Kényszerválasztások jönnek?

Kényszerválasztások  jönnek?

„... eltűnt a haladás eszméje, de a haladás folytatódik. A gazdagság esz­méje, ami a termelést fenntartja, eltűnt, a termelés azonban fokozott ütemben fo­lyik tovább. Sőt, minél inkább eltávolodik eredeti céljaitól, annál jobban felgyor­sul. A politikáról megállapíthatjuk, hogy az eszme eltűnt belőle, a politikai játék azonban — önnön tétje iránti titkos közönnyel — folytatódik.” Jean Baudrillard

Azt hiszem nem vagyok egyedül azzal a benyomásommal, hogy lassan-lassan nemcsak a közönség, a választópolgár fáradt bele, lett közömbös, illetve ábrándult ki, és unta meg az állandó politikai csatározásokat, hanem maguk a politikusok is apatikusak lettek, kiábrándultak saját – gyakran csak szimulált, kénytelen-kelletlen eljátszott – szerepükből. A minden eszmeiséget, filozófiát vagy ideológiát nélkülöző politikai játék „titkos közönnyel folytatódik”. A kiábrándult szereplők pedig legszivesebben kiszállnának, ha elvtelen és magánérdekeken alapuló kényszerek, kölcsönös zsarolások és elköteleződések nem tartanák – akár akaratuk ellenére is – a szcénán jó részüket.

A gazdaságban, akárcsak a politikában a stagnálás, a helyben toporgás tulajdonképpen visszafejlődést, regressziót hoz, márpedig ez a visszalépés, a demokratikus játékszabályok és intézményeknek a megjavulás, a megújulás reménye nélküli visszabontása, a tavalyi politikai év hozadéka. Emlékezzünk vissza, egy szinte hetven százalékos pártkonglomerátum, mely a választások megnyerése után kormányozni kezdett gyakorlatilag elenyészett, és ma egy demokratikus felhatalmazással és legitimitással nem rendelkező technokrata kormány igazgatja, úgy-ahogy, az országot.  Miközben a rommagyar politikai mezőny elsorvadása több szinten és vonatkozásban tagadhatatlan. Egyfelől az egész mezőny autonómiáját vesztette, ma mindenik formáció a budapesti hatalom szatellitpártja; azután az RMDSz önként – illetve Fidesz nyomásra – kivált a kormányból és egyféle kényszer-ellenzékben vegetál; megújulást hírdetett, de annak legkisebb jele sem látható; ráadásul központi jelszava és diskurzusainak kemény magva, az autonómiázás kifulladt, nem utolsó sorban szintén a magyarországi hatalom külpolitikai irányváltásának következményeként, ma emlegetni is kínos.

Szomorú diagnózis, de érvényes, és innen indul a helyhatósági választások kampánya, máris olyan felütésekkel és kijelentésekkel, melyek arról tanúskodnak: maguk az érintett politikusok sem értik a helyzetet, a soron következő választásokat is klónozott politikai aktusnak tekintik, még igazi és előremutató célokat sem fogalmaznak meg, az állagmegőrzés és a szinten tartás közönyös célkitűzését próbálják eszmeiségként föltüntetni. A vezérek megnyilatkozásai megpróbálják a közönyt és a jelöltek hiányát lanyha és hiteltelen etnikai (inkább csak etnicizáló)  diskurzussal elfedni, és ezzel újratermelik a négy év előtti elhibázott diagnózist. Az eredmények sem lehetnek jobbak, mint az akkoriak, ha célok és aspirációk (igen, akár utópiák) sincsenek, a siker reménye is elhal. Mit gondoljunk a két RMDSz-vezér kampányt megelőző  diskurzusáról, melyből a lelkesedésnek, a lendületnek, a politikai helyzet uralásának a nyoma is hiányzik? Kovács Péter (aki nem mellesleg éppen legitimitás-hiányos, hiszen gyanús körülmények közepette lett ügyvezetővé választva!) erőtlen és hiteltelen, valamint többé-kevésbé lazán irracionális szöveget produkál az egyfordulós polgármester választás védelmében, melyben (mintha magamagának is) azt próbálja bizonygatni, hogy a másodlagos politikai opciók elmeszelése, és a kevesek által megválasztott elöljáró, nem jár legitimitásvesztéssel, pedig de. Azt is elfelejti, vagy legalábbis zárójelbe teszi az ügyintéző, hogy a helyhatósági választások tétjüknél fogva nem az expresszív, vagy szimbolikus szavazásnak kedveznek (még etnikai vonatkozásban sem), hanem az instrumentálisnak, a szavazók értékesülni kívánják voksaikat,  reprezentálva látni opcióikat a megválasztott közvetlen elöljárók és testületek által (ezért a függetleneknek, vagy helyi kezdeményezésű alakulatoknak jó esélyeik vannak). Az meg csak üres duma vagy illúzió, hogy a „25-45%-ban magyarok lakta városok/települések esetében” jobb lehetőségek lennének az egyfordulós választás során, magyar elöljárót megválasztani. Kicsit közelebbről tekintve két nagyváros esik ebbe az etnikai arány-sávba, Szatmárnémeti (34,5%-os magyarságarány) és Marosvásárhely (42%-os magyarságarány). Paradox módon viszont az első esetében akkor választottak (2 x is) magyar polgármestert, amikor a választás kétfordulós, és akkor nem, amikor egyfordulós volt. Vásárhely helyzete pedig továbbra is különös, hogy ne mondjam kilátástalan, mert ott van ugyan közös rommagyar jelölt, csak az nem világos, hogy mögötte van-e összefogás, vagy nincs. Már azon is túl, hogy a jelölt neves ismeretlen, megismertetése/elfogadtatása, éppen a háttéralkuk bizonytalansága miatt, el sem kezdődhetett. Négy további kisvárost találtam, ami megfelel az ügyvezető kritériumainak (Szászrégen, ahol szintén a kétfordulós választáskor volt rommagyar polgármester, Tasnád, Margita és Bánffyhunyad), amelyek közül a két utóbbi esetében lehet esélyes rommagyar jelölt az egyfordulós választás nyomán. Ezért kivonulni a kolozsvári, nagyváradi, stb. esetleges egyezkedésekből, alpolgármsteri széket kockáztatni jelentős számú urbánus rommagyar polgárság településén, nagyon könnyen hibának bizonyulhat.

De itt van mindjárt Kolozsvár esete, ahol máris bejelentették saját jelölt indítását. Egyfelől az etnikai motívum, melyet Kelemen Hunor belenget, bizonyítottan hatástalan. A Funar-korszakot követően egyetlen magyar jelölt sem tudta megszerezni a kolozsvári magyarság szavazatait, legalábbis nem a szövetségre leadott szavazatok arányában (László Attila mintegy felét kapta a szövetség kolozsvári szavazatainak, Eckstein-Kovács Péter pedig mintegy kétharmadát az utolsó választásokkor), Horváth Annára sem vár jobb sors, magyarán esélytelen. Ami Kolozsvár esetén azt jelenti, hogy nem hasznosulnak a magyar szavazatok tárgyalási pozícióban, az alpolgármesteri/megyei tanács alelnöki pozícióért, illetve a kolozsvári magyarság nem fejezheti ki akaratát az esélyes jelöltekkel kapcsolatban, t.k. nem választ, nem befolyásolja a végső eredményeket. Ugyanez érvényes Nagyváradra és (esetleg) Szatmárnémetire is, amennyiben saját jelöltet indítanak, és nem próbálják meg háttéregyezményekkel bebiztosítani az alpolgármesteri funkciót.

Sokatmondó az is, hogy a szövetség és az aprópártok is az utolsó pillanatig húzzák-halasztják a jelöltállítást, egyfelől mert – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nincs közismert, elfogadott, stb., jelöltjük. Másfelől meg attól való félelemben, hogy az előválasztások/jelölések vesztesei függetlenként (illetve, ellenzéki párt színeiben) indulhatnak, és esélyesek lesznek (Az első helyzetre jó példa Csíkszereda – felteszem hogy Antal Árpád csak kéreti magát politikai pávatáncot lejt –, a másodikra pedig Székelyudvarhely, ahol a jelenlegi polgármester, amennyiben alulmarad az előválasztáson, függetlenként választhatják meg. Az RMDSz szempontjából veszélyben van eszerint Udvarhely mellett Gyergyószentmiklós és Kézdivásárhely). Az utolsó pillanatban való jelölés más vonatkozásban, azt is biztosan jelzi, semmiféle megújulásra nem várhatunk, már csak azért sem, mert egy addig ismeretlen jelöltet képtelenség 6 hét alatt pr szempontból fölépíteni, megismertetni.