Keleti szél

Keleti szél

„Nincs paradicsom a sok elveszett paradicsomon kivül”. Borges – A tegnap birtoklása

Az éppen csak elkezdődött ukrán válság az eddig ismert és sematikusan nyugatról, még pontosabban az AEÁ-ból kirajzó globalizáció „végének kezdetét” jelentheti, végét a nagyreményű egypolúsú világnak, melyben mindenki a nyugati típusú liberális (posztliberális) demokráciák (politikai globalizáció), a (poszt)indusztriális kapitalizmus társadalmi-gazdasági modelljét követné. Immanuel Wallertsein világrendszer-elmélete eredetileg a gazdasági és kereskedelmi rendszerek összefonódásában, a kapitalista piacgazdaság világméretű kiterjedésében látta a modern világ integrációját, olyan világét, mely ugyan centrumra, félperiféria és perifériára oszlik, mégis globalizált. Azután maga és követői is a kulturális eltéréseket tekintik vizsgálódásra érdemesnek, hiszen úgy tűnik a más-más kultúrák elakasztják, szembehelyezkednek a centrumból kisugárzó globális folyamatoknak, ezért erősödött meg a kulturális homogenizáció, másfelől pedig ellenreakcióként a glokalizáció és a mindenféle antiglobalizációs mozgalmak, melyek csak fokozzák az ellenállást. A kulturális globalizáció viszont a többféle világ és a több központból induló integrációs folyamatokra hívta fel a figyelmet; nemcsak az AEÁ, hanem az EU, Kína, Oroszország, Dél-Amerika, stb. is globalizál, bár az eredetiektől eltérő eszközökkel, más jellegű integrációs hálózatok kiépítésével és kiterjesztésével.

A mostani válság az egyik ilyen – a nyugatitól sok vonatkozásban eltérő – centrum igen határozott kísérlete a kétpolusú világ visszaállítására. Arra, hogy a szétesett Szovjetúnió helyén visszaszerezze az orosz központ (Russkiy tsentre) befolyását, ma már nem ideológiai, hanem szigorúan gazdasági, és ezzel összefonódva katonai, nevezetesen energia-fegyverként emlegetett, gáz és kőolaj tartalékainak politikai zsarolásra, sőt háborús fenyegetésre való felhasználásával. Ebben a vonatkozásban világos, hogy az orosz elnök visszaél a ma még erősebb másik centrum, a generikusan Nyugatnak nevezett (lásd NATO) tömb eddigi bizalmával – illetve ’89 után mérsékelődő bízalmatlanságával – de egyáltalán nem nyílvánvaló, hogy akciói nem lelnek pozitív visszahangra, sőt egyértelmű helyeslésre az orosz befolyási övezetben. Az az értelmezés, miszerint nyugati érdekek világpolitikai megjelenítése a „ráció” szava és reprezentációja lenne, az összes többi központ, sőt a fél- és egészen perifériás világok hangja és reprezentációi irracionálisak, már az első körben elbukik. A kapitalista rendet elfogadó, előnyeit vázoló Max Weber maga is többféle racionalitásról szól, és bár rangsorol, azért a nem-nyugati típusú rációt sem tekinti semmisnek, nem létezőnek. Putyin csak azt a birodalmi rációt viszi tovább – tolja túl, esetlegesen, egészen a háborúig –, amit a nyugati világ fejlesztett ki, és amelyben a birtoklásvágy, a gazdasági érdek, és a hatalmi kontroll erősebb, minden más meggondolásnál. Sőt az orosz központ azt a nemzetegyesítési projektet követi, persze sokkal keményebb eszközökkel, melyet annyiszor hallunk manapság (NER), ja csak nem a „mi”, hanem az „orosz” nemzet vélt vagy valós javára; ez is közrejátszhat a magyar külpolitika bizonytalanságában, a hallgatásban (vagy él a remény, hogy Kárpátalja „visszatérhet”?, hogy az ukrán szétesést dominó-effektus követheti?). A magyar keleti nyitás „esete” jól mutatja azt is, hogy az egész régió – és minden látszólagos nyugati elkötelezettség és harcos, oroszellenes retorika ellenére Románia sem kivétel – elbizonytalanodott, hogy a felébredni látszó orosz medvétől való félelem pánikot kelt, és elfeledni vélt politikai reflexeket old ki.

Megint csak a páncélozott járművek árnyékában felállított szavazófülkékben nem zajlódhat demokrácia, még annak legkiüresítettebb, formalizált formájában sem. De az eredmények meg- illetve „elítélésében” nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a nyílvánvaló – bár paradoxonnak föltűnő – pszicho-kulturális tényezőt, hogy az ukrajnai oroszok éppen biztonságot és „nemzeti összeborulást” remélnek az egész térség, sőt a világ biztonságát fenyegető politikai és/vagy katonai lépésektől. A volt szovjet „létbiztonság”, a mindenkire vonatkozó munkalehetőség, a kiszámítható karrier, a biztosan folyósított nyugdíj, stb., stb., olyan életreményeket táplál, melyekért hajlandók az utcára vonulni, szavazni, vagy esetleg fegyverrel a kézben fellépni. Nem nosztalgiából, hanem meglátásom szerint, éppen egyfajta jövőstratégiát követve, vajon nem azt mérik nálunk és Magyarországon is a közvélenykutatók, hogy a lakosság igen számottevő (ha nem nagyobbik) része visszakívánkozik az „átkosba”?

Az sem meglepő, hogy a krími népszavazás megítélésében a putyini rezsim demokrata gesztusra, a népek önrendelkezési jogára hivatkozik. Ez az érvelés minden bizonnyal illegitim és nagyon kevés ország fogja elismerni a Krím-félsziget Oroszországhoz való csatlakozását, viszont rá kell, hogy döbbentsen arra, hogy mennyire törékenyek, vulnerábilisak, és főként, hogy milyen nagy mértékben kiüresedtek, a szilárdnak és beágyazottnak vélt intézményeink, maga a nemzetközi jog és a demokrácia, mint a többségi elv válogatás nélküli alkalmazása. Éppen ezért az ukrán válság Európa, sőt a fejlett Nyugat válsága (is), hiszen újra kell gondolni az integrációt, meg kell húzni a terjeszkedés határait, ha nem jószántunkból, hát az orosz medve fellépésére, és hatékonyabbá kell tenni a közös „európai ház” működését, erősíteni az integrációt. Abszurdum ugyanis, hogy miközben az orosz központ olcsó gázt, adosságeltörlést, és gazdasági fellendülést ígér(t) Ukrajnának, az EU – komolynak tűnő viták és egyezkedések nyomán, mecsoda győzelem! – miccskészítést engedélyez Romániának, viszont maholnap betiltja a háztáji kiskerteket és vérremenő szigorral szabályozza a disznóvágás „állatbarát” forgatókönyvét.

Közel a világtérkép átrajzolásának fájdalmas, sőt vészes pillanata. Csak krími tatár ne legyen az ember!