Jobb lett-e a világ?

Jobb lett-e a világ?

Nézem az év terrorista akcióinak interaktív térképét, melyen több mint ezerhétszáz terrorcselekményt jelöltek be, melyekben több mint tizenötezer ártatlan ember vesztette életét és bár nem tudom, hogy ez a szám abszolút értelemben sok vagy kevés – a most is dúló háborúkban nagyságrendekkel többen vesztették életüket – mindenképpen elborzasztó. Nyilvános – a médiahatást mindenképpen fölhasználó, azt megcélzó – kivégzés Ankarában, teherautós tömeggyilkosság Berlinben, lövöldözés Zürickben. És mindez egy napon, sok ez így, szinte egyszerre, még az erőszakhoz szoktatott nézőknek is az, ünnep helyett terror, gyilkos és öngyilkos elkeseredettség versus páni félelem, és döbbenet: a humánum decentrálásának (Nietzsche óta már nemcsak az Isten, hanem, mintegy végességének biztos jeleként, az ember úgyszintén halott) számomra, és józan ésszel, nehezen emészthető képei, mint megannyi memento mori. Mintha nem az ember(iség), hanem valaki/valami más lenne a fontos, a célok kijelölője, amihez képest az ember már csak kivitelező (dezantropomorfizált, dehumanizált humán erőforrás?), puszta eszköz (vajon Kant kategorikusz imperativusza is halott? „Cselekedj úgy, hogy az emberséget mind saját személyedben, mind pedig mindenki máséban mindig egyúttal célként is kezeld, sohasem puszta eszközként”), öngyilkos merénylő, vagy vétlen áldozat. Vagy fölváltva, hol egyik, hol másik: biodíszlet a döbbenetes látványhoz, a mindenek fölött levő, fogyasztói illúzióhoz. Úgy tűnik a halál képei az üzemmód részei (az infotainment előállítási technológiájának fogaskereke), az erőszak elad és a gátlástalanság „élvezetes”, illetve „szórakoztató”, nézettséget, ratinget termel, két reklám közt éb(e)ren tartja az embereket, növeli a reklámértéket.  

Ha meg a világ politikai térképére vetek egy tekintetet és azt is megnézem, hogy nőtt, vagy csökkent a demokráciák száma, hát ismétcsak negatív képet kell látnom, azt, ahogyan a szabad világ zsugorodik és a valós, meg a különös, újfajta fél- vagy már egészen diktatúrák száma nőtt. Nap mint nap látható ahogyan államok, országok és népek élete fordul ki megszokott sarkaiból, normális folyásából, és válnak senkiföldjévé, ahogy az élet megszokott keretei eltűnedeznek és valami más, az új barbarizmus, a decivilizáció terjed, nemrég még élhető, civilizált helyeken és társadalmakban is. És mintha a világ vezető hatalmai egyfelől tehetetlenek lennének, másfelől meg maguk generálnák a bajokat, és nem vennék észre, hogy a terrort a demokrácia-deficit táplálja, a gátlástalan gazdagodás és határtalan fogyasztás vágya teszi zombivá, önmaga elfogyasztójává az emberiséget.

És aztán ott vannak a „borzalmas” szavazók, akik egyfelől, a pusztán formai demokrácia gyengéit kihasználó, a manipulációt irányító hatalmasok, a félrevezetésre és az érzelmekre, különösen a gyűlöletre alapozott kampányok hatására, másfelől meg, maguktól is szinte teljesen elidegenedve, megválasztják a zsarnokokat. És nemcsak megválasztják, de félreértett törzsi szolidarításból, érzelmi alapon értelmezett, nemzethynek hazudott mitikus valósághoz való azonosulásból, ki is tartanak mellettük, asszisztálva a romboláshoz, a dezintegrációhoz, a már megvalósított emberjogi szabályozások és toleráns attitűdök (lásd politically incorrectness, mint újfajta „érték”) fölszámolásához. Vidáman és egyre gyorsabban pörögve megyünk tönkre, és foszlik szét egész világunk, jön a teljes világrendetlenség, a nihil, és nem látszik, hogy ki vagy mi vethet gátat a pusztulásnak. És ki mondja meg, hogy mitől lenne jobb, ha már nemcsak Putyinok és Erdogánok, hanem immár Trumpok (valamint magyar, brit és lengyel kistestvéreik) is, azaz gátlástalan, saját hatalmuktól eltelt, haladás- és felvilágosodás-ellenes, okkult célokat szolgáló, újfajta diktátorok vezetik a világot? Sokan idézik a demokrácia korlátairól szóló churchilli bon mot első szavait, de elfelejtik a mondás végét, úgy tesznek mintha a demokrácia csupán egy hobby lenne, melyet a nyugati társadalmak lelkesen követnek, de csupán esendő és esetleges hatalommegosztási szisztéma, jobb híján. Csakhogy mondjon már valaki egy másik szisztémát, akár fél vagy egész autokráciát, diktatúrát, valamit, ami hosszabb ideig biztosítja a békét, a hatalom erőszakmentes átszármaztatását, mint a valódi demokrácia. Hát erről soha nem szólnak az új próféták, csak arról, hogy „bármi megtörténhet”, hogy minden rossz, ami van, hogy Brüsszel és az integráció, a menekültek/bevándorlók az ellenség, meg mindenki „más”, aki nem „mi” vagyunk (ha ugyan ebben a kontextusban egyáltalán meghatározható, hogy ki és mi vagyunk). Ezért aztán pusztuljon a világ, mi majd valahogyan (ugyan hogyan?), mondjuk „kiválasztottságunk” okán, megmenekül(het)ünk. Márpedig az emberiség pusztulását még az újsütetű próféták sem él(het)ik túl. A mindenféle új stílusú diktátorok határtalan étvággyal („egyszer, illetve utoljára jóllakni”) fölfalnák és a gyanútlan fogyasztókkal is fölfalatnák a felvilágosodás századainak megvalósításait, és bevezetnék a szép új zombivilágot, ami aztán hatalmukat és magukat is tönkretenné.

Ennek kell(ene) megálljt mondani, és ez nem kevés. Nincsenek történelmi előképek – mint ahogy a világégésre, az ordas eszmék és nyomukban a háborúk pusztítására nagyon is vannak – és hallgatnak még azok, akik megállíthatnák a romlást, visszaállíthatnák a civilizáció folyamatát. Kétszázhatvanöt éve, a felvilágosult genfi, J. J. Rousseau esszéje, mely a civilizáció erkölcsromboló hatásairól értekezett díjat nyert egy olyan pályázaton, mely azt a kérdést vetette föl, hogy „Előbbre vitték-e a művészetek és a tudományok az emberiséget”? Nos, a kérdés természetesen ma is él, és lényegében megválaszol(hat)atlan, mert annak minden egyes terminusa nagyon is relatív, és időben is változó. De föltenni és válaszkísérleteket megfogalmazni nemcsak művészi és tudósi, hanem egyetemes erkölcsi kötelesség. Én optimista vagyok, (legalábbis olyan hegeli, azaz gnoszeológiai vonatkozásban) előbbre kell vigyék a művészetek, a tudományok, egyszóval a tudás, az emberiség ügyét, még akkor is ha ez ma kevésbé látszik, mint a közelmúltban. Csak ehhez, nem a felvilágosodás, a ráció ébredésének tagadására, hanem ellenkezőleg, ÚJ FELVILÁGOSODÁSra van szükség, az ítélőerő és azután a gyakorlati ész (kanti eszméinek) posztmodern fölélesztésére, tudományra és nem manipulációra van szükségünk, józanságra és nem a szenvedélyek fölkorbácsolására. Ezen legyünk hát.