Jelbeszéd (Hashtags)

Jelbeszéd (Hashtags)

Az elemzést és értékelést nehezíti a politikai cselekvések és történések kettős volta: egyszerre valós, gyakorlati, stb. vagy még inkább cselekvés, azaz akció-jellege, és ugyanakkor rituális természete. A helyes értelmezés feltétele, hogy megtaláljuk a reális arányt egyik és másik összetevő, a „politikus ember” és a „rituális ember” között, illetve, hogy felfedezzük a történések „kódját”, sajátos logikai rendszerét, vagy nyelvtanát (Abner Cohen). A helyes és mind elméleti, mind gyakorlati haszonnal kecsegtető értelmezések csak a „kód” helyes megfejtése mellett állhatnak elő, és ez végső soron, a dolgok definíciójával, adekvát meghatározásával érhető el. A párizsi véres terrorcselekedetek, és ugyanakkor a nigeriai népírtás, és merényletek, stb., csak akkor érthetők és értékelhetők helyükön, ha a terrorizmus kiterjedt társadalmi jelenségének keretébe helyezzük, és ebben a keretben próbáljuk meg árnyalni a történések jelentését, dekódolni és értelmezni az „üzeneteket”, a politikai reakciókat, és válaszlépéseket. A megalapozott és megfelelő értelmezés mindig ki kell terjedjen a kontextus meghatározására, amelyben egy társadalmi esemény zajlik, és először is el kell döntenünk, hogy mi tartozik a kontextushoz, és mi nem. Azután ezen belül súlyozni/értékelni a különféle tényezők – ha úgy tetszik okok – szerepét és jelentőségét. Ha valamely pólus fele elcsúszik az értelmezés, vagy a politikai cselekvő, mint hatalomért versengő személy kerül előtérbe, vagy pedig a rituális/szimbolikus értelemben vett cselekvőt, és annak misztifikáló hatását nagyítjuk fel, eltévedhetünk a kirakósjáték (puzzle) elemeinek összeillesztésekor. A rendkívüli események mindig megmutatják az értelmező közösség, a nyilvánosság, és szereplőinek képességét arra, hogy megfelelően – célszerűen, hasznosan, de a dolgok természetének megfelelően, azaz logikusan, stb. – értsék és közvetítsék a történéseket. Márpedig ezekre az értelmezésekre épül nemcsak a köztudat és közvélekedés, hanem a konkrét cselekvések is, a politika maga. A Charlie Hebdo szerkesztőségében és az események körül történt egyéb attrocitások és bűncselekmények szélsőséges, illetve tulzó és zavaros értelmezései, elborították a nyilvánosság fórumait. A félreértések szövedéke, egyfelől megmutatja, hogy a globalizált, poszt-modern „világfalu” értelmiségi, közéletben szerepet játszó lakói, képtelenek rendet vágni akárcsak mentálisan is, a dolgok sűrűjében. Ez pedig nem hagy helyet a racionális cselekvésnek. A legtöbb magyarázatnak feltűntetett értelmezés vagy a szatirikus lap felelősségének firtatásában, illetve a szólásszabadság ellen intézett támadás felvetésében merült ki, vagy nagyon általánosan, a kontextustól függetlenül, tekintette a terrorizmus részének a történteket. Aztán voltak, akik a vallások – elsősorban az iszlám – sajátosságainak irányába tágították a magyarázatokat, keresték a „hibásokat”. Az egyoldalúságot és elfogultságot nem magyarázhatja az információhiány, hiszen – a médiák sokszor eltúlzott érdeklődése mellett – rengeteg tényt, adatot, látványt és instant értelmezést kapott a médiafogyasztó az ügyről. Inkább a zavarodottság és a logikai fogódzók, az értelmezés hatalmának félreértése, illetve fel nem fogása jelentette a problémát: a (globális) nyilvánosság szerkezetének, vagy struktúrájának, „kódjának”, vagy sajátos logikájának szétesése, tehetetlensége, és képtelensége az eligazításra, lehetnek a probléma mögött. Azt gondolom, hogy a terrorcselekmények többek között, azt mutatták meg, hogy itt az ideje a nyilvánosság egy újabb szerkezetváltásának (eredetileg Habermas), a médiák elbulvárosodása, a könnyű megérthetőség érdekében elkövetett leegyszerűsítések, a kötelező rövidség, amellyel még képernyő és olvasmány előtt tarthatóak a feltételezett médiafogyasztók, a szenzációhajhászás, a rating sovinizmus és öncélú figyelemfelkeltés, stb., már nem igazítanak el világunk dolgaiban. A közélet, és az azt tükröző, és persze alapjaiban meghatározó médiák ma csak rövid, figyelemfelkeltő, ratinget biztosító, stb., végtelenül lebutított és elnagyolt kommunikációs sémákat, egysíkúan kódolt üzeneteket tűrnek el, illetve honorálnak. Ez pedig nemcsak a demokratikus társadalmi berendezkedést, az alapjául szolgáló közéleti okoskodást, közvitát, és végül is konszenzust fenyegeti, hanem politikai csődhöz, zavartsághoz és tehetetlenséghez vezet. A közönség, a polgárok nagy része nem képes felfogni, ami körülötte történik ezért „misztifikál”, csupán anekdotikusan, jelszavakba, máskor képekbe sűrítve, de lényegében egysíkúan és végtelenül leegyszerűsítve fogja fel a valóságnak tűnő világot. A hiba viszont az értelmiségiek készülékében van, a felelősség is az ővék, még akkor is, ha legelterjedtebb manipulációs technikájuk a hárítás, ahogy mindig megtalálják bárminek a kapcsán a hibásokat, azokat a másokat, akik miatt ők maguk is képtelenek dekódolni a világot, annak bonyolúlt történéseit. Aztán csodálkozva figyelem, ahogy a manipulátorok maguk is eltévednek saját félrevezető és megtévesztő diskurzusaik útvesztőjében, elfelejtik, hogy ők maguk csomagolták alig áttetsző zsírpapírba a dolgokról való tudosításokat, értelmezéseket, magyarázatokat, ideológiai vagy kimondottan manipulatív „beszámolókat”. A zavarodottság – legalábbis úgy észlelem – globális, akárcsak a jelenségek, melyekre vonatkozik, de még hangsúlyosabb közvetlen környezetünkben. A magyar miniszterelnök – már alig is meglepő módon – ismét, Európában egyedi értelmezést, és útmutatást produkált. Ő úgy érti, hogy a Magyarországra való (mellesleg alig észlelehető, hacsak nem a hatumákra gondolunk!) bevándorlás feltételeit kell szigorítani, illetve másság ellenes fellépést, kulturális/vallási intoleranciát sürget (ez viszont, minden mérés szerint, éppen fölösen sok van arrafele), a párizsi események okán. Nyilatkozza ezt akkor, amikor maga is részt vesz a párizsi szimbolikus/rituális felvonuláson, ahol az európai (és nemcsak) vezető politikusok éppen az egységet és toleranciát jelképezendő, kart karba öltve demonstráltak, lényegében, a szélsőséges tettek és értelmezések ellen, Európa összefogását és egységét felmutatva. Mit is értsen, mit is érthet ebből a gyalogmagyar?  Hacsak nem azt, hogy Magyarország csupán szimbolikusan tagja már az EU-nak, politikai opcióival viszont szembe megy az unióval, egy másik kód szerint szerveződik, illetve másfele tekint a magyar politikai elit, nemcsak keletre fordult, hanem vissza a múltba, melynek „széppé” átalakítása (neo-emlékezetpolitika) gőzerővel folyik. És mit értsen mindebből a gyalog hatuma, a rommagyar? Mit is érthetne, ha a politikai elitnek szava sincs a történtekről, ha mély zavarodottságában, még mélyebben hallgat. Az üzenet az, hogy nincs üzenet, nincs sem vita, sem konszenzus, gondoljatok amit csak akartok, értsétek a dolgokat, ahogy jólesik, és egyéni ízléseteknek, tudásotoknak, stb., megfelelően. Soha nem volt szétesettebb a rommagyar (politikai) nyilvános kommunikáció, soha nem volt szétesettebb és széttartóbb a közösség, melyet összefogni hivatott lenne. Itt tartunk az újév kezdetén.