Azokról a piszkos anyagiakról
Megítélésem szerint igényes és
hiteles oknyomozó riportot
közölt a múlt héten az egyik rommagyar portál, melyben az újonnan létrejött
ellenzéki aprópárt, valamint a Tőkés
érdekeltségét jelentő EMNT, magyarországi kormány-, illetve állami cégek általi,
bujtatott anyagi támogatását dokumentálja a szerző. Az írás feltűnően erős
visszhangot keltett nemcsak a rommagyar vagy a magyar, hanem a román sajtóban
és egyéb médiákban is, miután az eredeti cikk egy rövidebb változata egy központi
román napilapban is megjelent. A témában felszólalók – mint lenni szokott –
egész széles skálán értékelik-értelmezik és reagálják le a feltárt támogatási
rendszert; kezdve
a határozott tagadástól, a megengedőbb és figyelmet másra – nevezetesen az
RMDSz-nek az elmúlt kormányok alatt (feltehetően) megtörtént, hasonló sémák
szerinti támogatásának irányába – terelő reagálásoktól, egészen a
feljelentéssel fenyegető hangokig. Az érintett szerveződések és az éemenpé
politikai indíttatású lejárató kampányt, illetve feljelentést és árulást kiáltanak,
akárcsak a szövetség tette akkor, amikor
nemrég a másik oldalhoz láncolt napilap, az RMDSz „háttéralapítványának”
pénzügyeit firtatta. Felesleges a bölcs rabbit játszani az ügyben, hiszen
egyfelől világos, hogy az ú.n. „demokrácia központok” hálózata, az EMNP
pártaktívájának és egyéb csókosainak kifizetőhelye. Másfelől pedig bölcsis
naívnak kell lenni, hogy ne lássuk, a volt „státuszirodák” hálózatának hasonló
szerepét, csak éppen a szövetség oldalán. És ugye, mindkét esetben, a
támogatások a magyar költségvetésből származtak, illetve származnak.
Nem mennék bele a kialakult vita
ismertetésébe, vagy a cinkosságok méricskélésébe, már csak azért sem, mert az
éppen kibontakozóban van, és még sok fordulója lehet a csörtének (Egyébként
elfogadom Székely Ervin vonatkozó
különbségtételét, a
külföldi kormánytámogatások jellegét és sajátos céljait tekintve). Én
inkább a jelenség általánosabb kereteit szeretném vázolni, azt a kontextust,
amelyben a politikai pártok, rejtett hálózatokon alibi-szerveződéseken, ál
civil-társadalmi formációkon keresztül való pénzügyi támogatása folyik. Ez
pedig a kiterjedt és az élet minden területére jellemző strukturális közéleti
korrupcióval kapcsolatos, illetve akként írható le. Márpedig a közéleti
korrupció visszaszorításának két alapvető feltétele 1) a politikai pártok és
szervezetek státuszának, valamint azok működésének és kampányaik
finanszírozásának kérdésköre; 2) valamint az átláthatóság-elszámoltathatóság egyértelmű szabályozása,
megbízható, szakszerű és nyilvános ellenőrzése.
1)
A jelenlegi szabályozás zavaros és
számos kiskapuval tarkított, egyfelől a politikai pártok státuszát illetően,
másfelől és elsősorban a párt-, illetve kampányfinanszírozás szabályozatlan, és
azt soha nem ellenőrzik szakszerűen, kimerítően és átláthatóan. (Nálunkfele,
miközben mindenki a korrupcióellenességről prédikál, illetve azzal kampányol, a
politikai osztály harca a leginkább a korrupcióellenességgel szemben folyik,
magyarán a politikusok, alapvetően érdekeltek a politikai-közéleti korrupció
fenntartásában.) Egy olyan társadalomban, ahol a képviselő vagy
szenátorjelöltek (és persze a polgármester, illetve tanácselnök jelöltek, stb.,
is) többet fordítanak – legtöbbszőr gyanús forrásokból – megválasztási kampányukra,
mint a reménybeli négyéves képviselői-szenátori fizetésük összesen, valami
nagyon sántít a pártfinanszírozások
körül! A politikai élet és a demokratikusnak mondott választások mögött, szinte
minden esetben, korrupciós-klienteláris hálózatok, gyanús pénzügyi műveletek,
pénzmosás, közpénzek eltérítése, a politikai felvilágnak, a bűnöző alvilággal
való összefonódása, stb., sejlik fel.
2)
Az átláthatóság-elszámoltathatóság
hiánya pedig oda vezettett, hogy nem alakulhattak ki valódi - alulról és
önkéntesen szerveződő, csupán a közjó iránt elkötelezett – civil társadalmi
szerveződések; a
korrupt politikum rátelepedett a civil társadalmi kezdeményekre, eltérítette
azokat – tisztelet a kevés kivételnek – eredeti szándékaiktól, és olyan, pártok
körül gombamód kinőtt rendszerekké tette, melyek nem növelik az átláthatóságot,
hanem a titkos ügyletek és klienteláris összefonódások inkubátoraivá lettek.
Nincs is olyan párt vagy politikai formáció, mely körül ne jött volna létre „támogató-támogatott”,
korrupt-klienteláris ál civil-társadalmi szervezeti felhő, afféle pufferzóna,
mely segít a gyanús pénzügyi manipulációk és összeférhetetlenségek
elrejtésében. És itt megintcsak nincs eltérés többségi, illetve rommagyar
politikai mezőny között, legfennebb az utóbbi esetében, nem csak az itteni
politikai széljárás emeli fel vagy sülyeszti el az ál civil-társadalmi
holdudvart, hanem az odaátali is. A versengés pedig mindkét ország begfolyásosai,
az állami támogatások csapjait örzők kegyeiért folyik. A zászló most az
ellenzéki aprópártok, illetve a „védnök” Tőkésnek áll „magyarban”; s a román kormány,
pillanatnyilag, eremdéeszmentes, és ezért – paradox módon – a rommagyar többség
képviselete került hátrányba a rejtett támogatások terén. De lesz ez még
fordítva is, és volt már ezelőtt is. (Véleményem szerint, éppen ezért folyik a
kelemenhunori fideszhez-kádéenpéhez való – olykor ízléstelen és hiábavaló – intenzív
dörgölőzés.)
Ahol strukturális
közéleti korrupció van, ott innen vagy onann nézve egyaránt korrupció van; felesleges egyik-vagy
másik félre újjal mutogatni, legfennebb a gátlástalanság mértéke különbözik. És
persze a jelenlegi magyar kormány és itteni csatlósai, nem önkorlátozási hajlamukról
és mértékletességükről híresek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése