Fegyház és tudomány
Új közéleti botrány van
kibontakozóban, melynek középpontjában a börtönben írt tetemes számú
tudományosnak mondott termelés – maradjunk ennél a kifejezésnél, hiszen nem
tudni, hogy a fegyenc-tudósok műve milyen formában fog hasznosulni, milyen
piacra készül egyáltalán? Vagy öncélú játszmákról, jogi kiskapuk
kihasználásáról van szó, mely csak a büntetés megrövidítését célozza?[i]
– áll. És, mint rendesen, a közéleti témák, botrányosak vagy sem, de (a
társadalom nagyméretű hálózatosodása folytán) mindig sokkal szélesebb körben
vetnek föl kérdéseket mint azt a szűken értelmezett téma bekeretezné. Összefüggéseikben
többféle társadalmi mezőny, és végső soron magának a társadalomnak az alapvető
kérdéseit érintik, és aztán a médiák közvetítésével, helyezik rivaldafénybe. A
börtönben elkövetett (vagy pusztán szimulált) – nem mellesleg büntetés megrövidítési
céllal – tudományosnak
mondott tevékenységek körüli botrány egyszerre érinti a jog- és
büntetésvégrehajtási rendszert, azután meg az akadémiai élet területét. Ugyanis
nemcsak a gyanúsan sok börtönben lett tudós, hanem a tevékenységüket – mondjuk úgy
– előzetesen garantáló (ajánló, „témavezető” – koordinátor) egyetemi oktatók és
az általuk képviselt intézmények is belekeveredtek a dagadó botrányba. Nem
mellesleg akkor történik mindez, amikor nemcsak a gazdasági/politikai,
összefoglaló megnevezéssel közéleti korrupciótól hangos a médiák világa, hanem
egy speciális korrupciós terület, a doktorikkal kapcsolatos plágiumügyek
borzolják a kedélyeket, hiteltelenítik az akadémiai életet. Azután, megintcsak
rutinszerűen, vannak rommagyar érintettjei az ügynek[ii],
akik esetében a
vita, az általános sémához képest, sajátos színezetet kap(ott), vagy ha úgy
tetszik etnicizálódik, a rommagyar politikai mezőny uralkodó értelmezési reflexeihez
idomul.
Azért sem lehet célom a téma
kimerítése, mert az ügy folyamatban van és sok eleme tisztázatlan, vélhetően
kivizsgálások fognak indulni és aztán lehetne következtetéseket levonni, de
érdemes a botrány elhelyezése, értelmezése szempontjából valamilyen fogalmi
keretbe helyezni azt, ami történt/történik, erre vállalkozom csupán.
Érdemes leszögezni, hogy a
börtönbüntetésre ítéltek különösen a fehérgallérosak, de a többiek sem, egyszer
s mindenkorra párianépek, akiket a társadalom örökre kizárt volna soraiból (a
ténylegesen életfogytiglanra, vagy egyes helyeken halálbüntetésre ítélteken
kívül), vagy akiknek már semmilyen jogaik és emberi méltóságuk nem lenne. Az „agresszív
felügyelet”[iii]
alá vételük elkövetett törvénytelenségeik arányában, nem személyes bosszúból és
nem is személyük (netán testiségük) megsemmisítésének céljával történik. Egyszóval
a modern börtön nemcsak büntet, hanem mindenkor szem előtt tart egy pedagógiai,
vagy rehabilitációs, átnevelői (reszocializációs) szándékot, ami a társadalomba
való visszahelyezkedést, (reinszerció) az egyén lehetséges és kívánatos megjavulását
célozza, sőt elősegíti azt[iv].
A munkaterápia, a fegyelmezett, rendszerszerű és pontos, felügyelet mellett
végzett hasznos tevékenység, minden bizonnyal jól szolgálja a célt, márpedig a
tudományos munka kiváló átnevelő gyakorlat lehet a fegyházakban is. Ezért sem
gondolom, hogy ennek lehetőségét föl kellene számolni, csak jogilag pontos,
visszaélések lehetőségét minél nagyobb mértékben kizáró szabályozás mellett,
demisztifikálni, racionálisan kellene meghatározni a tudósok munkáját, és nagyon
is elképzelhető, hogy felügyelet mellett mérhető és egyértelműen értékelhető
lenne a börtönbüntetésüket töltők ilyen irányú tevékenysége. Aki kicsit is
belekóstolt a tudományos kutatásba jól tudja, hogy az nem csak erudíciót és
kreativitást, új és új dolgok feltalálását, stb., jelenti, hanem nagyon is
rutinszerű tevékenység, mely monoton, unalmas és sokszor biza eredménytelenül,
vagy csupán félig-meddig eredményes kitartó ténykedés. Tekintsünk el a jelenleg érvényben levő rossz
szabályozástól, és a nyilvánvaló visszaélésektől, mely ennek (is) a
következménye, és helyezzük valós kontextusba a börtönben végezhető
tevékenységeket. Látni fogjuk, hogy ahogy mindenféle munkaszolgálatra
használhatók – törvényes keretek között – a rabok és ezzel megrövidíthetik
letöltendő büntetésüket, úgy rengeteg tudományos területen is hasznosulhatna a
munkaerejük, felkészültségük és idejük. Csakhogy ezt nem így-úgy összehordott
másolt vagy strómanokkal megíratott, stb. „könyvek”[v]
vagy szaktudományos dolgozatokkal kellene és lehetne mérni, hanem nagyon is
számszerűsíthető, felügyelet mellett zajló tudományos rutinmunkák szerint. Miért
ne vehetnének részt elítéltek, hogy csak a humán vagy társadalomtudományok
terén maradjak, amit jobban ismerek, mint adatbázisok létrehozása,
információgyűjtés archívumokban, könyvtárakban, internetes adatbázisokban? Kutatók
felügyelete, és valódi irányítása mellett, tudományos hipotézisek igazolására, miért ne lehetne fehérgalléros elítéltekkel[vi]
átnézetni és adatokat gyűjtetni mondjuk a CNSAS (vagy a volt állampárt) több folyókilómétert
kitevő archivumát? De ugyanígy elítéltek rengeteg tudományos kísérletben, vagy
rutinszerű feladatban vehetnének részt egyéb területeken is, és főként
figyelhetnék a neten hatalmasra duzzadt adat-folyamokat, információkat,
egyszóval végezhetnének tudományos segéd-, illetve kiegészítő munkát és ezért
csökkenhetne büntetésük hossza, mint ahogy egyéb munkák esetén történik.
Ami pedig a Nagy Zsolt börtönbeli
tudományos tevékenységét (nehéz megítélni, annak eredményét, így látatlanban) illeti,
arra ugyanazok a szabályok, kételyek és fenntartások érvényesek, mind az összes
többi (mintegy 200
elítélt, akik az utóbbi 8 évben 423 tudományos munkát – tanulmányt? Könyvet? Egyéb
tudományosnak mondott eredményt? – produkáltak) börtönben elkövetett tudományos
termékkel kapcsolatban. Egy zavaros és végig nem gondolt szabályozás mellett
büntetés lerövidítési céllal elkövetett szimulált tudományos tevékenységről
lehet szó. Senki nem vonja kétségbe, hogy egy elítéltnek joga van minden lehető
legális eszközzel megpróbálni lerövidíteni fogvatartásának idejét, de az is
világos: a dolog kínos és deontológiai szempontból vállalhatatlan, és nem is
elsősorban Nagy Zsolt számára, hanem a bizonytalan státusban megjelenő „ajánló”
(garantáló?, felügyelő?, irányító?) egyetemi oktatók és intézményeik számára.
Ha minden a legnagyobb rendben zajlott volna a 3 „tudományos termék” (nem
tudjuk, hogy végül lett-e könyv belőlük és ha igen hol lelhetők fel?),
olvasható lenne, Nagy Zsolt akár utóbb is nyilvánosságra hozhatná, mondjuk netes
felületen, és egy újságban replikázó, egyik ajánló oktató[vii]
is mellékelhetné ajánlásának egy másolatát.
[i] A
tudományos kutatás, felfedezés és innováció komplex
feladatsor, melyet erre specializálódott személyek végeznek, és ami a fontosabb
nagyon ritkán öncél, általában valamilyen tág értelemben vett piacra szánják.
Ez a piac lehet nagyon is gazdasági, vagy technológiával kapcsolatos, de lehet
persze elvontabb tudás-piac is, minden esetben vannak – legalábbis elvi – megrendelői,
gazdasági vállalkozások, állami szervezetek/intézmények, kutatóközpontok,
akadémiai grémiumok, vagy kiadók, stb. A konkrét esetben a „témavezetők”/”ajánlók”
föltehetően, ilyen, átvitt értelemben bár, megrendelői igényt kellett
megfogalmazzanak a tudományos tevékenység elkezdésekor, megindokolva a munka
várható hasznát, ha úgy tetszik „piaci értékét”, vagy azt a tudáspiaci nischet,
amit az elkészült munkák betölthetnek. A napvilágra került börtön-tudományos
termelési lista, ahhoz, hogy hiteles legyen, többek között, azokat a
szerződéseket kellene tartalmazza, mely szerzők és tudományos kiadványokra akkreditált
kiadók között keletkeztek, hiszen ez egyfajta megrendelés lenne. És aztán a
lektorálás, az ISBN szám odaítélése és a nyilvánosságra hozatal teljesítési
igazolványként, hitelesíthetné az elvégzett munkát, minősíthetné annak
hitelességét, stb. Sem ilyen eredeti ajánlások, sem pedig kiadói szerződések
nincsenek, vagy legalábbis nem kerültek
nyilvánosságra.
[ii] Nagy
Zsolt, egykori RMDSz-es politikus, ex-miniszterről van szó, aki a rahovai börtönben töltött egy év alatt három különböző
témában, 3 tudományos terméket (nem tudjuk kötetek-e ezek, vagy tanulmányok,
micsodák) hozott létre, és akinek tevékenységét a BBTE 2 tanára (Rüsz-Fogarasi
Enikő és Salat Levente), valamint egy a Sapientian tanító (Veres Emőd) tanár
ajánlotta (szerepük nem nyilvánvaló).
[iii] Foucault a modern börtönöket ”agresszív
felügyeleti” intézményeknek tekinti, (kifejezésével inkább a fegyházakról –
karcer-ről beszél), melyekben nem is a bűncselekményt elkövető „szerencsétlen
fickókat”, azaz személyeket, hanem a delikvenciát (mint szociológiai
kategóriát) büntetik, helyezik időszakosan társadalmon kívülre és szigorú
felügyelet alá, nemcsak megtorlási, hanem rehabilitációs szándéktól is vezérelve.
(lásd. Michel Foucault, Felügyelet és bűntetés. A börtön története, bp. 1990, Gondolat.
[iv] Nincs itt helye annak, hogy kielemezzük
mennyiben sikeres ez a rehabilitációs igyekezet a román büntetésvégrehajtás és
reinszerciós programok esetében, de minden esetre a nagyszámú visszaeső bűnöző –
ha hinni lehet a statisztikáknak ezek aránya eléri a büntetésüket letöltött
személyek 40%-át – alacsony
hatékonyságot sugall.
[v] Meglepő, hogy annak idején (eredetileg egy
1969-ben hozott Törvényről van szó, amikor az Elena Ceausescu „tudományos karrierje”
indult) a tudományos munkákat foglalták törvénybe és rendeltek a börtönidő
megrövidítésével honorálni. Kézenfekvő lett volna szépirodalmi, és egyéb művészi
tevékenységeket (is) ebbe a kategóriába sorolni. Mind a filozófiai irodalom,
mind a szépirodalom, napló, önéletrajz, memorialisztika, stb., bővelkedik fogságban,
illetve fegyházban megírt művekben. Közülük kiemelkedő Antonio Gramsci Levelek
a börtönből című filozófiai műve, vagy előzményként ott van a számos láger- és
börtönben írt nemzetközi, román, magyar és erdélyi magyar szépirodalmi mű.
[vi] Határozott különbséget tennék ezen a
téren a fehérgalléros bűnelkövetők és a köztörvényesek között. Egy dolog az, ha
– egyébként zseniális – hackereket, informatikusi munkára fogunk (az ilyeneket
szerte a világon éppen az informatikai adatvédelmi rendszerek fejlesztésére
kimenekítik) „büntetésből” és egészen más, ha elfogadjuk, hogy pedofilok gyerekjogokkal kapcsolatos tudományos munkát
írhatnak. A konkrét nyilvánosságra került listával kapcsolatban érdemes
megjegyezni, hogy korrupcióért elítétlek írtak tudományos munkát éppen a
korrupcióról és senkinek nem tűnt föl, vagy drogkereskedő
írt „tudós értekezést” a drogkereskedés ellenes harcról, sikkasztó a
megelőzésről, stb., stb. A gyilkosság, pedofília, nemi erőszak miatt
elítélteket pedig egyenesen kizárnám ebből a körből, hiszen elkövetett bűneik „alkalmatlanná
és hiteltelenné” teszik tudományos tevékenységre, mégpedig a tudományok
deontológiai szabályainak megfelelően. Készséggel elhihetjük, hogy – akár malpraxisért
elítélt – orvosprofesszor képes orvosi szakkönyvet írni a fegyházban, és Nagy
Zsoltról is elhihetjük, hogy a kampányszervezésről képes hasznos, értékelhető
tanulmányt írni. De nehéz elképzelni, hogy a vállaltan maffiózó Becali klán tagjai
hirtelen a sportszociológia és menedzsment tudósai lettek (miért nem a
területen általánossá lett korrupciós gyakorlatokról írnak, nem tudományos
művet, hanem vallomást, akár vádalkú keretében? – költői kérdés, persze).
[vii] Az ügyben kirobbant vita kapcsán az
atlatszo.hu szerkesztője további
oknyomozást ígér, a dolog tisztázására. Jóhiszeműen ajánlanám neki, hogy
egyfelől próbálja meg elérni a Nagy Zsolt által írt szövegeket, és lehetőleg
nyilvánosságra hozni, de az ügyben nyilatkozó Salat Leventétől, Rüsz-Fogarasi
Enikőtől és Veress Edmődtől is kérje el az ajánlásuk szövegét. Arról is
megkérdezhetné őket, hogy annak tudatában is ajánlanák a tudományos témát és
szerzőjét, hogy az néhány hónap alatt akarta megírni disszertációját? Mondjuk a
Dan Voiculescu mintegy húsz tudományos könyvét „koordonáló” oktatótól – és nevezzenek
ezért rosszhiszeműnek akár – nem kérdeznék semmit, egyszerűen csak ajánlanám a szigorú
kivizsgálást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése