Libikóka és közfelkiáltás

Libikóka és közfelkiáltás

„A politikai szcéna  megfigyelői számára minden aktus a folyó események egy sajátos modelljének a kialakításához járul hozzá, mely fenyegetést vagy biztonságot jelent”.  Murray Edelman, A politika szimbolikus valósága, L’Harmattan, 2005, Bp.

Az RMDSz kormányzati szerepvállalásával lépéskényszerbe került az ellenzéke, melynek szó- és zászlóvívőjévé egyre inkább, egy magát civil társadalmi mozgalomként besoroló szervezet, az SzNT, vált.

Hosszabb ideje figyelem, egy sajátos politikai rítus – neveztem már ezt egy új politikai szereplő /SzNT/ színrelépési nyitányának, illetve egy (szub)regionális térség politikai identitását szimbolikusan megjelenítő – meghonosításának szemünk előtt zajló igyekezetét a zászlólengetős, vonulós, tiltakozós akciók sorozatát, melynek állomása a vásárhelyi, nehezen besorolható, politikai akció is. Az SzNT politikai akciósorozatának, köztük a tegnap Vásárhelyen lezajlott megemlékezésnek, vagy „polgári sétának” mondott hakninak, és a vele már együtt járó balhénak, a „nem tudják, de teszik” marxi mondás lehetne a találó jelszava. Ez a tudatlanság viszont csak az egyszerű szereplőkre, az autonómiáért rajongókra, és esetleg néhány ott megjelent politikai balekre jellemző. A vezérek – már amennyire tőlük telik – tudatában vannak, nemcsak saját rejteni való terveiknek, hanem annak is, hogy manipulálnak, a gyalogmagyarok megvezetését végzik, jobb ügyhöz méltó buzgalommal. Nem kétlem ugyanis, hogy a Jobbik és csatolt részeinek[i], de a „kisebbségpolitikai ügyekben” (sic!) az újnácikkal többszőr jattoló, itteni gerillaakcióit hallgatólagosan segítő, a politikai paletta szélsőjobb oldalára sodródott EMNP-nek, jól jött a balhé. Azzal, hogy rátelepedtek, sőt eredeti forgatókönyvétől eltérítették a rendezvényt (de csak ezen az áron!), sikerült megjelenniük a nyilvánosságban (a rossz reklám is reklám, nemde?), és pillanatig felkelteni maguk iránt az érdeklődést. Az SzNT meghírdette rítus- és mítoszépítési kísérlet szempontjából viszont, könnyen végzetessé váló kudarc az, ami történt. Mégpedig azért, mert nincs (open ended) lezáratlan, nyitva hagyott rítus (lásd vonulás és konfliktus a karhatalommal, a főszervező rimánkodása, hogy menjenek haza „meghívottjai”), mert nem valósul(hato)t(t) meg a cél, a csoportkohézió megerősödése, a komformálódás, a részvevő heterogén csoportok, képtelenek voltak egységet mutatni, az események kicsúsztak az ellenőrzés alól, és ezzel a rendezvény megbukott. Egy hatékony rítusnak, vagy még inkább egy egész sorozatnak az lenne a célja, hogy zavaros és kétértelmű helyzetekben egyféle szándékolt rendet és értelmet teremtsen, vagy legalábbis annak hiteles képét mutassa fel. A politikai rítus hatékonysága két összetevő függvénye, melyeket esetünkben szinte teljességgel formálisan jelöltek ki és vittek színre. Az SzNT-s zászlólobogtatós, ki- meg felvonulásos, és autonómiázós sorozat-rítus, tartalmát tekintve üres és közömbös, a közfelkiáltással elfogadott újabb petíció pedig senkit sem érdekel; semmi újat nem mond, egy a megválaszolatlan beadványok sorában, érdektelen és semmit előbbre nem visz. De nem is a megvalósítandónak mondott gyakorlati eredmény a valódi cél (a politikai beszéd a legtöbbszőr, különben is, a gondolatok elrejtésére és nem azok kifejezésére szolgál), hanem egyfelől az események dinamikájának vélt kontrollja, a hajsza aminek célja a politika világának átrendezése. Az autonómiázás ebből a szempontból eszköz, abban az összefüggésben, ahol egyszerre „vesszentrianonoznak” és „autonómiáznak” (beszámolók szerint ezzel próbálták a vonulók elnyomni, illetve túlkiabálni a legradikálisabbakat), ez utóbbi langyos követelésnek tűnik föl, inkonzisztens jelszó, mely hiába is próbálja fölülírni a még radikálisabbat. Másfelől a rejtett, de működő cél a politikai valóság (újra)tematizálása, mégpedig a minden pragmatizmustól mentes szimbolikus szférában, ott ahol az elképzelés szerint „szabad a pálya”, ahol az új politikai szereplő(k) egyeduralmat próbál(nak) kialakítani, úgy tematizálni, hogy a pragmatikus (issue based) politikai formációnak és a mainstream politikusoknak lehetetlen legyen követni ő(ke)t. Az SzNT fellépései – egyfajta meglehet nem tudatos, de attól még más körülmények között működőképes, ismétlődő „kultivációs rítusok” – nagyon egyszerű, és ősrégi séma szerinti politikai cselekvések, melyek ebben a formájukban untig ismertek, viszont tartalmatlanok; haloványnak bizonyuló kísérletek a politikai színpad újraosztására, a szövetség szimbolikus kirekesztésére, csakhogy ez a jelenlegi kontextusban nemcsak hatástalan, hanem bizarr is. Ugyanis a magánemberként jelen levő székelyföldi kiskirályok legitimáló, cinikus és ambivalens megjelenése, (mely végül csak etno-nacionalista elvágyódásaikat fejezte ki, szigorúan privát ideológiájuknak megfelelően[ii]), sem lesz képes gyengíteni az autonómiázás ellen ható, annak radikális diskurzusait temperáló, kormányszerepet és kormányzati kommunikációt!

A főszervezők kezéből kicsúszott a rendezvény, ami meglátásom szerint igazolja azt, hogy a forrófejű vezérek túlságosan gyors felfutásúnak képzelték színjátékukat, féreértelmezték a „közhangulatot” és általában a politikai realitásokat. Az események dinamikája, a cselekedetek következmény nélkülisége oda vezetett, hogy nincs már ahova tovább menetelni; kifulladt a hajsza, még akkor is, ha ezt tovább fogják eröltetni, ha úgy tesznek mintha folytatható lenne a radikalizálódás útja. Amikor a nemszándékolt következmény lesz a legfőbb üzenete egy ellenőrzés alól kicsúszott rendezvénynek, ami semmi egyebet el nem ér, csak az egyébént marginális, és nemkívánatos szélsőségnek biztosít fórumot, akkor biztosan tudható, hogy a sorozatnak itt vége: vagy leállnak és új politikai tervet készítenek a szereplők, vagy kiíratkoznak a mind céljaiban, mind eszközeiben vállalható, magukat a (demokratikus, de legalábbis pluralista) politikai rendszer részeként elképzelő és felépítő formációk sorából. Ez utóbbinak megvan a maga veszélye, de egyelőre félnünk nem kell, amíg az RMDSz kormánytényező, minden valószínűség szerint, marginalizálni fogja az esetlegesen szint valló szélsőséget: a libikóka éppen átbillent.

---

[i] Jól koreografált, ügyesen megtervezett forgatókönyv szerint lettek a Jobbik, illetve a HVIM, az esemény profitálói, politikai nyertesei, hiszen Vona „csak” magánemberként vett részt a rendezvényen, de az ifjak provokációi miatt végül mégis ő lett a nyertes (a HVIM pedig lökdösődéssel mutatkozott meg). Lassan érlelt és mindeddig halogatott belépője a rommagyar politikai szcénára erősre sikeredett, lesz visszhangja – különösen a román médiákban –, annak ami történt.

[ii] Nemcsak a rommagyar politikai szcéna általános átrendeződését jelzi, hogy a „magánemberként” (sic!) megjelent „kiskirályok”, hogy úgy mondjam hoppon maradtak, (az egy Duna-tévés nyilatkozatot leszámítva) mellékszereplői lettek az eseményeknek, hanem ugyanakkor az RMDSz-en belül – a kormányzati szerep függvényében, trendszerűen – csökkenő befolyásukat is.