Brexit: vakugrás a sötétbe

Brexit: vakugrás a sötétbe

Grexit után és/vagy helyett brexit jön. Alig több, mint két nap múlva tudni fogjuk, hogy mi az eredménye a brit népszavazásnak, és azt is, hogy lesz-e brexit vagy valami más jön. Hiszen, ha Nagy-Britannia marad az EU-ban, akkor is megváltozik nemcsak a szigetország státusa, de már az unió sem lesz többé az, ami volt, egy erős, három lábon álló ezért kibillenthetetlen szövetség, melynek a britek egyik fő támaszpontjai, és hajtómotorjai voltak az elmúlt negyven esztendőben.

Bonyolult jelenségek és politikai folyamatok egész sora vezetett oda, amit ma brexitnek mond a köznyelv Európa-szerte, és aminek jelentése időben változott, és végül ma már nem több, mint egy rosszul megfogalmazott, tévesen kommunikált, és minden bizonnyal, minden érintett fél számára veszteséggel záródó, máris emberéletet követelő, zsarolásra szánt népszavazás. A maradni vagy kiválni az EU-ból kérdése olyannyira polarizálta a brit társadalmat, hogy szinte minden frusztráció, jogos vagy illuzórikus elvárás, történelmi vagy aktuális sérelem, stb., a politikai (és általában) elittel kapcsolatos ellenérzés, belesűrüsödött a fölvetett kérdésbe (mintha ugyan a népszavazás deus ex machina módra valamelyiket is megoldaná a fölgyülemlett gondok közül). Ami föltűnő a jelenség kapcsán az, hogy mintha a kilépni vágyók oldalán az érzelmi/szimbolikus jellegű jelenségek, és a frusztrációk populáris hangja csendülne föl, még akkor is, amikor az EU passzivitásával, túlbürokratizált eljárásaival és nem egyszer inadekvát szabályozásaival kapcsolatos valódi tapasztalatra utalnak a kampányolók. (Egy racionális, észérvekkel operáló kommunikáció azt a jogos elvárást tűzné ki célként, hogy az EU-t meg kell reformálni, hiszen ebben, és ebben rosszul működik, képtelen pl. a menekültkérdés kezelésére, stb., stb., és nem az ezzel kapcsolatos frusztrációkat csatornázná be egy birodalmi nosztalgia keretében föllépő, érzelmi elemekre épített kilépés-pártiságba). A másik oldalon pedig – legalábbis látszólag – a logikus/racionális meggondolások, a gazdasági mérlegelés áll. A piaci szereplők bennmaradáspártiak, hiszen nincs is ma fizetőképesebb és fejlettebb, valamint fejlődőképesebb piac, mint az EU belső piaca (ezt csak megerősíti, hogy többek között Norvégia és Svájc befizetnek az EU-kasszába a piaci hozzáférésért cserébe, és hiteles számítások szerint, ez nekik éri meg!)

Egy ilyen játszmának nem lehetnek győztesei, hiszen ahol az ész a szenvedélyekkel áll szemben (és nem áll messze a valóságtól a régi, felvilágosult filozófiai tétel, hogy a szenvedélyeknek más szenvedélyek, az érdekeknek más érdekek lehetnek a kordában tartói, egymást kölcsönösen nem képesek kontrollálni, megfékezni vagy legalábbis szabályozni), ott elbeszélnek egymás mellett a felek, nincs is reális kommunikáció (Habermas-al szólva, nem termelődik ki „a kommunikatív cselekvés konszenzusorientáltsága”) és megegyezés sem lehetséges. A kilépés motivációi ezidő szerint az körül forognak, hogy „elég a bevándorlókból” (menekültek alig vannak a szigeteken), hogy vissza kell szerezni az egykori birodalom autonómiáját (Nagy-Britannia, a nagybriteké?) és ezzel felszámolni az EU-s bürokraták és egyéb kontinentális szabályozások hatását a szigetország különútas politikája fölött (eszerint nem elég szigetországnak lenni, hanem inszularizálódni kell, mert ma túl közel a kontinens és „fertőz”, nem engedi kibontakozni az egykor volt brit birodalmi eszményt. Az érvekről és ellenérvekről, a demokratikus aggályokról többek között itt, a gazdasági vs. szimbolikus politikai kommunikációról pedig itt lehet összefoglalót olvasni). Nem mellesleg, az a gyakran hangoztatott baloldali(nak mondott) tétel cáfolódik meg újfent, hogy a gazdasági racionalitás, a nagytőke piaci érdekei fölülírnák a politikát, hiszen most szinte minden gazdasági szereplő, a bankoktól a repülőtársaságokig, (hogy a Premier Leagueről, a futball szövetségről már ne is szóljak) a maradás mellett érvel, szembekerülve és esetleg alúlmaradva a hagoskodó konzervatív, és nemcsak konzervatív politikai szereplőkkel.

Bevallom nem vagyok a legtöbb adat és érv birtokában, ahhoz, hogy átfogó értelmezését adjam  a brexit-jelenségnek, ezért az esélylatolgatásom is csak szubjektív (milyen is lehetne más?), viszont nem osztom azok véleményét, akik az EU veszteségeként arról beszélnek/írnak, hogy a brexit rossz precedenst teremthet, hogy további országokat ösztönözhet arra, hogy kövessék a brit példát. Én azt látom, hogy a kilépés hátrányai – elsősorban pénzügyi és gazdasági, a piacvesztéssel, valamint tőzsdei veszteségekkel kapcsolatosakra gondolok itt – nagyon gyorsan meg fognak mutatkozni. Esetleges előnyei pedig – ha egyáltalán lesznek ilyenek – csak közép, vagy hosszútávon jelentkezhetnek. A népszavazás eredménye szinte biztosan el fog vezetni Cameron és kabinetjének bukásához, nekik nem lesz füstszűrős sapkája, vagy így, vagy úgy. A birodalmi nosztalgiák pedig, nosztalgiák és utópikus álmok maradnak – már a dolgok természeténél fogva, történelmet visszafordítani nem lehet! – meg aztán azért, mert Nagy-Britannia nem bővülhet a kilépéssel, viszont maga a jelenlegi államszövetség eshet szét, mondjuk, a máris meglebegtetett, Skócia kiválásával. És első látásra igaz, hogy az EU gazdasági és politikai, azaz szimbolikus veszteséggel kell számoljon a kilépéssel, de ez útat nyithat a megújulásnak, a szövetségi szálak szorosabbra fűzésének, az európai integráció megújulásának, a dolog ennyiben kétesélyes. Meglehet naiv vagyok, de úgy vélem, ha valamiben precedens lesz a kilépés kis többséggel való elfogadása, akkor arra fogja ösztönözni a maradék 27 államot, hogy ne fogalmazzon meg rossz kérdést, ne írjon ki értelmetlen népszavazást a kilépéssel kapcsolatban. Ha pedig a bennmaradás opciója győz, akkor annyiban minden marad a régiben, hogy a britek folytathatják áldatlan és elvtelen hadjárataikat az EU közös szabályzata és eljárásai ellen, viszont eljátszták már egyik legfontosabb adújukat, a zsarolási eszközként használt népszavazást, hacsak nem írnak ki újabb és újabb plebiscite-t, az ügyben! Érdemes leszögezni, hogy amit Cameron erőltet, és amit Orbán Viktor előszeretettel és manipulatív módon „szabadságharcnak” nevez, annak lényege, hogy úgy akarnak profitálni (más euroszkeptikusok hadaival együtt) az unió adta előnyökből, hogy Nagy-Britannia elsősorban a közös piac előnyeiből, Magyarország ezen fölül még a vissza nem térítendő támogatásokból is nyerni akar. Miközben politikus hőseink bátran elmenekülnek a közös felelősségek – mindenekelőtt a menekültkérdés és általában a(z i)migrációs presszió – elől, nem fölvállalják azokat, hanem elvtelen háborúskodásba kezdenek az EU ellen: stílusosan szólva, hátrafele nyílaznak, csakhogy magukat találják előbb vagy utóbb ülepen. Ebből a szempontból a Londonban élő holland származású antropológussal Joris Luyendijk-el értek egyet, aki arról ír, hogy az EU-nak hagynia kellene Nagy-Britanniát békésen elválni az uniótól, hiszen, ha marad, akkor továbbra is a bomlasztással, különútasságának eröltetésével lesz elfoglalva, és eurofóbiája nem fog alábbhagyni: „Egy barátságos válás. Nem lehet, hogy ha már ennyi vitánk van, ez lenne mindenki számára a legtisztességesebb?”

Nincs is olyan dolog (vagy legalábbis még brit tudósok sem találták meg), amire ne lehetne fogadni, azt hiszem a leggyakrabban elhangzó, félig-meddig átvitt értelemben használt kifejezés a szigeteken a „put a bet on” (megközelítően: „fogadjunk rá”), ami a puboktól a parlamentig, folyton folyvást elhangzik. Csakhogy ez mindig olyan helyzetekre vonatkozik, amikor többé-kevésbé két alternatíva rajzolódik ki, és végül valamilyen módon az egyik beigazolódik, ezek az úgynevezett win/lose („győztes/vesztes”) ügyletek, amelyekkel kapcsolatban pénzben lehet és érdemes fogadni. A mostani, a menni vagy maradni (leave or remain) kérdés eleve helytelen, még fogadni sem lehet, illetve nem érdemes rá, hiszen minden bizonnyal ez egy vesztes/vesztes eredményben végződő lose/lose típusú játszma. Végül mindenki veszít, legfennebb más-más időpontban derülhet ki, hogy ki, mit, és milyen mértékben. És, amely kétesélyes dologra fogadni sem lehet, illetve nem érdemes, az egy rossz helyzet, és meglepetésre úgy tűnik, hogy ezt éppen a britek nem tudják, pontosabban nem veszik észre: menni vagy maradni egyremegy akkor, amikor a kocka már el van vetve (Brexit: dixit!). David Cameron miniszterelnök (és a konzervatív párt egy részének) populista csapdája szinte tökéletesre sikeredett, csakhogy először ő maga, majd pártja, azután egy nagymúltú nemzet, és végül egy félmilliárd lelket felölelő kontinens eshet bele, többé-kevésbé érdemtelenül.