Reprezentációs válság

Reprezentációs válság

Amilyen bizarr és perverz ötlet volt egy érthetetlen kérdésbe sűrített, nem létező probléma, eldöntésére népszavazást kiírni, éppen olyan bizarr és perverzek azok a felelőtlen kijelentések, melyek az utólagos fellelősség előli menekülést szándékoznak szolgálni. A politikai és erkölcsi felelőtlenség, a nyilvánosság elöli bujkálástól, a sunyítástól (ezt a hőstettet éppen a fő szóvívő, Liviu Dragnea, és miniszterelnöke Viorica Dancila, gyakorolja, lassan 2 napja), a kudarc elkenésétől, egészen a “popor” leváltásának pajzán ötletén át, azon való felháborodásig tart, hogy egyáltalán, felelősöket merészeljünk keresni. 

Sajnálattal, de a Fidesz itteni fő fiókpártjának vezére az, aki még a gondolatát is visszautasítja a politikai és morális balhé felelősei megkeresésének és pellengérre állításának. Ezért még egy abszurd kijelentéstől sem riad vissza: ”nem kell a referendum kudarcának felelőseit keresni, és főleg nem az embereket kell hibáztatni, mert „a népnek mindig igaza van”. Mintha a vox populi vox dei arról szólna, hogy ne keressünk felelősöket, holott a kudarcnak megnevezhető felelősei vannak, köztük éppen az a Kelemen Hunor, aki “választói turistaként” kétszer is nekiment az urnának, míg végre büszkén vállalva az abszurd és diszkriminatív gesztust, leadta voksát. (Megszoktuk már, hogy a rommagyar politika következmények nélküli, akik tévednek és kudarcot kudarcra halmoznak leválthatatlanok, egyszerűen úgy tesznek, mintha mi sem történt volna és tovább masíroznak győzelmi indulóval a vége nincs alagútban. De, ahogy mondani szokás “addig jár a korsó a kútra, míg nyaka szakad”, vagy ami késik nem múlik, közeleg az így működő, de facto, egypártrendszer elkerülhetetlen bukása). Szögezzük le mindenki felelős a bukásért, mind politikai, mind erkölcsi értelemben aki, kezdeményezte, támogatta, megszavazta, részvételre, igen-szavazatra buzdította a választókat, egy merőben diszkriminatív és értelmetlen ügy mellett. Kétszeresen hitvány ember, egyházi és politikai “képviselő”, aki kisebbségiként, más kisebbségek ellen uszított, kampányolt és voksolt.

De ne szaladjunk előre, történt ugyanis, hogy egy szerencsétlen vallási fundamentalista és bigott, valamint okkult társaság kétszeresen szerette volna bebiztosítani - immár az alkotmány szintjén - azt, hogy azonos neműek sem most (mint a jelenlegi szabályozásban szerepel), sem a jövőben ne köthessenek állam által elismert házasságot, vagy akár bejegyzett élettársi viszonyra lépjenek. Az sem tűnt nagy árnak számukra, hogy az LMBTQ közösség elleni föllépés közben a család - legyen az “hagyományos” (melynek meghatározásával mindvégig adósok maradtak a kezdeményezők, kampányolók, mindenféle rendű és rangú agitátorok, stb.), vagy kevésbé hagyományos - jogi fogalmát is ellehetetlenítsék, zavaros és alkalmazhatatlan formulába kényszerítsék. Ezt a retrográd és perverz ötletet karolta föl első sorban az ortodox, majd egyes neoprotestáns egyházak mellett a katolikus, és református egyház vezérkara is. Az ők segítségével sikerült a “Családért Koalíciónak” összegyűjteni a referendum elindításához szükséges támogató aláírásokat, és jogalkotó indítványként a parlament elé vinniük. Azután meg - egy lényeges kivétellel - a politikai pártok, a rossz ügy mellé álltak, és megszavazták az indítványban szereplő, alkotmányt módosítani szándékozó cikkelyeket. A kormány pedig kiírta a népszavazást, mégpedig olyan körülmények között, melyek eleve csalás gyanússá tették az eljárást, azzal, hogy ellenőrző mechanizmusokat iktattak ki és rendkívüli módon 2 napra terjesztették ki a szavazást.

Síralmas, elvtelen és érvtelen, atavisztikus félelmekre, fenyegetésekre, gyülöletkeltésre épített kampányt követően a referendum csufosan megbukott, azzal, hogy érvénytelen és eredménytelen lett, hiszen az előírt minimum 30%-nyi résztvevő helyett valamivel több, mint 21%-nyi vett részt az eljáráson. (A “székely” megyékben a részvétel még az országos átlag felét sem érte el, ezt a példátlan abszenteizmust nevezi “a megszokott határok közötti” (sic!) részvételnek,  Kelemen Hunor, elhallgatva/elmaszatolva, hogy pártja és ő maga, valamint az egyházak képviselői szavazásra mozgosítottak). A bukás mögött, hosszas elemzéssel, sok tényező fölfedezhető, köztük az általános kiábrándulás a politikából és politikai osztályból, de az is, hogy érthetetlenül kommunikáltak a szavazásra buzdítók, és olyan kérdést próbáltak eldönteni, mely nem képezi a polgárok politikai agendájának priorítását, stb. És bizonyára a bojkottra való fölszólításnak, az melletti érvelésnek is megvan a maga része abban, hogy a referendum következmények nélkül maradt, de szerepet játszottak az indokolatlanul föltupírozott választói jegyzékek is a kvórumhiányban, stb. (Örömre ad okot, hogy a bojkottot román és magyar civilek, sőt egyes politikusok is támogatták, okos és elgondolkodtató, vitaindítóként kiválóan használható szövegekkel, cikkekkel és kommentekkel. Ezen józan és kiegyensúlyozott hangok alapot képezhetnének egy valódi vitának, ami az LMBTQ közösség helyzetét, és diszkriminációjának fölszámolását célozná).

De azok sem örvendhetnek fölszabadultan az eredménynek, akik a bojkottot hírdették/támogatták, súlyos és alig helyrehozható törésvonalak keletkeztek ugyanis, a közvélekedés és a közélet, de különösen a politikum szövetén, és nem látszik a kilábalás útja. A referendum bukása ugyanis, azt mutatta meg, hogy a román és benne a rommagyar politikai és általában közéleti REPREZENTÁCIÓ került végzetes válságba. A politikai pártok és a magukat mindenek fölötti morális instanciának tekintő egyházak KILENCVEN százaléka, a választópolgárok mintegy HÚSZ százalékát tudták megszólítani és mozgosítani, elvinni az urnákhoz. Látva a politikusok és a fanatikus kezdeményezők, valamint az egyházi előljárók felelősség elöli menekülését, illetve egymás megvádolásának gesztusait, a reprezentációs válság mélységét, nehéz a meghaladás útjának még a mentális fölvázolása is. Számtalan kérdés vár megoldásra - és ezek jórésze nem is elsősorban a család definíciójával, vagy a szexuális kisebbségek integrálásával kapcsolatos - hanem azzal, hogy a jelenlegi politikai és egyházi elit képtelen ellátni reprezentációs funkcióját, sajátmagán kívül szinte senkit sem képvisel. A probléma pedig strukturális, ugyanis az a párt és társadalmi intézményrendszer, mely ilyen mértékben képtelen a társadalmi elvárások, a napirenden levő problémák artikulálására, megjelenítésére, kommunikációjára, megérett a leváltásra. Az elit, a legmagasabb szintű leadership (akinek fő képviselői éppen saját törvénytelen cselekedeteinek következményei elől menekülnek), sőt, maga az elképzelt száz évét ünneplő román állam került válságba: újfent tartalom nélküli forma, demokraták nélküli áldemokrácia, államférfiak és asszonyok nélküli társadalom, erkölcsi pásztor nélküli nyáj. Az a gond viszont, hogy sem a leváltásának demokratikus (értsd, legalábbis békés) módja, sem az nem ismert, hogy minek kell következni, a politikai és egyházi elit elzavarása, a hibásan működő intézményes struktúra fölrugása után?

A referendum a rommagyar politikai osztály és egyházi előljárók mély válságát, a csapdahelyzetet mutatta meg, melyben azok vergődnek. Azt, hogy egyre nyilvánvalóbb, hogy a rommagyar politikum nemcsak Budapest és Bukarest, hanem az egyházaknak is a foglya (a magyarországi pénzeszsákon Kató Béla, Orbán-barát püspök ül, nemde?), ami egy szekuláris, modern és demokratikus államban maga az államcsőd.