2018/02/20

Politikai krimi


Politikai krimi

A politika – mely mai formájában erősen közelít a káosz fele – a leginkább a krimi műfajához hasonlít, mégpedig egy hosszú folyamú krimi-sorozathoz. És ez a műfaji besorolás egyfelől nem csak a politikusokat és segítőiket (politics makers) keretezi be, hanem azt is föltételezi, hogy ekként is olvassuk az általuk létrehozott történeteket, magyarán (ahogy azt Borges mondaná) hitetlenkedve, gyanakodva, egyfajta egészséges bizalmatlansággal, intellektuális távolságtartással kell fogyasztanunk a politikai sorozatokat. Másfelől pedig a krimi mégiscsak a klasszikus logika és „erények” fenntartását szolgálja, nem enged a káosznak, hiszen van eleje, közepe és vége, jó és rossz szereplői, egyébként érthetetlen lenne. Az értő elemzőnek különös erudícióra, türelemre és intellektuális erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy ne csak a politikai krimi felszínét karcolja, ne csak visszaolvassa a belekódolt legegyszerűbb és – egyre inkább populista – üzeneteket, hanem a mélyebb összefüggéseket is belássa, megértse és összefüggéseiben feltárja. Nem egy könnyű műfaj a politikai elemzés, már ha komolyan vesszük, és háládatlan is, mert egy egész gépezettel áll szemben, mely olyan nyelvezetet (rejtjelezett kódot, ha úgy tetszik) és kommunikációs technikákat termel, ami az elrejtést, az eredeti szándékok és érdekek, stb., elfedését szolgálja, ráadásul művelői, alkalom adtán, bosszút is állnak a leleplező elemzőn. És aztán a tévedés, a téves nyomon való elindulás, a rossz értelmezés Damoklész kardja is állandóan az elemző feje fölött lebeg. A politikai puzzle ugyanis többféleképpen összerakható, a tettest csak a sorozat utolsó részében fogják leleplezni, rendre már későn, amikor már semmi nem segít, amikor a bűn el lett követve, és jobb helyett az utólagos leleplezés adhat egyféle katarziszt, amolyan nézőtéri fölsóhajtást: láthattuk volna, sőt előre láthattuk volna, hiszen szemünk láttára zajlott a krimi, de mégsem fedeztük föl a gyilkost.
A román és a rommagyar politikai mezőny, a színpad (szcéna), természetéhez tartozik a túlzottan drámai, súlyos, feszültséggel terhes hangnem, miközben az előadott krimi, valójában  tragikomédia (Caragiale szó szerint halhatatlan, no meg az abszurd ikonikus alakja Ionesco, úgyszintén). Mindez arról a színjátékról jut az eszeme, amely a napirenden levő politikai játszma sorozat-krimijét (sitcom) jellemzi. Karaktergyilkosságokkal és kísérletekkel, leleplezésekkel és félrevezető, szimulált, leleplezésekkel, humbug és bohóckodás (buffoonery), minden szereplő álságos, mindenki menekül, a forgatókönyv pedig nyitott végű: lesz ami lesz. A politikai osztály rá akar telepedni arra az (i)gazságszolgáltatásra, melynek önállósága, objektivitása és kompetenciája máris kérdőjeles, de senki sem veszi fel a konyhakést és nem mer pisztolyt rántani, hogy lelője a krimi, akarom mondani a rendszer, ikonikus alakját, a DNA főügyészét. Laura Codruta Kövesi pedig éppen a többiek romlottsága miatt tűnhet hitelesebbnek, és kompetensebbnek, mint amilyen a valóságban: elvtelenek, hitetlenek és hiteltelenek között egy, ki védi még a mundért, „vakok között félszemű a király” („in the land of blind, the one-eyed man is king”). Az ellene irányuló karaktergyilkossági kísérletek, amelyek megvádoltaktól, sőt elítéltektől indulnak, pontosan az ellenkezőjét váltják ki annak, ami szándékuk, a vádlókat vádolják meg, az ők intrikáit leplezik le, és támadásaikat hiteltelenítik.
Patthelyzet van mert egyfelől a vezető politikusi garnitúra nagyon is sebezhető, sőt máris sebzett, hiszen tisztelet a kevés kivételnek, korrupció-gyanúsak, illetve elkövetők. Nehéz úgy támadni és hitelesnek maradni, hogy magasrangú vagy egykor magas funkciókat betöltő, mérvadó politikusok, támadás közben menekülnek. Részük külföldről üzenget, leplez le és fenyeget, stb., másrészük meg, bajusz alatt, kényszermosolyogva, elítéltként és bírói ítéletre várva hadakozik, hátha, hátha sikerül megúszni. Kormányzás márpeniglen nincs is (ami van az nem adminisztráció, hanem az entertainment industry része: 2 bohóca is van a kormánynak a juh-imádó agrárminiszter Petre Daea és az új-régi Anton Anton, aki energetikai viccekkel szórakoztat), legfennebb utólagos kármentésre futja a fejetlen adóreform következményeinek ideig óráig való rendbehozására, menteni a még menthetőt. A DNA-főnök mögött meg ott van az államelnök, aki nemcsak belpolitikai hasznot húz a konfliktusból, hanem külföldön is jól pozicionál, és ő lehet a nevető harmadik, második mandátumáért szorgosan dolgoznak ellenfelei.
A rommagyar politikusok (április 8-ig minden bizonnyal, de azt követően is valószínűsíthető) spárgázó bábuk, Budapest és Bukarest között. Semmi pénzért nem lennék a szorongó, sőt rettegő Kelemen Hunor helyében, aki két tűz között, érthető módon, menekülőre fogta. Érthető az üzőttsége, mely legutóbi tv szereplésében arcára kiült, homlokát összeráncolta, szemöldökét összerántotta, miközben csépelte (már úgy, ahogy rengeteget ő-getve, é-getve) a szót, nem mondott semmit. Mert, ugyan mit is mondhatott volna, ha folyton azt kell hajtogatnia, hogy Magyarországon kampány van – mintha ez mindent mentene, bármi megengedett lenne kedvenc miniszterelnöke és tsai részéről – a bukaresti politikát pedig, nem ismeri eléggé, nem is érti, mondta, a legtöbb kérdésre kitérőként. Tanulságos, de cseppet sem mulatságos, ahogyan a fidesz itteni fiókpártját a politikai senkiföldjére vezette, ott pozicionálta, és azután maga is  onnan próbál fogadatlan prókátorként kibicelni, inkább elszomorító, lehangoló. A senkiföldjén nincs kályhasarka, ahonnan táncra indulhatna Kelemen Hunor, nincs semmiféle önállónak mondható víziója sem, nem a maga ura, utasításra vár és ebből a helyzetől csak veszíteni lehet. Duplán vesztes helyzetben van (lose-lose situation), és sajnos nem csak személyesen, hanem magával ragadta a rommagyarság jó részét is, hiszen mind a  bukaresti korrupt hatalom, mind a budapesti akarnok politikája követhetetlen.
Csak két példa. Kelemen és a szövetség egy árnyalt kép kialakítása mellett (ehhez alig pár saját korrupt „elengedését” kellett volna eszközölnie) részt vállalhatott volna az államelnök által szorgalmazott és nevével fémjelzett korrupció-ellenes ellenzéki koalícióban, mely jó kilátásokkal bír, és „temészetes szövetségeseinek” – ha ugyan komolyan gondolja a PPE-hez, a konzervatív Kereszténydemokrata Internacionáléhoz való tartozást – körében pozicionálhatta volna magát és pártját. Ha meg képes lett volna tartani az „egyenlő közelség elvét” a budapesti pártokkal, akkor meg kampányolnia nem kellene, kiszolgáltatni a rommagyarságot Orbán igencsak változó és fantáziadús kénye-kedvének. Mert magam is azt hittem, hogy a szatmárnémeti magyar polgármester, majd a református egyházfők csatlakozása az ortodox reakciós homofób mozgalomhoz alkalomszerű és „elszigetelt” jelenség, egyszeri megtévedés volt. Most viszont Orbán Viktor szíves közléséből kiderült, hogy a reakciós ortodox fundamentalizmus Európát (sic!) védi, ergo követendő!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése