Brexitek és ki-be lépés a
sötétbe
A
tömegparanoiának az a típusa, melyet módszeresen és
intézményesen igyekeznek kialakítani, ránk erőltetni, a hatalom
elszabadult bajnokai, semmi máshoz nem vezethet, mint gyors
válsághoz: rövid távon lehet ugyan alternatív tényekre,
összeesküvés-elméletekre és poszt-igazságokra építeni
“alternatív valóságot”, hosszú távra viszont nem. A
politikai kitalált világ mindenkor tartalmaz szimbolikus elemeket,
utópiákat, és/vagy légvárakat, délibábos elemeket, de
alapjáraton, mégiscsak a valósághoz igazodik, mégha egyidőben
különféle értelmezései is léteznek a valóságnak, az
érdekeknek, politikai meggyőződéseknek és elkötelezettségeknek,
vagy, ha úgy tetszik ízlésnek, stb., megfelelően. Ami a brexitkor
és Trump megválasztásával, de még előtte Putyin föllépésével
és azután az Orbán őt utánzó politikai manővereivel, egész
stílusával, stb., történt azt egyelőre nehéz értelmezni (még
megfelelő kifejezést találni a “megnevezésére” is
problémás), saját kontextusában. Magyarán előzmény nélküli,
hogy országos politikaként megjelent és teret nyert a nyiltan
vállalt hazugságokra, féligazságokra, stb., alapuló propaganda
keretében. Ami történik az olyan mértékben rendszerellenes –
és nemcsak a demokráciáról, vagy annak nyugati válfajáról,
hanem a hagyományos autokráciákhoz mérten is az –, hogy vagy
csak elévült összehasonlítások keletkeznek, vagy értetlenség
övezi a jelenséget.
Paradox
módon és éppen a keretezés és a tisztán analitikus fogalmak
hiányában meglehet nem a politológia, vagy a politikai
szociológia, hanem a filmművészet eszközeivel lehet jobban
megérteni, vagy legalábbis megsejteni, hogy például a brexit,
hogyan is volt lehetséges. A legújabb erről szóló film, már
alcímében fölveti a kérdést, hogyan is lehetséges a polgártalan
háború (Uncivil war)? Vagyis, hogyan lehetséges profi, de
etikátlan és gátlástalan módszerekkel, fekete PR-el (black PR),
azaz lejárató hadjáratokkal, minden ízében kontrollált
politikai kommunikációval, összeesküvés-elméletekkel és
hazudozással, sok, nagyon sok, érdekből elkövetett hazudozással,
milliókat megvezetni. A film érdekessége, hogy nemcsak a
felelőtlen és populista-demagóg politikusokat mutatja
emberközelből, és valójában nem is az ők paranoiája a film
témája, hanem a háttéremberek ténykedése, torz lelki alkata, a
spin-doktorok világának etikátlansága, a kampány-gépezet
hátterének feltárása. És persze a környezet, a közhangulat, az
“ellenfelek” téves húzásai, a megtévesztő gépezet
fogaskerekeinek naivsága és hiszékenysége, másfelől pedig a
paranoid bizalmatlanság, a poszt-modern politika működésének
módozatai, és a populista politizálás többi kellékei is sorra
megjelennek. Erénye a filmnek, hogy – bár sematikusan –
megmutatja, hogy a politikai mezőnyben a fikcióból, hogyan lesz
hihető valóság, hogyan lehet kósza ötlettől elindulva az
alternatív valóság fogyaszthatóvá kozmetizált (hogy egy másik
filmre utaljak, Truman-show-szerű) kulisszáit létrehozni.
A
politikai valóság PR termék, és mint minden piacra dobott áru,
megtévesztő tulajdonságokkal rendelkezik, csak így eladható,
azzal az illúzióval, hogy a fogyasztó általa egyféle identitást,
sőt szabadságot vesz meg. A film jól mutatja, hogy a (brit)
szabadság jelképévé bármikor egy éppen gyakorlati/racionális
értelemben elhibázott döntés válhat, s ha ez nem ment volna,
majd kitalálnak mást, a “tartalom-szolgáltatók” és spinnelő
hadsereg. Van a boltban sokféle áru és megannyi kütyű, s persze
hálózat, azt elterjeszteni: a politikai bolt legfőképpen illúziót
árul és ebből van biza elegendő mindenfele, csomagolás kérdése
az egész. A függetlenség és szabadság illúziója, minden
bizonnyal még a britek pénztárcájához mérten is igencsak
megterhelő lesz, de sebaj, legfennebb majd visszakérenzkednek az
unióba, lesz brex-in, ha úgy adódik, vagy más spin-doktorok
jönnek divatba, jobb ajánlattal. Az infokalipszis idején, “annak
van igaza, akinek a legtöbben hisznek”, és ezt az abszurd
kijelentést is rengetegen elhiszik, a kritikai gondolkodás válsága,
illetve a racionálisan fölfogható információs zuhatag
feldolgozhatatlanságából származó krízisnek a korát éljük.
Paradox
módon a Brexit. The
Uncivil War,
a maga eszközeivel és
lehetőségeivel élve, nagyon
jól kifejezi azt is, ami valóban a brexit mögött áll, azt, hogy
Nagy-Britannia EU-s karrierje kezdettől fogva bizonytalan
volt,
bukásra volt ítélve. Sőt, ahogy egy meggondolandó
cikk fogalmaz: az EU prosperitásához éppen arra van ma
szükség, hogy Nagy-Britannia kilépjen. És valóban hosszan
lehetne sorolni az örökös kifogásokat, a kerékkötést, amit a
szigetország EU-s karrierje során elkövetett, az örökös
ellenzékiséget, a szembenállást a kontinentális Európa szinte
minden kezdeményezésével, az örökös kivételezettség
kikövetelésétől,
rengeteg
Európából jövő projekt mevétózásáig,
stb., stb. Az tűnik igazságnak, hogy a királyság soha nem
gondolta hosszú távra a közösködést, soha nem vált
identitásának elemévé az egyre inkább integrálódó EU, és
ezért, végső soron, a brexit egyfajta “szerves
fejlődés”
eredménye, amit propagandisták jól becsomagoltak és végül
aruként eladtak. (Ahogy
a szerző, Eoin
Drea,
fogalmaz:”Britain
never understood that contributing to the EU’s budget is not a
commercial transaction, it is about investing in peace, stability and
growth right on your doorstep”.)
A
populizmus sajátja, hogy miközben elitellenességgel tüntet, a
“kitalált nép nevében”, éppen maga termel ki egy autokratikus
elitet, mely kénye-kedve szerint manipulál(hat). Jönnek is a
megváltó politikusok, a földszintes messiások, akik ugyan nagyon
is elkötelezettek valami mellett, de maguk sem tudják – hogy a
hatalmon és az abból eredő mámoron kívül – miben is hisznek.
Híveket toboroznak, szerveznek, fanatizálnak, ejtenek foglyul nem
létező célok, alig körvonalazódó projektek megvalósításához,
a kicsit hétköznapi, kicsit horrorszerű, de váltig hangoztatott
megváltáshoz, mely egyszercsak minden bizonnyal jön, vagy nem jön
(ahogy Orbán Viktor fogalmazott “bármi megtörténhet”
politikai krédója megvalósítása nyomán). Tehetik, mert
többségben vannak azok, akik hinni szeretnének, az álhírek,
konteók és sulykolt hazugságok fogyasztói, akik fogyasztani
akarnak, és kéznél van a hálózat, mely szinte rögtön reagál,
a kommentariátus, és a troll-sereg, akik ugrásra kész várják a
bizarr, groteszk és abszurd ötleteket is, hogy eladják. A
fogyasztói kedv állandóan nő és egyre inkább kielégíthetetlen,
és a politikai mezőny egyre inkább arupiac, a szórakoztató-ipar
része, az információs források pedig infotainement-el,
szórakoztató álhírekkel, konteókkal és igazság-utáni
tartalmakkal szórakoztatják a nagyérdeműt, egyszóval fake
news-t zabálni dívat. És, ahogy mondani szokás, ha egyszer
egy üzlet beindul, hát csak a fennvaló ha megállítja, és az
álhíreknek egyre kiterjedtebb piaca van.
Korunk
jelszava a wisful-thinking lehetne, a racionálisan
megalapozott, tényszerűen igazolható alapon hozott döntések
helyett, a vágyálmok világa. Az akár bevalottan hamis logikára
és kiindulópontokra épülő okoskodás, a bombasztikus-álvalóság,
a generalizált Hollywood, vagy még inkább Disneyland, mely immár
az elsődleges valóság helyére került. A szimulákrumba, a
hiperreálisba, a sokszorosan közvetített és végletesen
eltorzított valóságba vetett (vak)hit – ahogy azt Jean
Baudrillard mondaná – előbbre való a valós-valóságnál. És a
brexit jelenleg is folyó sztorija azt is jól megmutatja –
függetlenül az “eredménytől”, azaz a kilépés végső
feltételeitől –, hogy nincs visszaút, a kilépés
wisful-thinkigre épülő illúziója, ha egyszer valóságként
tűnik föl, akként is viselkedik, visszafordíthatatlan folyamatot
indít be. Nem élhetünk abban az illúzióban – és egész Európa
sem –, hogy semmi sem történt, a brexit és Nagy-Britannia sorsa,
annak kezelése, lereagálása az EU szintjén, legkevesebb, modellje
lesz annak, ami más tagállamokkal történhet, pozitív vagy
negatív értelemben egyaránt. Észleljük vagy sem, az EU és benne
minden tagállam, sőt a világrend(etlenség) alakulásának
szempontjából is fordulóponton vagyunk (“történelmi időknek”
szokták mondani az ilyesmit), és előre kellene menekülnünk. A
baj, hogy nem látszik merre van az előre, az viszont igen, hogy
egyre többen a múltban vélik fölfedezni a jövőt, és a
visszafordulás, a “konzervatív forradalom”, a szélsőségesség
nyer teret, képes kihasználni a ”káosz” (itt hoax) adta
lehetőségeket.
Most
a költségvetésről folyik nálunk egyfajta PR hadjárat, egészen
biztos, minden hiteles, és szakmai fórum azt mondja, hogy nem lesz
5.5%-os gazdasági növekedés ebben az évben, de mert Dragnea and
Co. érdeke ezt követeli, hát erre épül az idei – nagyon is
megkésett – országos büdzsé. És ha a valóságot hajlítják a
whisful-thinkig szerint, azaz az illúziók írják a büdzsét
egészen biztosan bukás és krízis lesz a vége, de mintha ez nem
érdekelné a hatalmon levőket és csatlósaikat, menetelnek a
zsákutcában. Nem kétséges, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai
támogatják a hoax-ot, a hazug büdzsét, és propagandát.
Most ott tartunk, hogy a rommagyar politikai formáció azt mondja,
majd jövőre fogja megszavazni az idei költségvetést, hiszen
előszőr meg akarja látni, hogy teljesülnek-e a benne foglaltak
(sic!). Azt mondja a fiókpárt képviselője ugyanis, hogy “a
PSD-től kapott ígéretek teljesítésén múlik, hogy az RMDSz
támogatja-e a költségvetést”, értik ugye? Én érteni vélem,
hogy hülyének néznek – a PSD-ALDE kormány támogatását rég
eldöntötték, részben-egészben, éppen Budapesten – viszont a
méret még a nekirugaszkodott hazudozás PR-jében is számít, és
még sajtó sincs ki visszakérdezzen, hogy miért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése