Párizsi szerkesztőség, mint memento mori

Párizsi szerkesztőség, mint memento mori

Óriási a kakofónia és az egyet nem értés ricsaja nyilvánosságunkban, de talán abban megegyezhetnénk, hogy a terrorizmus hosszú múltra visszatekintő bonyolult társadalmi (ha úgy tetszik szociológiai) és biztonságpolitikai jelenség. Sokféle meghatározása van, melyekben a közös, hogy az erőszak illegitim, törvénytelen használatát feltételezi, mely összetevői között megtaláljuk a nyers erőszakot (robbantás, fegyveres fellépés, vagy fenyegetés), lélektani hatása a rettenet, a megfélemlítés, hátterében politikai/ideológiai indíttatás áll, illetve célpontjait ennek függvényében választja meg (Péter László – 2009, 170-174). A terrorizmus (A “legszegényebbek fegyvere”) egy sajátos taktika, vagy harcmodor, mely privát jellegű és megkülönböztetendő az állami többé-kevésbé legitim, jogos erőszaktól, még akkor is, ha egyes esetekben (fasizmus, kommunizmus) maga a hatalom lehet illegitim. Minden esetre rengeteg fejtörést okoz azoknak, akik ellene szeretnének fellépni. Egyfelől, mert formális kritériumok szerint nehezen felismerhető, sokféle előtörténettel bíró, és a világ minden részében előforduló jelenség. Másfelől, mert akár klasszikus, akár újabb formájában, igen sokféle ideológiához, célkitűzéshez kapcsolódott, a (forradalmi) szélsőbaloldaliaktól, a szélsőjobbig, maffia- és bűnöző csoportokig, stb., és csak aktuálisan – ha úgy tetszik, a globalizációt, illetve posztmodern fejleményeket tekintve (az Al-Kaida fellépésével kezdődően) –, tűnik az iszlám vallási fundamentalizmus kísérőjelenségének. (A nemzetközi szervezetek usque másfél ezer terroristának kategorizált kisebb nagyobb „magán” szervezetet tartanak számon, ezek száma  változó, és a besorolásuk is sokféle politikai kritérium szerint alakul). Tekintélyes és szerteágazó, és nem egyszer ellentmondásos szakirodalma van a terrorizmusnak, de egy dolog biztosnak tűnik vele kapcsolatban, mégpedig, hogy nem esztétikai probléma és nem az ízlésről való viták keretébe utalandó. Még akkor sem, ha olyanok ellen irányul (többek között), akikről azt rebesgetik, hogy valamiféle ízlés elleni merényletet követtek el, vagy hogy érzékeny lelkű, mélyen vallásos (sic!), terroristák kedélyeit borzolták karikatúráikkal. És az is világos, hogy a terrorizmus nem teológiai kérdés, nem a vallások lényegével, vagy eredeti szövegeivel kapcsolatos – sem a Korán, sem a Tora, sem a Bilblia, stb., nem jogosít fel terrorcselekményekre – persze, ha helyesen és korszerűen értelmezzük, azoknak implicit tanait – hiszen a vallásos köntös, amiben a posztmodern terrorizmus megjelenik csak a megengedhetetlen és igazolhatatlan tettek legitimálási kísérletének álságos felszíne, manipulatív és megtévesztő álarca.

A terrorizmus maga a kiegyensúlyozatlanság, a teljesen asszimetrikus “válasz”, a gátlástlanság non plus ultra-ja, emberiesség elleni bűn, mely mint ilyen korlátlan, és általában mártíriummal végződik, kiegyensúlyozni ellenterrorral sem lehet, ami a maga során szintén emberiesség elleni bűn. Éppen ezért, nehéz felvenni ellene a harcot – és saját logikája szerint, saját területén, szcénáján, vagy kontextusában nem is lehet! –, mert a terrorista nemcsak a mások életét nem tekinti értéknek, hanem a sajátját sem. Ezért a szabálytalan és végletesen szélsőséges tett semmilyen formában nem lehet mérce. Ehhez megkísérelni mérni, mondjuk a szólás-, vagy művészi szabadság elvi-elméleti-morális határait, nem csak erkölcsileg elfogadhatatlan, hanem, és első sorban, logikai hiba vétése.

Szociálpszichológiai megközelítésben érthető az egyszerű emberek tanácstalansága és a pánik, a meglepetésszerű terrorcselekmények kapcsán. És az is, hogy első reflexük valamiféle mentálisan érvényes egyensúlyi helyzetet teremteni, bármilyen leegyszerűsítő magyarázatot elfogadni, ami a borzalom órái után, valahogyan visszaállíthatná a megszokott köznapok egyensúlyát. És mivel a terrorcselekmények túl vannak a józan ész határán, felfoghatatlanok. Milyen egyszerű ilyenkor előítéleteinkhez folyamodni a dolgok megítélésében, hiszen gondolnánk, hogy valamilyen kézzelfogható, közvetlen, és az eseményekhez kapcsolható oka csak kellett legyen a mészárlásnak, valakik rossz fát tettek a tűzre, valamiért bünhödniük kell és ezért, a megmagyarázhatatlan mészárlás. És máris kialakul a tömegpszichózis, mely összemérhetetlen dolgokat helyez egymás mellé és próbál összehasonlítani, ahol nem megy ott pedig ilyen-olyan kéznél levő fantazmagóriákkal kiteljesíti a történetet, és aztán napirendre is tér fölötte.

Érthetetlen és elfogadhatatlan viszont az értelmiségiek manipulatív magatartása, képtelensége a dolgok reális értelmezésére és bemutatására, nyilvános megvitatására. Tisztelet a kivételnek (örömömre szolgál ide belinkelni a logikus és racionális megközelítésből származó szövegeket, lásd., többek között itt, itt, itt, és itt), a legtöbben ugyanazokat az avittas sémákat/sztereotípiákat követik, mint az egyéb elfoglaltságú köznép teszi. Ennél is rosszabb viszont, hogy a felháborító terrorcselekményeket saját politikai és piaci pozíciójuk érdekében használják, manipulálnak és összemosnak, ahelyett, hogy kimondanák: a párizsihoz hasonló terrorista merényletek nem igazán vallási alapúak, hanem társadalmi, politikai jelenségek, melyek csak alkalmanként kapcsolódnak (mint itt is) vallási motívumokhoz. A mintegy másfél milliárd főre tehető iszlám közösség, egyre inkább foglyává válik egy erőszakos és szélsőséges vallási fundamentalista hatalmi csoportnak, vallási tanainak és normáinak egy szélsőséges wahhabista/szalafista értelmezése maga alá gyűri szinte az összes józan hangot. Ezt képtelen felfogni (illetve nem érdeke felvetni) a rommagyar értelmiség (kevés kivétellel), ezért hol az iszlámellenesség szólamait, hol az áldozatok bűnösségét hangoztatja; hol az (egyébként nyilvánvalóan antiszemitizmusból származó) iszlámpártiság hangján szól, hol a keresztény vallási fundamentalizmus nevében, vagy nyugatellenes módon, esetleg a szólás-, gondolat- és lelkiismereti szabadság ellen papol.

Minden esetre az önreflexió és a mások szempontjai megértésének hiánya, az intolerancia teszi, hogy még az ilyen sokkoló események sem tudnak elgondolkodtatni: a szabványértelmiségi saját előítéleteinek igazolását keresi és “találja meg” az eseményekben, és főként a gyors, reflexszerű, de reflektálatlan kommentben, véleménnyílvánításban jeleskedik.

Szellemi restség, szűklátókörűség, ami értelmiségünk nagyrészének világlátását jellemzi, várják a kliséket, a jól bevált és rating-merkantilista, sőt rating sovinista „aranyköpéseket”, hogy majd azt szajkózva fitogtassák álfelsőbbrendűségüket. Mintha ugyan legalább olvasták volna Samuel Huntington, avitt, viszont neokon körökben máig divatos könyvét, ismernék érvekkel, illetve empirikusan igazolhatatlan vízióját a civilizációk összecsapásáról. Szögezzük le a síita-szunnita (polgár és/vagy vallás) háborúkban összemérhetetlenül több ember vesztette életét (ja, a média ingerküszöbét ez nem éri el, a nigériai vérengzéshez hasonlóan), mint az iszlám szélsőségesek nyugaton elkövetett terrorcselekményeiben. Az É-K Nigériát terror alatt tartó Boko Haram haramiái és az általuk kiirtott/kiirtani szándékozott lakosság között, nem volt/nincs civilizációs eltérés.

A politikai „é(á)lcsapat” most mélyen hallgat, pedig ő szoktatta rá szavazóközönségét (lásd sajátos rommagyar politikai kultúra), hogy utasításokkal, értékes eligazításokkal jön, csakhogy maga is zavarodott, még az áldozatok miatti részvétre, és a terrorzimus ellenes összefogás üdvözlésére sem tellik, így állunk! Jó, hogy a párizsi szolidarítási és terrorizmus elleni felvonulás képei megmutatták: emberek vagyunk, és nem igazíthatjuk életünket a terrorizmus elvárásaihoz, a rettegéshez, a borzalomhoz és örökös szorongáshoz!