A populista vezér maga azonosul az alattvalók egy tömegeként
fölfogott néppel, és ebből nem az következik, hogy zárt intézetbe utalják, hanem
hogy prófétaként (ha nem még magasabb régiók lakójaként) ünneplik, és vakon
követik. A populista vezér, egy paradox kisajátítási gesztussal, nemcsak a
hatalmat ragadja magához, hanem igényt tart arra is, hogy csak és csakis ő az,
aki a “az igazi” nép – legtöbbszőr nemzetként fölfogott alattvalók csoportja,
ismét csak legtöbbszőr egy egyszerű, sőt így-úgy, kvázi-szabad és
kvázi-demokratikus választással összeverbuvált (lásd. még
“fülkeforradalom”) alattvalók/követők csoportját nevezi így – igényeit
ismeri, aki kommunikálni tud a nyelvén, aki érti a lelkületét. Azon
igyekezetében, hogy közvetlenül a “nép nevében” szólhasson, illetve
gyakorolhassa hatalmát a fennálló intézményeket akadályként, eltörlendő,
felszámolandó entitásnak tekinti, míg végül egyetlen “intézmény” marad
talpon a populista vezér. Persze amiről beszélek az a modális populista vezér
alakja, a populizmus pedig egy olyan politikai stílus, politizálási módozat,
illetve másik oldalon, olyan politikai kultúra, mely végső soron ebbe az
irányba halad. Azt akarom mondani, hogy a populizmust nem, mint valamilyen
politikai filozófiát, illetve tartalmas ideológiát érdemes tekinteni, hanem
mint olyan stratégiát, mely nagyon sokféle és ellentmondásos konkrét
tartalom mellett beindítható. Ehhez nemcsak egy (vagy néhány) autoritér
személyiség kell (lásd Adorno klasszikus jellemzését az
autoritér személyiségről: ezek jellemvonásai közé tartozik többek
között a formalizmus, a feltétlen alárendelődés az autoritásnak,
agresszivitás, értelmiségellenesség, babonaság, sztereotip gondolkodás,
romboló szellem, cinizmus, stb.), akikből rövid úton “vezérkar”
válik, hanem olyanok tömege is, akik alapból nem vonzódnának az
ilyenekhez, de érdekből lecsatlakoznak, vagy manipulációval, félrevezetéssel,
megtévesztéssel, morális és/vagy érzelmi zsarolással, stb.
elfogadtatják velük a populista vezér hatalmát, sőt basáskodását is.
A populista politizálás tele paradox és többértelmű
diskurzussal, tartalmatlan és légből kapott kijelentéssel, mely nyomán azután
mégis merev és egyirányba sulykolt jelszavak és végtelenül lebutított
félmondatok, soha végig nem gondolt utalások stb. sarjadnak és vállnak a
populista bikkfanyelv állandó fordulataivá. A gond ezekkel a képtelen
ötletekkel és jelszavakkal, hogy a „vezér” általi kimondást követően, szinte
instant módon hatnak. Üres és tartalmatlan, viszont erős szimbolikus kötőerővé
lesznek a saját csoport számára. Vagy ahogy Ernesto Laclau mondja „üres
jelölők” hoznak létre tartalmatlan közös nevezőt, melyben sokan megtalálni
vélik saját érdekeiket is, akárcsak az előítéletek (melyre mindenkor
apellálnak), olyan nyelvi és mentális konstrukciók, melyeket azután tabuk és
sztereotípiák védelmeznek, megkérdőjelezhetetlen „igazságként” tűnnek föl a
lusta elme számára (és ilyenek vagyunk így vagy úgy mindannyian). A
populista valóságépítéshez – inkább, mint minden másfajta ideológián alapuló
politikai nézet esetében, melyek a maguk során szintén nem mentesek a
populizmus bizonyos kellékeitől – az ellenségépítés, illetve kijelölés
szervesen hozzátartozik, ezért az ellenségképek dominálják, melyeket a(z akár
tudalatti) „néplélek” meglévő, de rég elfojtott alsó régióiból hívnak
fölszínre, mely lényege szerint a félelem, az idegentől, a mástól, a két
agysejttel föl nem foghatótól, az empirikusan nem igazolhatótól, stb. Egyszóval
ez a típusú gondolatkör és politikai stratégia a demokrácia-ellenesség maga: a
populizmus Bíbó teljes tagadása.
Jó példa a populista ellenséggyár működésére, de arra a
makacs és szinte lebonthatatlan, a kollektív tudatból kitörölhetetlen képzetre,
amit a sorosozás hozott, pontosabban Soros György egyre inkább
globális ellenséggé kikiáltása, nemcsak Magyarországon, hanem ettől egyre
szélesebb körben, és az a paradox működési mechanizmus, ami a jelenséget
kíséri. A politikai propagandagépezet szóvívői, a mindig „beszélő fejek”, olyan
összefüggésekben és paradoxális helyzetekben hivatkoztak Soros állítólagos aknamunkájára,
ami annyira abszurd, hogy már-már hihető. Akár konteóként, akár
antiszemita gyűlölködés célpontjaként, akár vállalkozóként (persze spekulánsnak
nevezve őt), akár mecénásként (szubverzív tevékenységeket pénzelt, mondják
gyűlölködő influenszerek), olyan komplex ellenségképet kreáltak a név köré,
mely önálló életre kelt. Minden helyzetben bedobható, hogy „mert Soros ...” és
a kliensek, vazallusok, vak követők, cinikus érdekeltek, satöbbi, soha nem
várják a mondat befejezését, vagy semmiféle logikus magyarázatot, a
propagandisták szándékának megfelelően „értik”, sőt összekacsintva a bennfentesség
biztos tudatával tovább terjesztették. Nos, most lelepleződött a Soros-ellenségkép fikciója,
hogy egy (mégpedig zsidó spin doktor által kitalált) „politikai kommunikációs
termék” (akárcsak – de ki emlékszik már erre? – a polgár szó átmaszkírozott
emlegetése volt, anno dacumal), alternatív tényekre és poszt-igazságokra
való utalás, fake-news és aljas rágalom egyben. Az aljas és alaptalan rágalom –
igaz csak Magyarországon, máshol csupán populista pártok szólamainak
konteójaként, hivatkozási pontjaként működik – kormányzati kommunikációt,
plakátkampányt és rengeteg pénz kiszórását, valamint az ország legrangosabb
egyetemének száműzését eredményezte, csakhogy. A populista politikai kultúra (a
„parokiálishoz” való visszatérés fura eredményeként előállt torzképződményként)
olannyira magáévá tette a kitalált aljas rágalomhadjáratot, hogy attól tartok,
még hosszú ideig olyan toposzként fog megjelenni a magyar (és egyéb)
popkultúrában és nyilvános diskurzusokban, hogy egész korszakot meghatározó
diskurzus-típusnak tekinthetjük. Hiába a leleplezés, hiába a józan ész, hiába a
cáfolat, akik hinni akarnak, azok hinni fognak, a konteók működésének módozata,
hogy minél nyilvánvalóbbak a cáfolatok, annál inkább megerősödik a benne
foglalt gyanú: „Mint tudjuk az elefánt a leginkább cseresznyefán legelészik,
mondja a konteó. Azért nem láttunk még elefántot cseresznyefán, mert
nagyszerűen álcázza magát”.
Szorult valamennyi szemérmesség a rommagyar politikába, és
ezért (no meg gyakorlati meggondolásokból, hiszen erre fele és különösen magyar
kultúrát, oktatást, stb., érdemben csak a Soros alapítványai támogattak az
elmúlt harminc esztendőben, és különösen az EU-ba való belépést megelőzően) a
Soros-konteó nem volt túl hangos, a „borzasztó tagság”, a kommentariátus
és szakmájuk szerint trollkodók, stb., az viszont előszeretettel átvette
és követte magyarországi karrierjét, és Dragnea and Co egyes diskurzusaiban
is alkalmanként megjelent.
Viszont van itt egy pozitív, de hasonlóan elszállt,
előítéleteken és alternatív tényeken, valamint köznapi mítoszokon és
sztereotípiákon alapuló „pozitív-konteó”, mely éppen olyan makacs és a
legmagasabb körökig hatásos, mint Soros negatív imidzse, az Orbán-imádat.
A mítoszt Kató Béla püspök, Orbán régi barátja kezdte el építgetni, még a
Fidesz első mandátuma alatt, amikor „Erdély fejedelmének” nevezte
Orbánt. Persze, nem minden hatalmi/anyagi érdek nélkül hiszen mára ő lett
a fő magyarországi költségvetési végrehajtó: a magyar kormánypénzek itteni fő elosztója,
a pénzeszsákok ura. Sikeres volt a propaganda, hiszen ma a közrommagyar agyában
nemcsak a politikai és egyéb döntések, hanem az amúgy hektikus, klienteláris és
ezért is átláthatatlan kormányzati pénzosztás is „Orbán ajándékaként”
jelenik meg. Azt mondani, hogy a pénz nem Orbántól, az ő kegyeiből és
zsebeiből jön, szinte blaszfémia, nemcsak az opportunista és pénzéhes
kedvezményezettek, hanem a „hasznos idióta” nézőközönség, a fan klub számára
is. A rommagyar egyes vagy kettős alattvaló, minden támogatást
Orbán-pénznek vél, akként könyvel el – persze szimbolikusan, mert a
valóságos könyvelésről rövid távon kiderülne, hogy nem pénzügyi szabályok,
hanem a pénzmosás szabályai szerint működik – és minden támogatás Orbán-mítoszt
erősít. Hiába írták le és dokumentálták (jól összefoglalja ezeket Czika
Tihamér írása), az elosztás átláthatatlanságát, a prioritás kijelölő
szabályok hiányát, a pazarlást, az értelmetlen klienteláris és presztízs
befektetések hatékonyságának nyilvánvaló hiányát, stb. a konteó, az
Orbán-mítosz, csak erősödik, és ez még hosszú távon is kemény feladatokat ró
egy eljövendő másik politikai felállásra: nem lesz könnyű felénk sem
az orbántalanítás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése