható uralma, sőt már-már a
családon belüli erőszak legitim hordozójának akarnoksága (lásd az erről folyó
vitákat); az iskola az autoritér,
sőt a történelmi diktáror-vezérek példaképét terjeszti, gyanús multú,
szélsőséges vezéreket és irodalmi műveket propagál, emel be a nemzeti pantheonba
és kanonizál, stb.; a vallási
intézmények egymást túllicitálják a fundamentalista, ultramontán és intoleráns
tudás-, és hitelemek propagálásában. Jellemző módon az erdélyi református egyház az ortodox
fundamentalistákkal szövetkezik, kisebbségellenes, ásatag és avitt, diszkrimináló, kezdeményezések
támogatásában; a kiszolgáltatott – akár gazdasági, akár politikai/ideológiai
szempontból – elkötelezett médiák radikálisan jobbra csúsztak, nem beszélve a jobb
híján közösséginek mondott (social media) nyilvánsságban terjedő
gyűlöletbeszédről, úgy is, mint szocializációs szcénáról; és akkor mit szóljunk
a populizmus bűvöletébe pottyant pártokról, melyek nem ideológiákra, a jó
kormányzás megvalósítására, a közérdek szolgálatára, hanem sokkal inkább hatalmi
vágyra, zsarnoki hajlamra, zsákmányszerzésre (party patronage system), a
bennünk lakózó gyülölet fölszítására, stb., épültek ki, illetve így működnek?
Tenyleg: szurkeallomany hasznalata!
VálaszTörlés